Rosie Blake: Hygge szerelem

Oldalszám: 328
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: The Hygge Holiday
Fordító: Palásthy Ágnes

Yulethorpe-ban idén ősszel nem mennek túl jól a dolgok. Hideg van, esik az eső, és vigasztalanul szürke az ég. Az utolsó üzlet a főutcán – egy bájos kis játékbolt – épp most csukta be örökre az ajtaját. És ekkor megérkezik Clara Kristensen, aki nem nézheti tétlenül, hogy ez a szép kisváros elveszítse a szívét, úgyhogy nekigyürkőzik, és munkához lát.

Hygge.

    Egy dán fogalom, ami valami olyasmit jelent, hogy “az otthonosság, a boldogság érzése”. Lehet ez egy filmezős este a családdal — takarókba bugyolálva, s közben teát szürcsölgetve —, egy kellemes, gyertyafényes vacsora a szerelmeddel, vagy egy stresszoldó habfürdő a kádban egy pohár bor társaságában. Bármi, ami boldogságot, nyugalmat, melegséget ad a léleknek. Én most találkoztam életemben először ezzel a kifejezéssel, de rögtön beleszerettem. “Milyen szép!”, gondoltam. Hihetetlen, hogy a dánok ezt életmódszerűen űzik, míg mi magyarok a legkisebb dolgokon is stresszelünk.

De vajon tanulható-e a hygge, a boldogság művészete?

       A történet kicsit in medias res kezdetű, az írónő rögtön elénk tár egy szituációt, szinte mindenféle bevezetés nélkül. Már itt elkapott a meglepettség érzése, mert pont az ellenkezőjére számítottam, hogy majd egy lassú bevezető után jön a cselekmény. Őszintén szólva örültem, hogy nem így lett, mert kicsit már untam az 50 oldalas “na essünk túl rajta” érzést a könyvek elején, ami nálam sajnos gyakori panasz. Visszatérve: főszereplőnk, Clara épp egy kocsmában üldögél Yulethorpe-ban, ahol egy kisebb veszekedés van kibontakozóban. Hirtelen sok szereplő kerül bemutatásra, de Blake mindenkit úgy próbál a fejünkbe verni, hogy a jellegzetes ismertetőjegyeikről ír. Akkor még nem is gondoltam, hogy ennyire meg fogom szeretni a városlakókat, ami egyébként egészen hamar be is következett.

     Megjegyzem, ezúttal sem olvastam fülszöveget, csak a címkéket néztem, mikor megrendeltem a könyvet a Könyvmolyképző Kiadó oldaláról; na jó, talán egy kicsit a borító is közrejátszott a dologban. Egy icipicit. Valóban meseszép és nagyon hygge. Ezt a szót én egyébként csakazértis 'higgének' ejtettem, még azután is, hogy Clara elmagyarázta, helyesen 'hűge'.

        Nem szeretnék spoilerezni, így épp csak arról írnék, amiről a fülszöveg is említést tesz. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem elsőre kicsit habos-babosnak tűnt a történet leírása. Valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy jön egy lány, és elhatározza, hogy ő bizony felvirágoztatja a játékboltot, amit Louisa, a tulajdonos hirtelen elhatározásból (bár annyira nem is hirtelen, ahogy a történetből kiderült) bezárni készül. Hogymivan? Nekem ettől amolyan Disney-sorozat érzésem támadt; hogy ilyen nincs. De persze ki tudja? Szeretném hinni, hogy tévedek. Egyébként nem hiszem, hogy az írónőnek az lett volna a célja, hogy "na legyünk valósághűek és hitelesek", és ezzel nekem abszolút semmi bajom nem volt. Pontosan ezzel a tudattal vettem meg a könyvet; nem voltak hatalmas elvárásaim, kikapcsolódásra vágytam, nevetésre.

        És ezt is kaptam, sőt! Ez nem csak egy aranyos, limonádé történet, ahogy sokan írták a moly.hu-n. Nem, szerintem annál több. Joe, a tulajdonos fia megtestesítette azt a stresszt, amellyel rengetegen küzdenek a 21. században. Irodai munka. Állandó túlórák, amik már természetesnek tűnnek, a felelősség, hogy jól végezd el a rád bízott feladatot, és hatékonyan irányítsd a csapatod. Persze biztosan léteznek ennél megterhelőbb foglalkozások is — például az egészségügyben dolgozni szerintem egy horror lehet Magyarországon (de nem vagyok a téma szakértője) —, viszont nem szabad alábecsülni semmilyen munkát. Elárulom, nekem nagyon nehéz volt megkedvelnem Joe-t, Clarával ellentétben, aki  szimpatikus volt az elejétől fogva. Persze mi lenne abban a poén, ha mindenkit rögtön imádna az olvasó? 😄 Pont ez a lényeg. Ki gondolná, hogy ennyire megkeserítheti az embert a stressz? Egyébként nagyon örültem, hogy két szemszöges a történet, annak meg pláne, hogy E/3. személyben íródott. Tudom, tudom, sokaknál már itt mínusszal indul a dolog, de higgyétek el, ha azt mondom: ehhez a könyvhöz nem illett volna az E/1. 

