Voreena: Sarah Dessen

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Sarah Dessen. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. január 14., csütörtök

Sarah Dessen: Lock and Key — Kulcsra zárt szív

Voreena január 14, 2021 2 Comments

Oldalszám: 432

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.

Eredeti cím: Lock and Key

Fordító: Benedek Dorottya

Ruby képes vigyázni magára. Már hozzászokott, hogy senkire sem számíthat, és hogy senkinek sem tartozik válaszokkal. Ám mindez megváltozik, amikor az édesanyja eltűnik, és Rubyt a nővéréhez, Corához küldik.

A könyvet ekkor olvastam: 1 évvel ezelőtt

Végre egy könyv, amit képes voltam huzamosabb ideig, akár fél vagy egy órán keresztül megszakítás nélkül olvasni, és nem untam bele tíz mondat után (khm Fagy és csillagfény udvara khm khm). Köszönöm. Köszönöm, Sarah Dessen, hogy megírtad, és köszönöm a Könyvmolyképzőnek, hogy kiadták. Továbbra is úgy gondolom, hogy az írónő összes további könyvét érdemes lefordíttatni, mert Dessen egyszerűen nem tud rosszat írni! (Egyetlen kivétel az “Egy felejthetetlen év”, ami nem tartozik a kedvenceim közé…)

A szereplők. Nos, Rubyt eleinte nem igazán kedveltem, és kicsit meg is nehezítette, hogy gördülékenyen menjen a könyv olvasása. Viszont tudtam, nem véletlen van ez így, és hogy főszereplőnk a könyv végére teljesen meg fog változni. És valóban: Ruby óriási jellemfejlődést produkált ez alatt a 20 fejezet alatt, ráadásul úgy, hogy közben ebben nem volt semmi fura vagy irreális, az írónő végig hitelesen közvetítette nekünk Ruby vívódásait, belső gondolatait és azt, ahogy fokozatosan megkérdőjelezi önmagát és az általa eddig hitt dolgokat, amelyek az anyja hatására torzultak el. Ha már itt tartok, akkor néhány szót az anyjáról: tény, hogy fizikailag nem volt jelen az események során, mégis szerves része volt a könyvnek, keretet adott neki; természetesen, mint szükséges negatív szereplő, nem kedveltem. De főképp neki köszönhetjük a gyönyörű kulcsos hasonlatokat, metaforákat, motívumokat, amik folyamatosan jelen voltak és elkápráztattak.

Mivel már mondhatni “ismerem”, Sarah Dessent, vagyis a stílusát, nem számítottam magasröptű gondolatkora a szerelemről meg a pasikról, és hála az égnek, nem csalódtam. Nate nagyon édes és egyben szánnivaló fiú, tökéletesen passzol Rubyhoz, de mint minden Dessen-regényben, ebben sem a pár kapcsolata volt középpontban. Inkább a család. Cora és Jamie iszonyatosan szerethető karakterek, tökéletes hozzátartozói a történetnek, ők és a többi egyéb szereplő (Gervais, Olivia, Harriet, Reggie) töltötték, egészítették, tették teljessé és egésszé ezt a regényt.

A cselekmény/a történet. Na ez az a dolog, ami az írónőnél mindig egyezik. Pár szóval jellemezhető: egyszerű, átélhető, tanulságos, kicsit fájdalmas, de mégis gyönyörű. A vége happy end, de valahogy mégse. Én ezeket szoktam érezni. Nem okoz sem csalódást, sem teljes elégedettséget, mert ahogy a való életben is, az egyensúly miatt a jót előbb-utóbb rossz követi és fordítva. Legalábbis az én életemben ez sajnos így van. 😅

Amikor először megláttam a borítót, azt hittem, elájulok a gyönyörtől (bár akkor is beszereztem volna a könyvet, ha bűnronda), aztán amikor rájöttem, hogy rajta a randomnak hitt kulcsot formáló objektumok valójában mind jelképeznek valamit a műben, azt gondoltam: zseniális! Bárcsak minden borító ilyen lenne! Másik dolog, hogy mindig elképedek, milyen érdekes és szokatlan nevekkel rukkol elő ez a nő. Cora, Gervais; sokan nem tulajdonítanak nagy jelentőséget a neveknek, de szerintem nagyon is lényegesek, és sokat dobhatnak a regények hangulatán.

