Voreena

Az első rész nem lett kedvenc, viszont megadtam neki anno az 5 ⭐️-ot, és úgy gondolom, ezt abszolút meg is érdemelte. A HOSAB viszont… Maradjunk annyiban, hogy 860 oldalnyi hullámvölgyet éltem át az elmúlt hetekben, amíg ezt a könyvet olvastam. 🥴 Az első 200 oldal kellemes bevezető volt, egész érdekes dolgok történtek. 🤭 Aztán a következő pár száz oldal egyre nehezebben csúszott, főképp az motivált az olvasásra, ha Ruhn, Ithan vagy Tharion szemszöge jött, mert Bryce-t és Huntot elkezdtem borzasztóan unni. 🙃

Nem is értem, mi történt itt, vagy lehet hogy velem van a baj, hogy akiket az első részben szerettem, most nem kedvelem… Huntot például szerettem volna most jobban megismerni, de minél többet voltam a fejében, annál jobban csalódtam a személyiségében. 😖 Abszolút semleges érzelmeket váltott ki belőlem, és nagyon irritált, hogy állandó jelleggel Shaharhoz hasonlítgatta Bryce-t, és agyon ajnározta magában. 😑 Nagyon kiábrándító volt, és semmi újat nem mutatott meg magából. Bryce-nak meg láthattam olyan oldalait, amelyek nem sok szimpátiát váltottak ki belőlem, valamint számos húzásával nem értettem egyet, és nem értem, hogy bizonyos dolgokat miért úgy intézett, ahogy. A mártírkodása is kezd roppant unalmassá válni egyébként...

Ezzel szemben ott van Ruhn, Ithan és Tharion, ja meg persze Cormacet se hagyjam ki a sorból! Imádtam a srácokat. 🥰 Igaz, eleinte nagyon bosszantó volt, hogy ott van Bryce egy seregnyi alfalágyult hímmel, nem éreztem kiegyenlítettnek a nemi egyensúlyt, de Celestina és Hypaxia jelenléte kicsit enyhítette a kantúltengést. 😅 Cormac kicsit Erisre emlékeztetett, egyébként, és ő sok meglepetést okozott. Ruhntól sokat vártam, és úgy érzem, meg is kaptam, amit szerettem volna. Most már nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy ő a kedvencem a sorozatból. ❤️‍🔥 Ithan felforgatta a lelki világomat, imádnivaló a srác, Tharion pedig abszolút pozitív csalódás volt. Hozzá sok negatívum kötődik, de pont ez teszi számomra érdekessé a személyiségét. Legtöbbször önös célok vezérlik, legfőbb vágya a szabadság, amiért bármire hajlandó. Izgalmas karakter. 🙈🔥

Vissza a sztorira: miért kell mindig újra és újra visszatérni Danikához? Értem én, hogy mindenhez IS köze van, és tetszik, hogy Sarah ennyi összefüggést hozott vele kapcsolatban, valamint számos kérdésre is választ kaptunk a kötet végére, de maga a tudat nagyon idegesít, hogy világi legjobb barátnőkként hogy tudhatott ennyire kevés dolgot róla Bryce? Aki pedig képtelen ezt elengedni, dühös és csalódott, ami abszolút érthető. Egyedül ezek az érzések jöttek át tőle ebben a részben. 

Amik tetszettek, azok az akciódús jelenetek voltak leginkább, vagy amikor nagyon érzékletes leírással történt a cselekmény. Abból viszont kezd elegem lenni kicsit, hogy soha senki nem kap egy normális halál-jelenetet ebben a rohadt sorozatban. Pont, ahogy az előző részben, ezúttal sem jutott idő, hogy megsirassam a holtakat. De egyben meg nagyon is igaz, hogy a valóságban sem áll meg az idő, amikor meghal valaki, hiába szeretnénk egy kis lelki belenyugvást…

A csavarok számomra igencsak kiszámíthatóak voltak, semmi olyan nem történt, amire azt mondtam volna, hogy “OMGG EZT NEM HISZEM EL!”, és ez szintén csalódást okozott. Persze ettől függetlenül a fordulatok tetszettek, csak többet vártam, pláne SJM-tól. Viszont Ruhn és Nap szála nagyon szépen fel lett vezetve, tetszettek az apró nyomok, amik alapján idő előtt ki is találtam, hogy ki lehet Nap ügynök. Az volt a kedvenc “nem meglepő” fordulatom. 🤭😍 Sajnos hallottam spoilert a végéről (köszi, booktok! 🤡), de egyébként ez sem igazán lepett volna meg akkor sem, ha nem tudok róla. Valami ennél is extrábbat vártam volna… Na mindegy. Összességében a könyvre 4 ⭐️-nál kevesebbet nem vagyok hajlandó adni, mert a minőség benne van, csak Sarah rossz szokása szerint brutálisan elhúzta a sztorit, és ahhoz képest meg nem volt elég tartalmas. 😅

IDE KATTINTVA TUDJÁTOK MEGRENDELNI A KIADÓTÓL!

