Voreena

A könyvet ekkor olvastam és értékeltem: 2018 áprilisa.

    Hol is kezdjem? Ez a történet elképesztő volt, elképzelni sem tudom, miért hagytam félbe évekkel ezelőtt. Azt hiszem, nem a megfelelő időben ajánlották. Maga az egész, ez a fiktív világ, amelyben még mindig királyok uralkodnak, karddal harcolnak és hintóval közlekednek az emberek, egyszerűen magával ragadott.

    A szereplők. Kezdeném azzal, hogy tetszett, ahogy J. Maas E/3. személyben mutatta be a hősöket, és hogy szépen, már-már mesterien váltogatta a szemszögeket. Celaena igen erős főhősnek bizonyult számomra, és ezt nem csupán a jellemére értem. Annyi kiaknázatlan lehetőség van benne, hogy nem is csodálom, hogy ennyi kötet íródott a cselekedeteiről, és őszintén elképesztőnek tartom az írónőt, hogy ennyire precízen tárta fel az olvasó előtt a személyiségét. Így összegezve nagyon szimpatikus volt számomra, abszolút pozitív benyomást tett rám. Egyedül a szőke haj ütött be… Az elejétől fogva csak barnának tudtam elképzelni! A második részt is olvasva tudatosult bennem, hogy hajkoronája nem véletlenül olyan, amilyen.

    Chaol és Dorian. Chaolt nem tudom, hogy lehet nem szeretni! Ha valaki megkérdezné, melyikükre tenném a voksom, nem haboznék; a testőrség kapitánya messze felülmúlja Dorian herceget. Imádtam minden tettét és gondolatát! Azonban enyhe dèja vu-t éreztem, ugyanis a Méregtan című regényben Yelena és Valek viszonya pont olyan volt, mint itt Celaenáé és Chaolé; egy magas pozícióban lévő harcos és egy halálos helyről kikerülő bűnöző. A Celaena-Dorian-Chaol kombó pedig a Párválasztó egy másik kiadása. Szóval vicces. Ám amennyire szerettem Maxon herceget, annyira irritált Dorian. Nem is beszélve az orgyilkossal folytatott kapcsolatáról… Visszatérve: valójában csak elfogult vagyok. Chaol testesíti meg számomra a tökéletes férfi főhőst, a tipikusan erős, jóképű, mogorva, de valójában kedves harcost, Dorian karakterét pedig egyelőre komolytalannak látom.

    Nehemia. Drága hercegnőnket egyszerűen képtelen voltam megkedvelni, egyfolytában arra számítottam, hogy mikor szúrja hátba Celaenát, nem bíztam benne és nehezen viseltem a jelenlétét. Egyáltalán nem jött át az a „hihetetlen” barátság, ami elvileg kettejük között kialakult. Sorry, de abszolút negatív benyomást tett rám. Adarlan királya. Hmmm, gonosz egy uraság, és érzem, olyan dolgok jönnek, amik teljesen újak lesznek számomra. Alig várom. Perrington herceg és Kaltain. Úgy hiszem, szükséges, hogy őket egybe említsem. Egyikőjüket sem szívleltem egyértelmű okokból, azonban a végére azért megsajnáltam Kaltaint. Főleg a következő kötetben. Perrington meg dögöljön meg.

!!! SPOILER !!!

    A cselekmény. Nosss, mint már említettem, elképesztő olvasmányban volt részem! Nem kevés idő kellett, hogy megszokjam az írásmódot, és rögtön vágjam mindig, hogy „na ezt most ki mondja kinek”, de sikerült, és úristen, beszippantott ez a világ, amely annyira más, mint a való élet, és tele van rejtélyekkel. Eleve izgalmas a kezdés, szinte in medias res, a csaj lehetőséget kap, hogy szabad legyen, ám előtte sok minden vár rá. Nagyon tetszettek a felkészüléses jelenetek, és imádtam a próbákat. Doriantól viszont egyszerűen hánynom kellett… Meg szörnyen untatott. A kastélyban járkáló rém szerintem félelmetesebb is lehetett volna, de tetszett, hogy fokozatosan derültek ki dolgok. Celaena megmérettetését a döntős bűnözőkkel már izgatottan vártam, ahol Chaol jelenléte volt meghatározó. Olyan édi volt, amikor oda akarta adni Calaenának a kardját, ahh… És utána, amikor szurkolt. Szerintem instant fangörcsöt kaptam tőle. :'D És természetesen győzött, ki gondolta volna? Nehemia még kérdőjel számomra, hogy milyen szerepe van a történetben. Kíváncsian várom.