Nem is tudom, mit írhatnék még. Tetszett. Nagyon. Sarah jobbik művei közé sorolnám. De nem hiszem, hogy ezt tovább kéne ragoznom. Üzenem mindenkinek, aki ezt az értékelést olvassa: ha azt a nevet látod, hogy Sarah Dessen, biztos lehetsz benne, hogy nem fogsz mellélőni. Csak ajánlani tudom mindenkinek.

2016. június 4., szombat

Sarah Dessen: Álom két keréken

Voreena június 04, 2016 0 Comments

Nem tudom elégszer hangoztatni, mennyire imádom Sarah Dessen könyveit. Épphogy befejeztem az Álom két keréken-t, máris egy újabb írást szeretnék olvasni az írónőtől. Hogy ezzel mégis mi a probléma? Ez az UTOLSÓ könyve, amit kiadtak magyarul, és amit még nem olvastam tőle – vagyis most már de –, és ahogy ez lassan tudatosul bennem, érzem, picit összetörik valami a szívemben. Ez pedig ráébreszt arra, hogy végre, végre megtaláltam az én nagybetűs Írónőmet. Az Írónőt, aki mindig úgy ír, olyan témában, olyan karakterekkel, hogy egyszerűen nem bírom letenni a könyveit, mivel a világok, amelyeket teremt, beszippantanak, és odaláncolnak a szereplők mellé. Általában nem szoktam ennyire „tipikus kritikaírós”-an fogalmazni (ez most picit nárcisztikus kijelentés lett, mi? :'D), de a jelenlegi állapotomban csak ennyire futja. Ugyanis – mint mindig, amikor Sarah Dessentől olvasok – kicsit most le vagyok törve. Bár szerintem ezt épp eléggé érzékeltettem az első sorokban leírtakkal.

A szokásos kis bevezető után rátérnék a könyvre, csakhogy a megszokottól eltérően most egy leheletnyit mesélősre veszem a figurát.

Szóval. Végre kézbe veszed a megrendelt könyveidet. Nehéz eldöntened, hogy melyiket kezd el, hisz a négy közül kettőt tartasz a kezedben, amelyek két csodálatos írónő tollából származnak; egy Maggie Stiefvateréből és egy másik Sarah Dessenéből. Csupán az egyiket olvashatod el, mivel nagy okosan azt mondtad a szüleidnek: „Úúúh, most akció van a Könyvmolyképzőnél, megrendelhetem ezt a négy könyvet, amikből egyet most, a többit később, szülinapkor és karácsonykor kapom meg? Ötven százalékos kedvezmény is van, ÖTVEN! Jó, jó, nem az Álom két keréken-re, arra nincs valami sok… De akkor iiiiis!!” Nehéz a döntés, de számodra mégis szinte magától értetődő a válasz: Sarah Dessen, keblemre!

Így kezdődött. Nem semmi sztori, mi? Ja, tudom, tudom, hogy mindenki végigolvasta, mert aaannyira nagyon érdekes. :D Lassan el kéne kezdenem a könyvről is beszélni…

SPOILER RIADÓ!

Szóval – csapó kettő. Bírom, hogy mindenkinek ilyen totál különleges neve van, kezdve az Audennel és az Eli-jal, nem is beszélve a Heidiről és a Wallace-ról. Az „Óden” még oké. A „Hédi” és a „Hájdi” között már vacilláltam picit, de mondván, hogy a második kiejtés már németes, plusz hülyén hangzik, letettem róla. Na de a Wallace az most „Valasz”, „Velesz”, „Velész”, vagy mi a jóanyámúristenje, mert én mindig máshogy hívtam. És akkor itt van No.1: Eli. Ennek a névnek a létezéséről nem is tudtam. Vagyis hallani lehet hogy hallottam, de leírva… Először „Eli” volt. Valamiért egyértelműnek vettem, hogy így kell kiejteni, kicsit sem merült fel nálam a gyanú, ami később, a toldalékolásoknál a szemem előtt lóbálva a kezét a pofámba üvöltötte, hogy: „Csajszikám, há' észnél vagy? Mióta ejtjük ugyanúgy az angolt és a magyart?” Így lett „Eli”-ből „Iláj”, ami nemcsak jobban hangzott, de még a toldalékolási formáknak is eleget tett.