Bryce Quinlan nappal kemény munkával, éjszakánként pedig bulizással töltött élete egészen addig tökéletes volt, amíg egy démon meg nem gyilkolta a legjobb barátait, magára hagyva őt a veszteségével és a fájdalmával. A tettes rács mögött ül ugyan, a gyilkosságok mégis folytatódnak, és Bryce hirtelen egy nyomozás kellős közepén találja magát. Bármire kész, hogy megbosszulja a barátai halálát.

A második rész megjelenése adta meg a végső löketet, hogy végre elolvassam ezt az agyonhype-olt SJM-könyvet, és azt kell mondjam, nem bánom, hogy kicsit vártam vele. Ugyanis ha korábban olvasom, szinte biztos vagyok benne, hogy kevésbé szerettem volna. 🙈 Nehéz volt elvárás és előítélet nélkül nekivágni a Crescent Citynek, mégiscsak Sarah J. Maas írta, valamint próbáltam elvonatkoztatni attól, mennyien vallják ezt a kedvencüknek az írónő tollából, mert ez túlságosan magasra tette volna a mércét, és ezt a kimenetelt szerettem volna nagy ívben elkerülni. 

Már annak is örülhetek, hogy egyetlen spoilerrel sem találkoztam azon kívül, hogy a szereplők hogy néznek ki. 😆 Még a műfajban sem voltam biztos egészen addig, amíg el nem kezdtem olvasni, viszont azt kell mondjam, SJM szerintem remekül megállta a helyét az urban fantasy, valamint a disztópia műfajában. Én sokakkal ellentétben egyáltalán nem éreztem soknak a világfelépítést, szinte meg sem éreztem, és az első 100-200 oldal hihetetlen gyorsan elrepült, hiszen annyi minden történt! 🤯Ezután jött inkább a társadalmi-politikai viszonyok felvázolása, ami már jobban érezhető volt, viszont számomra ez sem volt “tömény”, inkább kellemes eloszlásúnak éreztem. Kicsit reménykedem, hogy SJM majd ír egy olyan könyvet, amiben még ennél is nagyobb szerepet kapnak a disztópikus, posztapokaliptikus elemek, mert szerintem az nagyon vagány lenne, és ezek alapján meg is van az írónő fejében mindaz, ami egy sötétebb, nyomasztóbb ívű könyvhöz dukálna. 🙈

A szereplőkre térve: sajnos itt már nem jelenthetném ki tiszta szívvel, hogy elvárások nélkül álltam hozzá Hunthoz vagy Ruhnhoz (de főleg Hunthoz), és attól félek, némileg ez az oka annak, hogy egyikőjük sem került hozzám közel. 🥺 Hiába a 900 oldal, nekem ez nem volt elég ahhoz, a szívembe fogadjam Huntot, hiányoztak belőle a mélyebb érzések. Viszont úgy voltam vele, hogy a későbbi részekben minden bizonnyal jobban meg fogom ismerni, és talán annyira megszeretem, mint Chaolt vagy Doriant, esetleg Tamlint. Ruhnra ugyanez vonatkozik, azzal a kivétellel, hogy benne pozitívan csalódtam, és remélem, több szerepet kap a kövi részekben. 🙈Bryce már egy különleges eset. Féltem, hogy hasonlítani fog Aelinhez vagy Feyre-hoz (személyiségben), mert az kicsit elszomorított volna. Nem azért, mert nem szeretem őket, egyszerűen csak vágytam egy újabb egyéniségre… És Maas ezúttal sem okozott csalódást. 😌 Bryce-t határozottan NEM kedveltem az első 300 oldalban, de fokozatosan megismertem, felfedte előttem valódi arcát. Tetszett a gondolkodása, egészen más volt, mint Aelin mesterkéltsége vagy Feyre józansága. Önzetlen, bátor, mégis tele van félelemmel és szeretettel, amit annyira őrzött magában, hogy a végén már csak nehezen adott belőle. Nagyon átéreztem a vívódásait, miután megértettem a miértjüket. Iszonyúan büszke voltam rá, és arra is, hogy nem hagyta cserben Huntot, amikor Hunt “megérdemelte” volna. 