A könyvet több mint két évvel ezelőtt olvastam utoljára, 

ez az értékelés akkor született!

        Háát, több ideig tartott kiolvasnom, mint az előző részt, és nem a hosszúsága miatt. Nem tudom, nekem ez kevésbé tetszett, mint az ACOTAR. Bennem volt a csalódottság Tamlin miatt, meg elveszett az újdonság varázsa is, viszont azt sem mondhatnám, hogy rossz lett volna. A négy csillag tőlem kifejezetten jó, igazából ez inkább a kritikusságomat tükrözi az írónővel szemben; volt hogy ennél gyengébb irományra több csillagot adtam.

    Volt hogy untam, volt hogy izgultam, sokat nevettem, aztán megint untam. Bírtam a Rhysszel való bolondozást, másrészt viszont kicsit csalódtam a mi illírkirályunkban. Mert én arra számítottam, hogy rosszfiú. Igen, igen, tiporjatok el, de vonzanak a szexi, bunkó dögök (csak a könyvekben!), és azt hittem, Rhysand ilyen… Erre kiderül, hogy ő a megtestesült angyal! Ajajj! Tudjuk, hogy ennek mi a velejárója: nyálnyálnyál. A szép szívű karaktereknél ez elkerülhetetlen. Nem azt mondom, hogy ez rossz, csak nekem pölö nem jön be. 😆

    A női szereplők egyre mélyebbre süllyedtek nálam a szimpátiamérőn. Nem tudom, hogy velem van-e a baj, de valószínűleg igen. Feyre, Amren, Mor; mindben van valami irritáló, ami miatt viszketett a bőröm. Senki sem lehet tökéletes, de ahh, komolyan, egy normális női karakter olyan nagy kérés? Nem hibáztatom az írónőt, túlságosan kritikus vagyok a csajokkal szemben: pont azért, mert annyi ilyennel találkoztam már; lányokkal, akik nem megfelelőek főhősnek. Feyre az én szememben gyenge, nem fejleszti eléggé a képességeit, amit fejleszt, azon meg nem látszik meg. Míg az Üvegtrónt nézve Celaena baromi ütős karakter, igaz, talán őt még kevésbé kedvelem, mint Feyre-t, de mégis jobban illik a főszerepbe. Mondjuk lehet, vagyis inkább biztos, hogy hatalmas különbség a szemszög: a ToG ugyanis E/3.-as, valószínűleg ezért tetszik jobban (pedig általában az E/1.-es szemszög a nekem való, itt viszont jobban örültem volna, ha kevésbé látok Feyre fejébe…)

    Itt is elmondhatom, hogy egyébként nem sokra emlékszem az egészből, de összességében tetszett, voltak nagyon jó részei a könyvnek, nagyrészt hozta az elvárt szintet, maradt a színvonal. Ekkor még reménykedtem, hogy ez a harmadik részre is igaz lesz…

Oldalszám: 512
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: A Court of Thorns and Roses
Fordító: Hetesy Szilvia

Amikor a tizenkilenc éves Feyre az erdőben vadászva megöl egy farkast, nyomban egy másik szörnyeteg bukkan fel, hogy jóvátételt követeljen tőle. Magával hurcolja a lányt egy baljós és mágikus vidékre, amit ő csak a legendákból ismer. Feyre hamar rájön, hogy fogvatartója valójában nem állat, hanem Tamlin, egyike azoknak a halálos és halhatatlan tündéreknek, akik egykor a világ felett uralkodtak.