Kanyarodjunk vissza! Tehát adott egy tanulásmániás, tapasztalatlan kamaszlány; Auden és egy tapasztalt, „lesz, ami lesz”-stílusú érett fiú, Eli. Mindkettejük életében történtek tragikus dolgok, így az alvást már csak hírből ismerik. Tökéletes páros. És ez annyira jellemző Dessenre! A női főszereplői mind vagy túlságosan zárkózott – ez a gyakoribb –, vagy szimplán mindenhez érdektelenül áll hozzá. Míg a férfi – főszereplőknek nem tudom, mennyire mondhatóak, mert mindig olyan keveset szerepelnek – karakterek mindig olyan mások. Mármint különlegesek. Nagyon ritka, hogy a két szereplő az első találkozásnál egyáltalán tesz a másikra valamilyen benyomást, konkrétan semmi kémia nincs köztük, de mégis. Ez nálam amolyan WTF-hatást eredményez, de imádom. :3 Egyedül az zavar mindig, hogy, mint említettem, nagyon keveset szerepelnek a férfi főszereplők. Nem várom el – Dessentől meg pláne –, hogy a pasi állandóan a csaj sarkában loholjon, de jó lenne többször olvasni róla, nem csak ötven oldalanként egyszer.

Ami most kikívánkozik belőlem, az az, hogy elmondjam, mely szereplőket utáltam, míg meg nem változtak. Robert és Victoria West. HOGY LEHETNEK ILYEN BAROMI ÖNZŐEK?! Még ha azt is mondják, szeretik a családjukat, kábé lesz*rják, mi van velük.

Robert… KI A LÓSZ*RT ÉRDEKEL, HÁNY ÓRÁT KELL ALUDNOD? Mit neked az a nyavalyás kilenc óra, ember?! Mindenkinek annyit kéne aludnia, hahó! Igen, képzeld, a feleségednek is, szóval mi lenne, ha az életben egyszer feltápászkodnál a s*ggedről, kilépnél az ajtón, és a kezedbe vennéd a gyereked, nem csak akkor, amikor épp jó kedved van? Szerinted Heidi mennyit alszik? Harmadannyit se, mint te, édesem, és szerintem még sokat is mondtam. Azt mondod, mindennél fontosabbak a gyerekeid, mi? És mégis mit csinálsz egész álló nap? Könyvet írsz és menekülsz, bakker! GRATULÁLOK.

Szerencse, hogy Auden nem vak. Egyedül azért voltam képes elviselni Robertet, mert a csajszi szereti, én meg a csajszit szeretem. :)

Victoria… NŐJ MÁR FEL! Mennyi is vagy, negyven? Érett nő, a francokat! Aki ennyi idősen még mindig azon röhög, hogy mások mit rontottak el az életükben, még egy ötéves szintjén sem állnak.

Hál' isten, ő is megváltozott. Ezért megbocsátok Sarah Dessennek. :)

Még pár szó a főszereplőről, és befejezem.

Auden jellemfejlődése lenyűgöző volt! Olvasni, ahogy egy ember gondolkodásmódja megváltozik, ahogy az elméje új elveket fogad be, igazán megható tud lenni. Auden megszámlálhatatlan sokszor leesett már a bicikliről. Ha most olyan lenne, mint régen, otthagyta volna a bringát a könyv végén, ott, a földön, hogy rátapadjon a por, és jelentéktelenné váljon. De megváltozott. Felszállt a biciklire. És többet nem is szállt le róla.

Kedvenc idézetem:

‒ Minden sérülés számít ‒ ismételte Adam megint. ‒ De a lényeg, hogy nem az határoz meg, hányszor esel le, hanem hogy hányszor szállsz vissza a biciklire.

Adam a könyv aranyköpője. :3

Hiába áradoznék a könyvről, hiába írnám le, mi történt benne, és mit éreztem akkor, amikor olvastam a fejezeteket… Így nem az igazi. Ez a könyv pont olyan tökéletes, mint Dessen Tökéletes című könyve. (Hahahaha, tudom, ontom a poént.) De komolyan. Imádtam. :)

# kedvenceim # Könyvértékelések

2015. augusztus 23., vasárnap

Sarah Dessen: Tökéletes

Voreena augusztus 23, 2015 0 Comments

Sarah Dessen ismét nagyot nőtt a szememben. Végre van egy olyan író, aki nem olyan, mint a többi. Ő nem túloz, nincsenek perverz szájú pasiktól hemzsegő sorai, sőt, semmi sablon nincs abban, ahogyan ír. Sarah Dessen realista; olyan világot teremt meg a könyveiben, amelyek tényleg meg is valósulhatnak bárkinél. Okéé, szeret olykor kicsit több tragédiát és drámát gyúrni a szövegbe, mint amennyi tényleg előfordulhat a való életben, de én épp ezért szeretem. Ami magát a Tökéletest illeti, bár eleinte nemigen akaródzott haladnom vele, a végére gördülékennyé vált az olvasás, és azt kellett észrevennem, hogy egyszer sem azért néztem meg, hány oldal van hátra, mert pusztán egy fejezet kivégzése is kín volt, hanem azért, mert nem akartam, hogy befejeződjön ez az egész; Wes és Macy, a Wish és maga a Tökéletes.