A cselekménnyel már nem vagyon annyira elégedett. Egyrészt azért, mert ahogy sokan is rámutattak értékeléseikben, Bryce és Hunt sok felesleges kört futott a nyomozás során, néha pedig azt éreztem, mintha dèja vu-m lenne, és ugyanazt olvasnám, ami egy idő után fárasztó és frusztráló volt. Nagyon jól meglettünk volna ezek nélkül, mert ezek az üresjáratok még csak semmi nagy pluszt sem adtak a sztorihoz. De persze amikor meg történt valami, annak mindig akkor kellett, mikor B és H “összejöttek” volna… 🙄 Na mindegy. Lényeg, hogy lehetett volna rövidebb, pláne hogy a tettes (szerintem) elég nyilvánvaló volt. 

A veszteségeket nagyon fájlaltam, egyik halálra sem számítottam, és még durvább volt, hogy olyan gyorsan történtek, gyászolni se jutott időm. 😢 De a végén kitört belőlem az összes elfojtott könny Bryce nagy jeleneténél, szerintem az egész nagyon megható és epic volt. Teljesen másra számítottam a könyvtől, és annak ellenére, hogy magamat is meglepve egy csomó dologra idő előtt rájöttem, így is okozott meglepetéseket, és nagyon élveztem minden sorát, még azokat is, ahol nem történt semmi. Ajánlom ezt a könyvet az SJM-rajongóknak, az urban fantasy, disztópia, paranormális romantikus műfajok kedvelőinek és mindenkinek, aki szereti ezeket a műfajokat krimivel keveredni látni. 🤭 Nekem nagyon bejött, bár egy kis 🌶-t hiányoltam belőle, de elvileg ez pótolva van a második részben. 😂🙈 Lényeg a lényeg, alig várom, hogy a következő részt is olvassam!

A könyvet ekkor olvastam és értékeltem: 2018 áprilisa.

    Hol is kezdjem? Ez a történet elképesztő volt, elképzelni sem tudom, miért hagytam félbe évekkel ezelőtt. Azt hiszem, nem a megfelelő időben ajánlották. Maga az egész, ez a fiktív világ, amelyben még mindig királyok uralkodnak, karddal harcolnak és hintóval közlekednek az emberek, egyszerűen magával ragadott.

    A szereplők. Kezdeném azzal, hogy tetszett, ahogy J. Maas E/3. személyben mutatta be a hősöket, és hogy szépen, már-már mesterien váltogatta a szemszögeket. Celaena igen erős főhősnek bizonyult számomra, és ezt nem csupán a jellemére értem. Annyi kiaknázatlan lehetőség van benne, hogy nem is csodálom, hogy ennyi kötet íródott a cselekedeteiről, és őszintén elképesztőnek tartom az írónőt, hogy ennyire precízen tárta fel az olvasó előtt a személyiségét. Így összegezve nagyon szimpatikus volt számomra, abszolút pozitív benyomást tett rám. Egyedül a szőke haj ütött be… Az elejétől fogva csak barnának tudtam elképzelni! A második részt is olvasva tudatosult bennem, hogy hajkoronája nem véletlenül olyan, amilyen.

    Chaol és Dorian. Chaolt nem tudom, hogy lehet nem szeretni! Ha valaki megkérdezné, melyikükre tenném a voksom, nem haboznék; a testőrség kapitánya messze felülmúlja Dorian herceget. Imádtam minden tettét és gondolatát! Azonban enyhe dèja vu-t éreztem, ugyanis a Méregtan című regényben Yelena és Valek viszonya pont olyan volt, mint itt Celaenáé és Chaolé; egy magas pozícióban lévő harcos és egy halálos helyről kikerülő bűnöző. A Celaena-Dorian-Chaol kombó pedig a Párválasztó egy másik kiadása. Szóval vicces. Ám amennyire szerettem Maxon herceget, annyira irritált Dorian. Nem is beszélve az orgyilkossal folytatott kapcsolatáról… Visszatérve: valójában csak elfogult vagyok. Chaol testesíti meg számomra a tökéletes férfi főhőst, a tipikusan erős, jóképű, mogorva, de valójában kedves harcost, Dorian karakterét pedig egyelőre komolytalannak látom.