Cselekményleírást tartalmazó szöveg!

    Azt hiszem, sőt, biztos vagyok benne, hogy ez volt az első zafír pöttyös, amit olvastam (kb. 2 évvel ezelőtt), és emékszem, elég szkeptikusan kezdtem bele: nem tudtam, mire számítsak, akkor még nem értettem, mitől másabb ez, miért nem vörös pöttyös. Így voltam a rubin pöttyösökkel is, de persze elég hamar leesett a tantusz mindkettőnél. 😅

       Azonnal beszippantott az ACOTAR világa. Az Üvegtrón 4-5. részénél járhattam, mikor ezt elkezdtem, szóval azt már tudtam, hogy az írónő nem kispályás. Voltak dolgok, amik idegesítettek, pl. Feyre családja, de nyilván az írónőnek ez volt a célja, tehát ezt nem mondanám negatívumnak. Feyre egyébként szimpatikus volt, bár voltak megingások…  (A későbbi részekben egyre kevésbé kedveltem, a végére egyenesen irritált.) Tamlinért teljesen oda meg vissza voltam, tény, hogy vannak hiányosságai, de szerintem összeillenek Feyre-val. (Anno legalábbis így gondoltam…) Teljesen kétségbe voltam esve, hogy mi lesz a következő részben, hisz még egy kezdő olvasónak is elég egyértelmű a kezdetektől, hogy az Éjszaka udvarának királyával lesznek dolgok. Én már a gondolattól is rosszul voltam, és reménykedtem, hogy Tamlinnel a szerelmük erősebbnek bizonyul majd, épp ezért nem is próbáltam kedvelni Rhysandet. Igaz, voltak jelenetek, amikor… hát na, amikor átálltam a sötét oldalra. 😋 De így is nagyon sok idő volt, mire megkedveltem.

    Maga a cselekmény, a bonyodalom mind nagyon tetszett. A próbák is nagyon menők voltak. Viszont csak számomra nem jött le, hogy Amarantha a nagybetűs Gonosz? Szóval értitek, még ha nem is főgonosz, de egy magas szinten álló ellenség. Én nem féltem tőle, abszolút nem adta azt az érzést, hogy húú, de para, pedig valami ilyesmire számítottam, így ez kicsit csalódás volt a számomra. Főleg, ha az Üvegtrónnal hasonlítom össze...

    A fél csillagot muszáj levonnom, mégpedig azért, mert E/1. személyben íródott, így 500 oldalon keresztül kellett elviselnem Feyre gondolatait, amik bár az első részben még annyira nem is mentek az agyamra, de a többinél teljesen elrontották az olvasásélményt. Valószínűleg nem leszek népszerű azzal, ami most jön: nekem ez volt a kedvenc részem az eddig megjelentekből. 😅 És igen, ez részben Tamlin, részben Feyre miatt van. Én szeretem Rhysandet. Tényleg. Aztán az utolsó részben egy olyan arcát láttam, ami már nem tette túl vonzóvá... De erről majd később. 😁

    Összességében ennyi maradt meg, nem mostanában olvastam, csak meguntam, hogy pont ehhez a sorozathoz nincs értékelésem… Ha újraolvasom, írok egy bővebb kritikát. 😁

Ruby képes vigyázni magára. Már hozzászokott, hogy senkire sem számíthat, és hogy senkinek sem tartozik válaszokkal. Ám mindez megváltozik, amikor az édesanyja eltűnik, és Rubyt a nővéréhez, Corához küldik.