         Szóval visszakanyarodva kicsit a sztorihoz: Clara munkához lát, hogy új színt adjon a játékboltnak, és úgy tűnik, az ötletei beválnak; egyre több és több vásárló jön. Csakhogy ott van az a mogorva Joe, akinek az a rögeszméje, hogy senki sem lehet ilyen kedves és jófej, hogy csak úgy segít az anyjának, s cserébe nem vár semmit. Szerintem ő is úgy érezte, mintha egy Disney-sorozatba csöppent volna. 😂 Itt kezdődnek a bonyodalmak. Hála ennek a munkamániás alaknak, rengeteget nevettem. Már rögtön az első találkozásuk olyan volt, hogy ti olyat még biztos nem olvastatok! Én csak néztem, hogy "Ez most komoly?", és közben iszonyúan nevettem. Aztán ott volt a fürdőszobás jelenet, amikor már tényleg a fülemig ért a vigyorom, és még sorolhatnám... Jaaj, meg a filmezős jelenet! Na jó, rá kell jönnöm újra és újra, hogy Rosie Blake-nek nagyszerű a humorérzéke. 😄 

       Olvasás közben végig azt éreztem, hogy mosolygok, és hogy már zsibbad a szám a sok mosolygástól. De most ez nem vicc, tényleg így volt. Minél jobban megismertem a szereplőket, annál inkább közelebb kerültek hozzám. Pont annyit kaptam a múltjukból, ami elég ahhoz, hogy értsem a cselekedeteiket, sőt, Claránál kicsivel több háttérsztorit is vártam volna. De nem gond, ezzel is csak azt érzékeltette az írónő, hogy nem akar minket leterhelni a sok infóval, csak azt szeretné, ha élveznénk az olvasást.

        Nagyon szerettem a mellékszereplőket is, sőt, már a könyv elején kedvenccé avattam Lady CaCát, a papagájt, aki fergeteges megszólalásaival mindig képes volt megnevettetni. Tetszett, hogy mindenkinek volt jelleme, és senkinél sem éreztem azt, hogy sablonos lenne, talán egyedül Lauren volt tipikus cuki barátnő karakter. Louisa levelei nagyon tetszettek, talán ő volt az egyik legérdekesebb szereplő, és az sem mellékes, hogy nélküle el sem indult volna a sztori.

        Ami megint kicsit kevésbé tűnt reálisnak, az Joe átalakulása volt, ugyanis szerintem egész hamar megenyhült Clara irányába, és ahhoz képest, hogy állandóan dolgozott és csak a munkán járt az esze, vicces, milyen gyorsan érdekelni kezdte a hygge életmód. Ebből is látszik a nagy igazság: legbelül mind nyugalomra, szeretetre vágyunk. Szomorú, hogy erről sokszor elfeledkezünk, és a munkának élünk ahelyett, hogy magunkra szánnánk azt a szabadidőt, ami kijár nekünk. Mindenkinek tanulmányoznia kéne a hygge-t. Ez nem csak a könyv által sokat emlegetett pokrócokról meg a gyertyákról szól, hanem hogy mi melegíti és tölti fel a lelkünket.

Szóval tanulható-e a boldogság művészete?

        Az írónő szerint igen, és én hiszek neki. Joe esete őszintén elgondolkodtatott, hogy tulajdonképpen mennyi mindent tehetünk a saját boldogságunk érdekében, és mennyi időt fecsérlünk el felesleges dolgokra, miközben nem vesszük észre, hogy elpazaroljuk a lehetőségeinket a boldogságra. Ne vigyük haza a munkát! Engedjük meg magunknak a pihenést, és vegyük észre, hogy a boldogságnak nem kell végesnek lennie, megszűnnie egyik pillanatról a másikra, csak mert jön egy hívás a főnöktől. Tudom, hogy nehéz, de próbáld meg.

       Számomra nem volt kérdés, hogy 5 🌟-ot kap a könyv, imádtam. Aranyos, elgondolkodtató történet egy kevés romantikával fűszerezve. Én 12 éves kor felett bárkinek ajánlanám, függetlenül attól, hogy arany pöttyös (tehát a felnőttek a célközönség). Ha kikapcsolódásra vágysz, vedd a kezedbe ezt a könyvet ősszel, télen, vagy amikor csak szeretnéd, és garantáltan megkapod.