    Nehemia. Drága hercegnőnket egyszerűen képtelen voltam megkedvelni, egyfolytában arra számítottam, hogy mikor szúrja hátba Celaenát, nem bíztam benne és nehezen viseltem a jelenlétét. Egyáltalán nem jött át az a „hihetetlen” barátság, ami elvileg kettejük között kialakult. Sorry, de abszolút negatív benyomást tett rám. Adarlan királya. Hmmm, gonosz egy uraság, és érzem, olyan dolgok jönnek, amik teljesen újak lesznek számomra. Alig várom. Perrington herceg és Kaltain. Úgy hiszem, szükséges, hogy őket egybe említsem. Egyikőjüket sem szívleltem egyértelmű okokból, azonban a végére azért megsajnáltam Kaltaint. Főleg a következő kötetben. Perrington meg dögöljön meg.

!!! SPOILER !!!

    A cselekmény. Nosss, mint már említettem, elképesztő olvasmányban volt részem! Nem kevés idő kellett, hogy megszokjam az írásmódot, és rögtön vágjam mindig, hogy „na ezt most ki mondja kinek”, de sikerült, és úristen, beszippantott ez a világ, amely annyira más, mint a való élet, és tele van rejtélyekkel. Eleve izgalmas a kezdés, szinte in medias res, a csaj lehetőséget kap, hogy szabad legyen, ám előtte sok minden vár rá. Nagyon tetszettek a felkészüléses jelenetek, és imádtam a próbákat. Doriantól viszont egyszerűen hánynom kellett… Meg szörnyen untatott. A kastélyban járkáló rém szerintem félelmetesebb is lehetett volna, de tetszett, hogy fokozatosan derültek ki dolgok. Celaena megmérettetését a döntős bűnözőkkel már izgatottan vártam, ahol Chaol jelenléte volt meghatározó. Olyan édi volt, amikor oda akarta adni Calaenának a kardját, ahh… És utána, amikor szurkolt. Szerintem instant fangörcsöt kaptam tőle. :'D És természetesen győzött, ki gondolta volna? Nehemia még kérdőjel számomra, hogy milyen szerepe van a történetben. Kíváncsian várom.

A könyvet több mint két évvel ezelőtt olvastam utoljára, 

ez az értékelés akkor született!

        Háát, több ideig tartott kiolvasnom, mint az előző részt, és nem a hosszúsága miatt. Nem tudom, nekem ez kevésbé tetszett, mint az ACOTAR. Bennem volt a csalódottság Tamlin miatt, meg elveszett az újdonság varázsa is, viszont azt sem mondhatnám, hogy rossz lett volna. A négy csillag tőlem kifejezetten jó, igazából ez inkább a kritikusságomat tükrözi az írónővel szemben; volt hogy ennél gyengébb irományra több csillagot adtam.

    Volt hogy untam, volt hogy izgultam, sokat nevettem, aztán megint untam. Bírtam a Rhysszel való bolondozást, másrészt viszont kicsit csalódtam a mi illírkirályunkban. Mert én arra számítottam, hogy rosszfiú. Igen, igen, tiporjatok el, de vonzanak a szexi, bunkó dögök (csak a könyvekben!), és azt hittem, Rhysand ilyen… Erre kiderül, hogy ő a megtestesült angyal! Ajajj! Tudjuk, hogy ennek mi a velejárója: nyálnyálnyál. A szép szívű karaktereknél ez elkerülhetetlen. Nem azt mondom, hogy ez rossz, csak nekem pölö nem jön be. 😆

    A női szereplők egyre mélyebbre süllyedtek nálam a szimpátiamérőn. Nem tudom, hogy velem van-e a baj, de valószínűleg igen. Feyre, Amren, Mor; mindben van valami irritáló, ami miatt viszketett a bőröm. Senki sem lehet tökéletes, de ahh, komolyan, egy normális női karakter olyan nagy kérés? Nem hibáztatom az írónőt, túlságosan kritikus vagyok a csajokkal szemben: pont azért, mert annyi ilyennel találkoztam már; lányokkal, akik nem megfelelőek főhősnek. Feyre az én szememben gyenge, nem fejleszti eléggé a képességeit, amit fejleszt, azon meg nem látszik meg. Míg az Üvegtrónt nézve Celaena baromi ütős karakter, igaz, talán őt még kevésbé kedvelem, mint Feyre-t, de mégis jobban illik a főszerepbe. Mondjuk lehet, vagyis inkább biztos, hogy hatalmas különbség a szemszög: a ToG ugyanis E/3.-as, valószínűleg ezért tetszik jobban (pedig általában az E/1.-es szemszög a nekem való, itt viszont jobban örültem volna, ha kevésbé látok Feyre fejébe…)

