Voreena: disztopikus

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: disztopikus. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. augusztus 4., kedd

Marie Lu: Legenda

Voreena augusztus 04, 2015 0 Comments

„A pillanatnak élsz, és meghalhatsz egy szempillantás alatt, ezért aztán épp elég, ha egyszerre csak egy nappal törődsz. – Kifelé bámul a vasúti kocsi nyitott ajtaján, ahol sötét vízfüggöny takarja a világot. – Próbálsz a fényben járni.” Igen, végre. Végre egy vörös pöttyös könyv, amit igazán érdemes volt elolvasnom. Háború, fertőzés, félelem, gyötrelem, család… és szeretet. Az igazsággal és hazugsággal való küzdelem az egész történetet beárnyékolja, ahogy Day és June útja találkozik. Megismerhetünk két távoli világot, egy pusztulót és egy feltörekvőt, ám a látszat néha csal. A nyomornegyedben élők százszor többet érnek a Köztársaság katonáinál, akik szemrebbenés nélkül húzzák meg a ravaszt. Akik szemrebbenés nélkül ostorozzák az ártatlanokat. Akik szemrebbenés nélkül, szadista élvezettel, vagy pusztán parancsból öldösnek.

A szereplők. Hihetetlen, de az írónőnek sikerült átvágnia. Azt hittem, minden szereplőnek képes vagyok a veséjéig látni, megismerni valódi énjét, mielőtt az a történtekre is kivetülne. Persze megint csak tévedtem. Aztán átkoztam magam, hogy elhittem Thomas jóhiszeműségét. Még kedveltem is! Szörnyű. Metias. Nyugodjék békében. Bárcsak tovább élt volna… Bárcsak. June. Nem mondom, hogy nem ment olykor az idegeimre, de ettől függetlenül ő az egyik legjobban megírt női karakter, akivel eddig valaha találkoztam. Lenyűgöző a gondolkodása, az agykapacitása. Le se tagadhatná, hogy maximális pontot ért el a Próbán. És tizenöt éves… Tizenöt. Ez sokak számára picit beteheti a kiskaput – pláne, hogy még Day is csak annyi! –, de szerintem nem tette kevésbé hitelessé a könyvet. Hisz' miért ne lehetnének ilyen okosak? Ilyen érettek? Ilyen sokatlátóak, tapasztaltak? Miért ne? Egy ilyen világban bármi lehetséges, csak a fantáziánkra kell hagyatkoznunk, és hirtelen a Legenda is kutyafüllé válik hozzá képest. Day. Egy ideig kételkedtem benne, hogy férfi-e egyáltalán, vagy csupán egy hímjelzéssel felfestett robot, de hál' Istennek kiderült, micsoda férfi… pardon, fiú is ő valójában. Csodálatos karakter egy bárányarcú fiúba bújtatva. Imádtam. Ollie. Ha kiderül, hogy megölték, szétszaggatom a könyvet! Tess. Ööö… Hirtelen zavarban vagyok az emléktől, hogy anno azt feltételeztem, le fogja koppintani June kezéről Dayt. Az… – így a végére érve – nem kicsit lett volna furcsa. És bár eleinte idegesített, és fölöslegesnek tartottam, hamar sikerült megkedvelnem. Kaede. Belevaló csaj, meg kell hagyni. Egyszer kedveltem, egyszer meg utáltam, végül simán csak megbarátkoztam vele. És végezetül: John. Ilyen testvér kellene mindenkinek, ugyanis személyében végre értelmet nyert a testvéri szeretet.

Szép, kifejező írásmód, izgalmas, váltott szemszögű fejezetek, figyelemfelkeltő tartalom az első betűtől az utolsóig. Harcok, Patrióták, Köztársaság, ízig-vérig katonák, becsületesek és álszentek, gazdagok és szegények gyönyörűen átlátható társadalmi rétegbeli különbségekkel. És a szerelem, ami a legrosszabbkor jön, mégis mindent megváltoztat anélkül, hogy rózsaszín ködbe burkolózva elözönlené a sorokat. Mikor Day fájdalomban vergődött, vele vergődtem, mikor June küzdött, vele küzdöttem. Ha egy könyv el tudja érni ezt a hatást, nincs miről beszélni.

2015. június 18., csütörtök

Courtney Summers: Éles helyzet

Voreena június 18, 2015 0 Comments

Életem legelső zombiapokalipszises könyvéhez nem tudom megállni, hogy ne írjak egy rövidke értékelést. Nekem már egy-két tovaszálló idézet és az első valahány oldal elolvasása elég volt ahhoz, hogy komolyan érdekelni kezdjen a könyv, így nem is haboztam, mikor megláttam a könyvtárban, rögtön kikölcsönöztem, nehogy valaki más lenyúlhassa, mert már megesett, hogy a szemem előtt vitték el a kiválasztott gyöngyszemet, mert lassú voltam, és hát csak nem keveredek közelharcba egy nyamvadt romantikus kötetért, amiről eleve tudom, hogy úgysem tetszene, és csak azért olvasnám el, hogy ne maradjak ki semmiből, és hogy jól leértékeljem.

