Sarah J. Maas: A Court of Thorns and Roses – Tüskék és rózsák udvara

Oldalszám: 512
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: A Court of Thorns and Roses
Fordító: Hetesy Szilvia

Amikor a tizenkilenc éves Feyre az erdőben vadászva megöl egy farkast, nyomban egy másik szörnyeteg bukkan fel, hogy jóvátételt követeljen tőle. Magával hurcolja a lányt egy baljós és mágikus vidékre, amit ő csak a legendákból ismer. Feyre hamar rájön, hogy fogvatartója valójában nem állat, hanem Tamlin, egyike azoknak a halálos és halhatatlan tündéreknek, akik egykor a világ felett uralkodtak.

Cselekményleírást tartalmazó szöveg!

    Azt hiszem, sőt, biztos vagyok benne, hogy ez volt az első zafír pöttyös, amit olvastam (kb. 2 évvel ezelőtt), és emékszem, elég szkeptikusan kezdtem bele: nem tudtam, mire számítsak, akkor még nem értettem, mitől másabb ez, miért nem vörös pöttyös. Így voltam a rubin pöttyösökkel is, de persze elég hamar leesett a tantusz mindkettőnél. 😅

       Azonnal beszippantott az ACOTAR világa. Az Üvegtrón 4-5. részénél járhattam, mikor ezt elkezdtem, szóval azt már tudtam, hogy az írónő nem kispályás. Voltak dolgok, amik idegesítettek, pl. Feyre családja, de nyilván az írónőnek ez volt a célja, tehát ezt nem mondanám negatívumnak. Feyre egyébként szimpatikus volt, bár voltak megingások…  (A későbbi részekben egyre kevésbé kedveltem, a végére egyenesen irritált.) Tamlinért teljesen oda meg vissza voltam, tény, hogy vannak hiányosságai, de szerintem összeillenek Feyre-val. (Anno legalábbis így gondoltam…) Teljesen kétségbe voltam esve, hogy mi lesz a következő részben, hisz még egy kezdő olvasónak is elég egyértelmű a kezdetektől, hogy az Éjszaka udvarának királyával lesznek dolgok. Én már a gondolattól is rosszul voltam, és reménykedtem, hogy Tamlinnel a szerelmük erősebbnek bizonyul majd, épp ezért nem is próbáltam kedvelni Rhysandet. Igaz, voltak jelenetek, amikor… hát na, amikor átálltam a sötét oldalra. 😋 De így is nagyon sok idő volt, mire megkedveltem.

    Maga a cselekmény, a bonyodalom mind nagyon tetszett. A próbák is nagyon menők voltak. Viszont csak számomra nem jött le, hogy Amarantha a nagybetűs Gonosz? Szóval értitek, még ha nem is főgonosz, de egy magas szinten álló ellenség. Én nem féltem tőle, abszolút nem adta azt az érzést, hogy húú, de para, pedig valami ilyesmire számítottam, így ez kicsit csalódás volt a számomra. Főleg, ha az Üvegtrónnal hasonlítom össze...

    A fél csillagot muszáj levonnom, mégpedig azért, mert E/1. személyben íródott, így 500 oldalon keresztül kellett elviselnem Feyre gondolatait, amik bár az első részben még annyira nem is mentek az agyamra, de a többinél teljesen elrontották az olvasásélményt. Valószínűleg nem leszek népszerű azzal, ami most jön: nekem ez volt a kedvenc részem az eddig megjelentekből. 😅 És igen, ez részben Tamlin, részben Feyre miatt van. Én szeretem Rhysandet. Tényleg. Aztán az utolsó részben egy olyan arcát láttam, ami már nem tette túl vonzóvá... De erről majd később. 😁

    Összességében ennyi maradt meg, nem mostanában olvastam, csak meguntam, hogy pont ehhez a sorozathoz nincs értékelésem… Ha újraolvasom, írok egy bővebb kritikát. 😁