A könyvet ekkor olvastam: 1 évvel ezelőtt

    A szereplők. Nos, Rubyt eleinte nem igazán kedveltem, és kicsit meg is nehezítette, hogy gördülékenyen menjen a könyv olvasása. Viszont tudtam, nem véletlen van ez így, és hogy főszereplőnk a könyv végére teljesen meg fog változni. És valóban: Ruby óriási jellemfejlődést produkált ez alatt a 20 fejezet alatt, ráadásul úgy, hogy közben ebben nem volt semmi fura vagy irreális, az írónő végig hitelesen közvetítette nekünk Ruby vívódásait, belső gondolatait és azt, ahogy fokozatosan megkérdőjelezi önmagát és az általa eddig hitt dolgokat, amelyek az anyja hatására torzultak el. Ha már itt tartok, akkor néhány szót az anyjáról: tény, hogy fizikailag nem volt jelen az események során, mégis szerves része volt a könyvnek, keretet adott neki; természetesen, mint szükséges negatív szereplő, nem kedveltem. De főképp neki köszönhetjük a gyönyörű kulcsos hasonlatokat, metaforákat, motívumokat, amik folyamatosan jelen voltak és elkápráztattak.

    Mivel már mondhatni “ismerem”, Sarah Dessent, vagyis a stílusát, nem számítottam magasröptű gondolatkora a szerelemről meg a pasikról, és hála az égnek, nem csalódtam. Nate nagyon édes és egyben szánnivaló fiú, tökéletesen passzol Rubyhoz, de mint minden Dessen-regényben, ebben sem a pár kapcsolata volt középpontban. Inkább a család. Cora és Jamie iszonyatosan szerethető karakterek, tökéletes hozzátartozói a történetnek, ők és a többi egyéb szereplő (Gervais, Olivia, Harriet, Reggie) töltötték, egészítették, tették teljessé és egésszé ezt a regényt.

    A cselekmény/a történet. Na ez az a dolog, ami az írónőnél mindig egyezik. Pár szóval jellemezhető: egyszerű, átélhető, tanulságos, kicsit fájdalmas, de mégis gyönyörű. A vége happy end, de valahogy mégse. Én ezeket szoktam érezni. Nem okoz sem csalódást, sem teljes elégedettséget, mert ahogy a való életben is, az egyensúly miatt a jót előbb-utóbb rossz követi és fordítva. Legalábbis az én életemben ez sajnos így van. 😅

    Amikor először megláttam a borítót, azt hittem, elájulok a gyönyörtől (bár akkor is beszereztem volna a könyvet, ha bűnronda), aztán amikor rájöttem, hogy rajta a randomnak hitt kulcsot formáló objektumok valójában mind jelképeznek valamit a műben, azt gondoltam: zseniális! Bárcsak minden borító ilyen lenne! Másik dolog, hogy mindig elképedek, milyen érdekes és szokatlan nevekkel rukkol elő ez a nő. Cora, Gervais; sokan nem tulajdonítanak nagy jelentőséget a neveknek, de szerintem nagyon is lényegesek, és sokat dobhatnak a regények hangulatán.

    Nem is tudom, mit írhatnék még. Tetszett. Nagyon. Sarah jobbik művei közé sorolnám. De nem hiszem, hogy ezt tovább kéne ragoznom. Üzenem mindenkinek, aki ezt az értékelést olvassa: ha azt a nevet látod, hogy Sarah Dessen, biztos lehetsz benne, hogy nem fogsz mellélőni. Csak ajánlani tudom mindenkinek.

    Egy dán fogalom, ami valami olyasmit jelent, hogy “az otthonosság, a boldogság érzése”. Lehet ez egy filmezős este a családdal — takarókba bugyolálva, s közben teát szürcsölgetve —, egy kellemes, gyertyafényes vacsora a szerelmeddel, vagy egy stresszoldó habfürdő a kádban egy pohár bor társaságában. Bármi, ami boldogságot, nyugalmat, melegséget ad a léleknek. Én most találkoztam életemben először ezzel a kifejezéssel, de rögtön beleszerettem. “Milyen szép!”, gondoltam. Hihetetlen, hogy a dánok ezt életmódszerűen űzik, míg mi magyarok a legkisebb dolgokon is stresszelünk.