Na, azóta sem tudtam azt kikölcsönözni (a negyedét azért sikerült elolvasnom), de most már úgy állok hozzá, hogy le van szarva (már bocsánat). Egyébként Feszülő húr a címe, aminek hallatán valószínűleg sokaknak felcsillan a szeme, mert hát kinek ne tetszene a legújabb, drámától hemzsegő életű tinédzserek romantikus egymásra találása ebben a szörnyű világban, amiben a srácnak meg kell küzdenie testvéreiért. (Itt megjegyezném, hogy ez az egyetlen része a könyvnek, ami tényleg megfogott.)

Viszont eltértem a tárgytól, bocsánat. This Is Not a Test – Éles helyzet. Igazán örültem volna, ha szó szerint fordítják le a címet, de be kell valljam, ez se rossz, hisz átértelmezve tényleg ezt jelenti, ráadásul a műben többször is megszólal a rádióban Adél hangja (istenem, az a Trace mekkora idióta, hogy ilyeneket képes kitalálni), és többször felhívja rá a figyelmet: Éles helyzet… Mindaddig így ment ez, míg ki nem kapcsolták a készüléket.

A szereplők. A legszimpatikusabb szereplő számomra – és ilyet ritkán mondok, de – a főszereplő volt, Sloane Price. Egyrészt már a nevét is imádom, másrészt meg remekül átjöttek az érzései, mindig egyetértettem vele, egy hullámhosszon mozgott az agyunk, szóval vele minden tökéletesen klappolt. Olykor viszont nagyon meglepett. Egyszer meg akar őrülni, aztán hirtelen lesmárolja Rhyst? Szóóóval… furaaa. De pont ez tetszett benne. Egyszerre lassú cselekvő és spontán ijesztő a jelleme. Bár legtöbbször inkább bizarr, beteges, túl sokat ártott már neki a megfertőzött világ. Rhys. Mindig is sejtettem, hogy lesz köztük valami Sloane-nal, de egy picivel azért többre számítottam. Meg szerintem sokat is mondok, ha azt mondom, hogy van köztük valami, mivel még csak abban sem vagyok biztos, hogy Sloane-nak bejön Rhys… vagy fordítva. Ez is elég fura volt számomra, viszont egyúttal meg is könnyebbültem, hogy az írónő megkímélt egy szerelmi drámától, amiktől egyébként kezdek lassan besokallni, bár mostanság kifogtam pár kifejezetten üdítő romantikus könyvet, például az Enigmát és az Ezüsthidat Helena Silence-től, amelyek csitították a bennem növekvő indulatokat a rosszabbnál rosszabb szerelmi szövődmények iránt. Egyébként Rhys jelleme nem igazán fogott meg, pedig szeretni akartam, csak sosem azt csinálta, amit szerettem volna. Grace és Trace és Cary. Azt hiszem, hazugságban éltem, ugyanis én meg voltam győződve róla, hogy a Trace és Cary név lány név. Na, hát, aki velem együtt ezt hitte, orbitálisat tévedett. Én úgy a könyv feléig szépen ebben a tudatban éldegéltem, aztán feltűntek olyan apróságok, hogy a fiú-t mond Sloane Trace vagy Cary helyett. (Egyébként Trace-t sejtettem, hogy fiú, aztán később valamiért biztos voltam benne, hogy lány. Hee?) Ezt túltárgyalva róluk annyit: szörnyen idegesítettek. Hülye viták, hülye, gyáva Harrison, hülye hülye minden. Lassan elegem lett a hazugságokból, egyszer az ikrek mellett álltam (ugyebár Grace és Trace), másszor meg Cary mellett, míg ki nem derült róla, mekkora egy… blaah! Viszont amikor meghaltak azok a bizonyos valakik, akik meghaltak, elejtettem egy-két könnyet, mert azért elég durva volt.

A cselekmény. Lassan indultak be a dolgok, de annál inkább látszott, hogy az írónő mennyire kidolgozta a részleteket, és ügyelt rá, hogy sose essen túlzásba. Érdekesnek találtam, amiket a zombikról megtudtam, bár a The Walking Deadből kiindulva kissé másra számítottam. Amikor viszont beindultak a történések… Na, onnantól kezdve nehéz volt megválnom a könyvtől.

Viszont Mr. Baxter meg menjen a pokolba a szétloccsantott agyával együtt! A második kötetet pedig kérem szépen lefordíttatni.