A szereplők. Az tetszik a legjobban, hogy az írónő sosem hagyatkozik az általánosságra, és mindig visz egyes karakterekbe jellemfejlődést. A főszereplő, Macy, változott meg leginkább, és még ha csak egy kitalált személy is, szörnyen tisztelem. Ahogy haladtak az események, úgy tudtam egyre inkább azonosulni vele, így át tudtam érezni, ami fokozatosan lezajlott benne. Kemény menet volt, de a végkifejletért megérte; mert megszületett az új, szabadabb, élőbb Macy. A többi szereplőről szólva… Wes. Elszomorít, hogy annyira háttérbe szorult a kapcsolatuk Macyvel, amennyire. Még nem is az a problémám, hogy keveset beszélgettek egymással – jó, nem volt az olyan kevés –, vagy hogy esetleg nem illenek össze, semmi efféle. Egyszerűen csak hiányoltam az érzelmeket. Mármint oké, megdobban a csaj szíve, zavarba jön meg mit tudom én, de… szóval na, nem éreztem köztük a szikrát. Értem én, hogy együtt akarnak lenni, akkor viszont miért olyanok, mint két idegen; egy ufó és egy földlakó? Ehh… Jó, Sarah Dessen nem is az a fajta író, aki elmerül a romantika bugyraiban, sosem az ilyen dolgokat helyezi előtérbe, de azért szerintem nem halt volna bele, ha – kivételesen – mélyebbre úszik a témában.

Delia, Bert, Kristy, Monica. Nos, ők lennének azok a bizonyos karakterek, akik különlegesek. (Imádtam őket!) Az írónő mindegyik könyvében vannak ilyen csodabogarak (azokból kiindulva, amiket eddig tőle olvastam, tehát egy kivételével mindet – a lefordítottakból mármint), kivétel talán az Egy felejthetetlen év, mivel abban… hát, abban nincs valami sok szereplő. Na de közülük Monica volt a legszimpibb. Konkrétan besírtam rajta, az meg őszintén meghatott, mikor végre kerek egész mondatokat is olvashattam tőle. Jason. Fogalmam sincs, mit mondhatnék erről a srácról… Egyszer idegesített, másszor kedveltem. Mindenesetre remélem, nem léteznek ilyen emberek. Caroline. Szimpi. Macy és Caroline anyja. Bahhh, ez a nő valami borzalmas! Én komolyan megértem őt, de szinte fájt, mennyire letojta, hogy a tulajdon gyermeke boldogtalan. És nem vette észre…! Istenem, a Wish előtt Macy olyan volt, mint valami gép, aztán mikor egyértelműen boldogabb lett, ennek az idióta nőnek tönkre kellett vágnia mindent. Hogy a jóságos nénikéjét neki! De komolyan… Oké, a végére jóval elfogadhatóbban viselkedett, de… de… Argh, inkább abbahagyom.

A cselekmény. Erről nem szeretnék írni. Egyrészt nem is tudnék, mert úgy érzem, ezt a könyvet egyszerűen el kell olvasni és kész, inkább nem vesézgetek, másrészt… nos, szimplán csak nem. Ugyanis a mondanivaló fontosabb. Mi is a tökéletesség? Végre egy könyv, aminek ez a központi témája. Mint tudjuk, nem létezik tökéletes ember; nem lehetséges. Senki sem tökéletes, és én úgy vélem, senkinek sem szabad erre törekednie, merthogy nem ebből ered a nagyravágyás, az egyfajta kevélység és az ilyesmik? Áh, kinek hiányzik ez? Macy is messze állt a tökéletestől, hiába gondolta, hogy ő az. Pedig a tökéletlenség az egyik legszebb dolog a világon. Ám nem mondhatom, hogy nincsenek tökéletes pillanatok, tökéletes ajándékok, az élet pillanatai és ajándékai; látni egy szobrot, amelyen megcsillan a lemenő nap sugara, átélni az első szerelmet, egy gyermek születését, kapni egy meleg ölelést a rossz napokon.