De vajon tanulható-e a hygge, a boldogság művészete?

       A történet kicsit in medias res kezdetű, az írónő rögtön elénk tár egy szituációt, szinte mindenféle bevezetés nélkül. Már itt elkapott a meglepettség érzése, mert pont az ellenkezőjére számítottam, hogy majd egy lassú bevezető után jön a cselekmény. Őszintén szólva örültem, hogy nem így lett, mert kicsit már untam az 50 oldalas “na essünk túl rajta” érzést a könyvek elején, ami nálam sajnos gyakori panasz. Visszatérve: főszereplőnk, Clara épp egy kocsmában üldögél Yulethorpe-ban, ahol egy kisebb veszekedés van kibontakozóban. Hirtelen sok szereplő kerül bemutatásra, de Blake mindenkit úgy próbál a fejünkbe verni, hogy a jellegzetes ismertetőjegyeikről ír. Akkor még nem is gondoltam, hogy ennyire meg fogom szeretni a városlakókat, ami egyébként egészen hamar be is következett.

     Megjegyzem, ezúttal sem olvastam fülszöveget, csak a címkéket néztem, mikor megrendeltem a könyvet a Könyvmolyképző Kiadó oldaláról; na jó, talán egy kicsit a borító is közrejátszott a dologban. Egy icipicit. Valóban meseszép és nagyon hygge. Ezt a szót én egyébként csakazértis 'higgének' ejtettem, még azután is, hogy Clara elmagyarázta, helyesen 'hűge'.

        Nem szeretnék spoilerezni, így épp csak arról írnék, amiről a fülszöveg is említést tesz. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem elsőre kicsit habos-babosnak tűnt a történet leírása. Valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy jön egy lány, és elhatározza, hogy ő bizony felvirágoztatja a játékboltot, amit Louisa, a tulajdonos hirtelen elhatározásból (bár annyira nem is hirtelen, ahogy a történetből kiderült) bezárni készül. Hogymivan? Nekem ettől amolyan Disney-sorozat érzésem támadt; hogy ilyen nincs. De persze ki tudja? Szeretném hinni, hogy tévedek. Egyébként nem hiszem, hogy az írónőnek az lett volna a célja, hogy "na legyünk valósághűek és hitelesek", és ezzel nekem abszolút semmi bajom nem volt. Pontosan ezzel a tudattal vettem meg a könyvet; nem voltak hatalmas elvárásaim, kikapcsolódásra vágytam, nevetésre.

        És ezt is kaptam, sőt! Ez nem csak egy aranyos, limonádé történet, ahogy sokan írták a moly.hu-n. Nem, szerintem annál több. Joe, a tulajdonos fia megtestesítette azt a stresszt, amellyel rengetegen küzdenek a 21. században. Irodai munka. Állandó túlórák, amik már természetesnek tűnnek, a felelősség, hogy jól végezd el a rád bízott feladatot, és hatékonyan irányítsd a csapatod. Persze biztosan léteznek ennél megterhelőbb foglalkozások is — például az egészségügyben dolgozni szerintem egy horror lehet Magyarországon (de nem vagyok a téma szakértője) —, viszont nem szabad alábecsülni semmilyen munkát. Elárulom, nekem nagyon nehéz volt megkedvelnem Joe-t, Clarával ellentétben, aki  szimpatikus volt az elejétől fogva. Persze mi lenne abban a poén, ha mindenkit rögtön imádna az olvasó? 😄 Pont ez a lényeg. Ki gondolná, hogy ennyire megkeserítheti az embert a stressz? Egyébként nagyon örültem, hogy két szemszöges a történet, annak meg pláne, hogy E/3. személyben íródott. Tudom, tudom, sokaknál már itt mínusszal indul a dolog, de higgyétek el, ha azt mondom: ehhez a könyvhöz nem illett volna az E/1. 