Értékelés: 10/8,5

# disztopikus # Könyvértékelések

2015. március 30., hétfő

James Dashner: Tűzpróba

Voreena március 30, 2015 0 Comments

Nananana… Ez mi a frász?! Már az elején beindul a történet, minden a feje tetejére áll – már nem mintha bánnám –, de ami sok, az sok. Sajnos elkövettem azt a hibát, mint sokan; túl sokat vártam ettől a folytatástól. Az útvesztő vége azt sugallta, csak most kezdődik a káosz, a kalandok pedig egyre gyarapodnak, és most az olvasók megtudják, mi is az igazi vérengzés és a szívfájdalom. Félig ez igaz is, hisz' nem mondhatjuk, hogy nem voltak kalandok, és olyan megrendítő dolgok, melyektől elállt a lélegzetünk. Velem megesett – elég sokszor –, de nem erre számítottam. Abban reménykedtem, hogy még több izgalom jön, megannyi lenyűgöző lénnyel a nyomában, hogy a könyv eleget tegyen a veszedelmekre kiéhezett olvasóknak és fantasy mivoltának – hisz' fantasy, nem? :)

Valahogy nem stimmelt az egész… A sorok rossz előjelként üzenték, hogy ne számítsak arra, ezt ugyanolyan élmény lesz olvasni, mint Az útvesztőt. Ez eleinte lelombozott kissé, de megkíséreltem tartani az optimista hozzáállásomat, még ha éreztem is, hogy megkörnyékez az elbizonytalanodás köde. Uralkodni tudtam fölötte, hiszen egyre csak jöttek az érdekesebbnél érdekesebb dolgok, új szereplők, látomások, álmok és a valóságnak hitt valóságtalanság. Furcsán hangzik, ez igaz, de ez nem spoiler; mindenki hihet, amit akar. Addig úgysem tud meg semmit konkrétan, amíg el nem olvassa a könyvet. (Tőlem legalábbis nem.) :)

Ami a szereplőket illeti… MI VAN??! Kezdjük a mi drága Thomasunkkal. Egyemmeg. :3 Őt komolyan mondom, az elejétől a végéig imádtam, és ritka elenyésző nálam az ilyen karakter. Sokszor nem értettem vele egyet, mikor az érzelmeiről beszélt, vagy éppen gondolkodott róluk, ám végül mindig be kellett látnom, helyes döntést hozott… A helyében bizonyára mind hasonlóan elmélkedtünk és cselekedtünk volna. Viszont sokszor fájtak egyes elhatározásai. Mert most képzeljünk el egy szereplőt (TERESA), aki végre valahára sikerült megkedvelnünk, aztán bummm… Tönkre kell vágni mindent, mert így a helyes. Ahaa, és ebben az a legrosszabb, hogy míg te már azon vagy, hogy megbocsáss neki, Tommyka más véleményen van, és szétbomlasztja azt az elképzelésedet, hogy most minden happy end lesz végre. Micsoda tévhit volt ez részemről… És Brenda. Naneee, most komolyan? Igen, ez volt a reakció, de erről inkább nem nyilatkozok. Csak remélni tudom, hogy a film megkedvelteti velem, mert ha nem… csúnya vége lesz.

Aris, Jorge, Minho, Newt… A kergék. Istenem, mennyit sírtam én Minho miatt! Szívem csücske, úgy imádom, és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Pont ezért rettegtem annyira, hogy meghal, de persze nem kell őt félteni. De akkor is!!! :( Na mindegy. Newtban és Jorge-ban kellemeset csalódtam, na de Aris! Hát, nem volt szimpatikus egy pillanatig se, de amit tett, az egyszerűen undorító. Aztán a kis „szörnyellával” mintha mi sem történt volna… Persze, mert ez ilyen egyszerű. -.-' Én bizony ezt soha a kibökött életbe nem fogom megbocsájtani nekik, még akkor se, ha ez kissé igazságtalan… De nem érdekel, rohadjanak meg! Ami pedig a Kergéket illeti: FÚJ! Róluk ennyi. A „küldetésben” pedig nagyot csalódtam, ahogy a végében is. Nagyobb csattanóra és drámaibb befejezésre számítottam, de mint sokszor megesik, nem mindig kapjuk meg az élettől, amire vágyunk. :)

# disztopikus # fantasy

2015. március 29., vasárnap

James Dashner: Az útvesztő

Voreena március 29, 2015 2 Comments

Már a fülszöveg alapján megállapítható volt, hogy van fantázia a könyvben – és természetesen az íróban is. Viszont sajnos nem az ragadott meg, hanem a film, amit bevallom, a könyv olvasása előtt már megnéztem. Épp ezért bujkált bennem a félelem, hogy mi van, ha így tropára ment a meglepetés ereje, a dráma és az ezekkel járó megannyi izgalom?! Hm, valójában nem is tévedtem sokat; a film egészen könyvhű maradt, megtartotta a lényegesebb mozzanatokat, tényeket. Ám ebből mindenki rögtön következtethet arra, hogy ily módon én már mindent tudtam a könyvről, mielőtt kinyitottam volna – képletesen értve, mivel PDF formátumban olvastam. Aki viszont ekképp vélekedett, az velem együtt kicsit melléfogott.