    Itt is elmondhatom, hogy egyébként nem sokra emlékszem az egészből, de összességében tetszett, voltak nagyon jó részei a könyvnek, nagyrészt hozta az elvárt szintet, maradt a színvonal. Ekkor még reménykedtem, hogy ez a harmadik részre is igaz lesz…

Oldalszám: 512
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: A Court of Thorns and Roses
Fordító: Hetesy Szilvia

Amikor a tizenkilenc éves Feyre az erdőben vadászva megöl egy farkast, nyomban egy másik szörnyeteg bukkan fel, hogy jóvátételt követeljen tőle. Magával hurcolja a lányt egy baljós és mágikus vidékre, amit ő csak a legendákból ismer. Feyre hamar rájön, hogy fogvatartója valójában nem állat, hanem Tamlin, egyike azoknak a halálos és halhatatlan tündéreknek, akik egykor a világ felett uralkodtak.

Cselekményleírást tartalmazó szöveg!

    Azt hiszem, sőt, biztos vagyok benne, hogy ez volt az első zafír pöttyös, amit olvastam (kb. 2 évvel ezelőtt), és emékszem, elég szkeptikusan kezdtem bele: nem tudtam, mire számítsak, akkor még nem értettem, mitől másabb ez, miért nem vörös pöttyös. Így voltam a rubin pöttyösökkel is, de persze elég hamar leesett a tantusz mindkettőnél. 😅

       Azonnal beszippantott az ACOTAR világa. Az Üvegtrón 4-5. részénél járhattam, mikor ezt elkezdtem, szóval azt már tudtam, hogy az írónő nem kispályás. Voltak dolgok, amik idegesítettek, pl. Feyre családja, de nyilván az írónőnek ez volt a célja, tehát ezt nem mondanám negatívumnak. Feyre egyébként szimpatikus volt, bár voltak megingások…  (A későbbi részekben egyre kevésbé kedveltem, a végére egyenesen irritált.) Tamlinért teljesen oda meg vissza voltam, tény, hogy vannak hiányosságai, de szerintem összeillenek Feyre-val. (Anno legalábbis így gondoltam…) Teljesen kétségbe voltam esve, hogy mi lesz a következő részben, hisz még egy kezdő olvasónak is elég egyértelmű a kezdetektől, hogy az Éjszaka udvarának királyával lesznek dolgok. Én már a gondolattól is rosszul voltam, és reménykedtem, hogy Tamlinnel a szerelmük erősebbnek bizonyul majd, épp ezért nem is próbáltam kedvelni Rhysandet. Igaz, voltak jelenetek, amikor… hát na, amikor átálltam a sötét oldalra. 😋 De így is nagyon sok idő volt, mire megkedveltem.

    Maga a cselekmény, a bonyodalom mind nagyon tetszett. A próbák is nagyon menők voltak. Viszont csak számomra nem jött le, hogy Amarantha a nagybetűs Gonosz? Szóval értitek, még ha nem is főgonosz, de egy magas szinten álló ellenség. Én nem féltem tőle, abszolút nem adta azt az érzést, hogy húú, de para, pedig valami ilyesmire számítottam, így ez kicsit csalódás volt a számomra. Főleg, ha az Üvegtrónnal hasonlítom össze...

    A fél csillagot muszáj levonnom, mégpedig azért, mert E/1. személyben íródott, így 500 oldalon keresztül kellett elviselnem Feyre gondolatait, amik bár az első részben még annyira nem is mentek az agyamra, de a többinél teljesen elrontották az olvasásélményt. Valószínűleg nem leszek népszerű azzal, ami most jön: nekem ez volt a kedvenc részem az eddig megjelentekből. 😅 És igen, ez részben Tamlin, részben Feyre miatt van. Én szeretem Rhysandet. Tényleg. Aztán az utolsó részben egy olyan arcát láttam, ami már nem tette túl vonzóvá... De erről majd később. 😁

    Összességében ennyi maradt meg, nem mostanában olvastam, csak meguntam, hogy pont ehhez a sorozathoz nincs értékelésem… Ha újraolvasom, írok egy bővebb kritikát. 😁