         Szóval visszakanyarodva kicsit a sztorihoz: Clara munkához lát, hogy új színt adjon a játékboltnak, és úgy tűnik, az ötletei beválnak; egyre több és több vásárló jön. Csakhogy ott van az a mogorva Joe, akinek az a rögeszméje, hogy senki sem lehet ilyen kedves és jófej, hogy csak úgy segít az anyjának, s cserébe nem vár semmit. Szerintem ő is úgy érezte, mintha egy Disney-sorozatba csöppent volna. 😂 Itt kezdődnek a bonyodalmak. Hála ennek a munkamániás alaknak, rengeteget nevettem. Már rögtön az első találkozásuk olyan volt, hogy ti olyat még biztos nem olvastatok! Én csak néztem, hogy "Ez most komoly?", és közben iszonyúan nevettem. Aztán ott volt a fürdőszobás jelenet, amikor már tényleg a fülemig ért a vigyorom, és még sorolhatnám... Jaaj, meg a filmezős jelenet! Na jó, rá kell jönnöm újra és újra, hogy Rosie Blake-nek nagyszerű a humorérzéke. 😄 

       Olvasás közben végig azt éreztem, hogy mosolygok, és hogy már zsibbad a szám a sok mosolygástól. De most ez nem vicc, tényleg így volt. Minél jobban megismertem a szereplőket, annál inkább közelebb kerültek hozzám. Pont annyit kaptam a múltjukból, ami elég ahhoz, hogy értsem a cselekedeteiket, sőt, Claránál kicsivel több háttérsztorit is vártam volna. De nem gond, ezzel is csak azt érzékeltette az írónő, hogy nem akar minket leterhelni a sok infóval, csak azt szeretné, ha élveznénk az olvasást.

        Nagyon szerettem a mellékszereplőket is, sőt, már a könyv elején kedvenccé avattam Lady CaCát, a papagájt, aki fergeteges megszólalásaival mindig képes volt megnevettetni. Tetszett, hogy mindenkinek volt jelleme, és senkinél sem éreztem azt, hogy sablonos lenne, talán egyedül Lauren volt tipikus cuki barátnő karakter. Louisa levelei nagyon tetszettek, talán ő volt az egyik legérdekesebb szereplő, és az sem mellékes, hogy nélküle el sem indult volna a sztori.

        Ami megint kicsit kevésbé tűnt reálisnak, az Joe átalakulása volt, ugyanis szerintem egész hamar megenyhült Clara irányába, és ahhoz képest, hogy állandóan dolgozott és csak a munkán járt az esze, vicces, milyen gyorsan érdekelni kezdte a hygge életmód. Ebből is látszik a nagy igazság: legbelül mind nyugalomra, szeretetre vágyunk. Szomorú, hogy erről sokszor elfeledkezünk, és a munkának élünk ahelyett, hogy magunkra szánnánk azt a szabadidőt, ami kijár nekünk. Mindenkinek tanulmányoznia kéne a hygge-t. Ez nem csak a könyv által sokat emlegetett pokrócokról meg a gyertyákról szól, hanem hogy mi melegíti és tölti fel a lelkünket.

Szóval tanulható-e a boldogság művészete?

        Az írónő szerint igen, és én hiszek neki. Joe esete őszintén elgondolkodtatott, hogy tulajdonképpen mennyi mindent tehetünk a saját boldogságunk érdekében, és mennyi időt fecsérlünk el felesleges dolgokra, miközben nem vesszük észre, hogy elpazaroljuk a lehetőségeinket a boldogságra. Ne vigyük haza a munkát! Engedjük meg magunknak a pihenést, és vegyük észre, hogy a boldogságnak nem kell végesnek lennie, megszűnnie egyik pillanatról a másikra, csak mert jön egy hívás a főnöktől. Tudom, hogy nehéz, de próbáld meg.

       Számomra nem volt kérdés, hogy 5 🌟-ot kap a könyv, imádtam. Aranyos, elgondolkodtató történet egy kevés romantikával fűszerezve. Én 12 éves kor felett bárkinek ajánlanám, függetlenül attól, hogy arany pöttyös (tehát a felnőttek a célközönség). Ha kikapcsolódásra vágysz, vedd a kezedbe ezt a könyvet ősszel, télen, vagy amikor csak szeretnéd, és garantáltan megkapod.