Ez az iromány feltárta előttem fiúk/férfiak gondolkodását olyan lehetetlen helyzetekben, amiket elképzelni is megrendítő, nemhogy megelevenedni látni a mozivásznon. Letaglózó. Még sosem olvastam ehhez fogható fantasy történetet, bár azt sem mondhatnám, hogy már annyi fantasy könyvet tartottam a kezemben, hogy ezt ki merjem jelenteni. Ugyanakkor kétség sem férhet hozzá, csodálatos alkotás, melynek negatív és pozitív sajátosságai az egyensúly és a tökéletesség között vándorolnak. Sajnálatos módon ennek ellenére nem hozta azt a szintet, amit elvártam tőle.

Az alapsztoriról: ötletes, de korántsem kidolgozott. Az az igazság, hogy tényleg – komolyan – tökéletes könyv lenne Az útvesztő, csakhogy az író elvétett egy hibát; rossz írásmódot használt. Esküszöm, néhol már kezdtem úgy érezni, ÉN jobban írtam volna meg az adott helyzetet – és a velejáró alapvető érzéseket –, mint maga a szerző. És voltak pillanatok, mikor meg úgy éreztem, az író folyamatosan ismétel, mivel hát valljuk be, kicsit szűk látókörű volt szókincset illetően. Nekem legalábbis ez az álláspontom. De ettől eltekintve elégedett voltam az írással.

A szereplőkről: bár életszerűen reagált legtöbbjük a bonyodalmakra, olykor-olykor kicsit már idegesített a rettegés és a főszereplő iránt érzett ellenszenv, amely körülölelte őket, és ha épp ezek nem voltak ott, akkor is érezhető volt, hogy csupán megbújtak a feledés árnyékában, hogy mikor majd kedvük tartja, előugorhassanak. Maga a főszereplő, azaz Thomas, kifejezetten szimpatikus volt, az elejétől a végéig. Benne a kíváncsiság és a bátorság különleges egyvelege valami ritkaságot idézett elő számomra. Kedveltem. Aztán ott van Newt, Minho, Alby, Chuck, Gally és Teresa, az egyedüli nőnemű egyén. (Thomason kívül ők voltak még a lényegesebb karakterek.) Gally kivételével mindannyian elérték azt a szinten, ami nálam már a szimpatikus kategória. Legeslegkedvencem közülük Newt és Minho. Imádnivalóak. Alby a végére elérte, hogy sírjak miatta, ahogyan Chuck is. Azokat a tragikus pillanatokat egyetlen film sem tudná felülmúlni. Habár ezeket a NAGY pillanatokat sem tudtam teljes mértékben átérezni a szerző hibájából – ugyanis nem adott bele elegendő lelket. Ez igencsak elszomorított. Teresa a határvonalon táncolt, valójában sosem kedveltem, csak a finálé felé fordult a kocka kicsit.

A könyvben szereplő idegen szavak és lények nagyon megkapóak, szerintem. Azokon, hogy „plotty” és „bökött” meg kiváltképp nagyot nevettem. Érdekesek. A Siratók pedig egyszerűen lenyűgöző teremtmények. Vagy inkább undorítóak? Mindkettő. És őket hihetetlenül fantasztikusan írta meg Dashner, le a kalappal előtte. Elérte, hogy soha ne akarjak egy ilyen lénnyel se randevúzni.

A könyv végéről pedig annyit: a filmnek egy-két részletről eltekintve nagyobb volt a fantáziája. De most halál komolyan. (SPOILER!!!) Mi az már, hogy a könyvben az Alkotókkal úgymond „személyesen” is találkoznak, míg a filmben csupán egy felvételen látják őket (valójában csak egy nőt)?! És ebben az a poén, hogy a film ebből a szempontból kézrázást érdemel, ugyanis sokkal inkább képes volt megragadni azt a hangulatot, amit elvártam. És talán még a vége is. Azon meg röhögnöm kellett egy sort, hogy míg a könyvben BUSSZAL viszik el a fiúkat a borzalmak tetthelyéről, addig a filmben HELIKOPTERREL. Szerintem nem kell mondanom, mennyivel jobban hangzik a helikopter. Ám a Kitörés meggyőzött róla, hogy el kell olvasnom a folytatást is.