    Annyi helyen olvastam, hogy úristen, mennyire jó ez a könyv, és pont emiatt nagyon féltem, hogy nekem nem fogja elnyerni a tetszésemet… Szerencsére nem így lett. Végre én is értem, miért áradoznak az olvasók annyit Josh garázsáról, és hogy miért ilyen magas százalékú a molyon több mint 1500 csillagozás mellett, ami azért nem semmi, valljuk be. Az pedig még durvább, hogy két nap alatt kiolvastam, ez nem rám vall. Egyébként mennyire brutál jó ez a borító?! Már csak ezért megérte megvenni, gyönyörű.

    Nem olvastam a fülszöveget, ez az új szokásom, mert van abban valami szörnyen izgalmas, hogy dunsztja sincs az embernek arról, mire számítson. Hát, én nem azt kaptam, amit vártam. Első furcsaság, ami meglepett, az a főszereplő neve és jelleme volt. Nastya. Még fel is húztam magam rajta, mert SPOILER azt gondoltam, mi a szarért van orosz neve, mikor nem is az?? Egészen a könyv közepéig, háromnegyedéig bökte ez a csőrömet, mikor leesett, hogy jaa, szóval ennek van mélyebb oka is (meg már korábban gyanakodni lehetett a Mollyból, hogy Emiliának hívják, ami elég furaaa név neki), ugye egyrészt a neve azt jelenti, feltámadás, ha jól emlékszem, plusz egy orosz csaj „miatt” történt vele az a szörnyűség. SPOILER VÉGE A különös természetéhez hamarabb hozzá tudtam szokni, mert megértettem a miértjét. 

    Josh. Hát, a Nastya név mellett a Josh olyannyira hétköznapinak tűnik, hogy bevallom, már rögtön egy mínusszal indult nálam szegény gyerek. :’) Személyiségben nehezen tudtam megkedvelni, illetve helyesnek elképzelni, de csak sikerült előbb-utóbb. Az már egy izgalmasabb feladat volt, hogy főszereplőinket összekombináljam, mert el nem tudtam képzelni, hogy a fenébe fog ez a két különc egymásba szeretni. A könyv előrehaladtával pedig felmerült bennem a kérdés, miért lett ez rubin pöttyös? Szeretnék mindenkit megkímélni az esetleges csalódástól, ezért közlöm, ebben nem sok erotikát fogtok találni. Sőt.

    490 oldal a Nyugalom tengere, szóval azért elvárja az ember, hogy legyen rendesen kidolgozva. Na, ez ki is van. Amúgy azt hittem, ez a cím csak egy légből kapott maszlag, erre kiderült, hogy nem is. Menő! Viszont nem véletlen, hogy levontam fél csillagot. Egy ideig azt hittem, kedvenc lesz, deee sajnos nem, ez nem egy olyan regény, amit én kedvencnek tartanék. Sajnos okozott csalódást is. SPOILER Az első csókuk egy kocsiban… Ez most halál komoly?? Nagyon nem így képzeltem el, főleg azután, hogy az írónő jó ideig húzta a dolgot, aztán csettintésre hopp, ennyit a varázsról. Köszi, Nastya… A másik az erotika hiánya. Nekem nem volt hiteles az egész ilyen téren. Aztán ott van Nastya ügye. Nem mondom, hogy nem tragikus, ami vele történt, de valami többre számítottam. SPOILER VÉGE 

    Ami viszont nagyon pozitív, az az író stílusa volt, az, ahogyan vezette a történetet, és tapsot érdemel azért a bizonyos utolsó mondatért, aminek sikerült megsiratnia. Összességében ajánlom a könyvet, főleg az én korosztályomnak, minden bizonnyal újra is fogom olvasni.