Mert mi nem lehetünk tökéletesek, de bizonyos másodpercek annál inkább. :)

# kedvenceim # Könyvértékelések

2015. augusztus 22., szombat

Sarah Dessen: Altatódal

Voreena augusztus 22, 2015 0 Comments

Az első könyv, amit Sarah Dessentől olvastam...

Az a baj, hogy ez a könyv jó, mégse lehet sok mindent írni róla. Élveztem Remy gondolatmeneteit, olykor igencsak megindítóak voltak, főképp az utolsó oldalaknál, na, ott még a könnycsatornáim sem bírták tovább. Viszont a makacssága gyakran megnehezítette számomra, hogy továbbra is kedveljem. Eleinte teljesen el voltam ámulva tőle, hogy végre valaki alkotott egy ilyen egyéniségű női főszereplőt, ám az utolsó fejezeteknél kockára tette a türelmemet. Ez a mértékű makacsság, félreértés, hadakozás – a saját érzelmeivel – betette a kiskaput, szóval igencsak kétségbe voltam esve, hogy egyáltalán happy end lesz Dexterrel, az anyjával vagy egyáltalán bárkivel is. Ebből a szempontból Sarah Dessen remek író, mivel képes volt fenntartani a bizonytalanság látszatát egészen a fináléig, ami nem kis teljesítmény, szóval csak annyit tudok mondani: bravó! Bravó Dexterért, akihez hasonló férfi karakterrel még nem találkoztam – hisz ő egyáltalán nem nyomta a tipikus szexi pasik csajozós dumáját, helyette totálisan önmaga maradt; egy kedves, édes, remek srác –, továbbá bravó az Altatóért, ami oly szép szimbóluma a műnek; a lányokért, akik ennyire jó barátnői Remynek; Barbara Starrért és könyve csodás befejezéséért; Chris és Jennifer Anne eljegyzéséért; és bravó ismét Sarah Dessenért, aki remek humorával és drámai írásával fenntartotta az érdeklődésemet a könyv iránt.

E kis altató néhány szó,
Egyszerű dallam csupán,
Halkan szól e kis szobában,
Mégis hallod, kicsi lány.
Utadat bármerre járod,
E dal mindig megtalál,
S ha valaha cserbenhagylak,
Ő örökké társad már…

Értékelés: 10/8,5

# Könyvértékelések # realisztikus

2015. április 19., vasárnap

Sarah Dessen: Figyelj rám!

Voreena április 19, 2015 0 Comments

Jelenleg nagyon hanyagnak érzem magam, hiszen van már egy hete, hogy kiolvastam ezt a szerencsétlen könyvet – ami egyébként egyáltalán nem szerencsétlen. (Mármint a könyv. Okéé, ha-ha, tudom, most nagyon vicces voltam…) Valójában több szempontból is ledöbbentett ez az írás. Egy; a tartalma… mélyenszántóbb, mint gondoltam. Tehát nyilván én úgy indultam neki ennek az irománynak is, mint a többinek; a tipikus, klisés, banális satöbbi satöbbi könyvnek, amelyek mindig ugyanarról szólnak, és csupán közlésmódban és izgalomszinten különböznek. Tudom, most sem mondtam újat, ám szükségesnek találom, hogy ezt közöljem, mivel ez, a Figyelj rám! (eredeti címén: Just Listen – nem értem, miért nem lehetett simán Csak hallgasdra fordítani, tényleg nem értem) valahogy teljesen más. Megvannak benne a sablonsztoris jellemzők, de ezeknek a tálalása olyannyira „elferdül” a – hát, legyünk őszinték – vörös pöttyös könyvekhez képest, hogy képtelen lennék velük egy kategóriába sorolni. Talán még sértés is lenne rá nézve. (És most bocsánatot kérek a vörös pöttyös könyvektől, de ki kell, hogy mondjam: megértem, hogy Sarah Dessen könyveiből eddig miért csak az Altatódalt bélyegezték meg ezzel a bizonyos címmel. (Oké, még az Álom két kerékent is, de azt még nem olvastam. :() Én ugyan nem tudom, mi alapján sorolják be a könyveket a „vöröshadseregbe”, de annyi szent, hogy valami közös bennük: a kuszaság egy csipetnyi szenvedéllyel, a furcsa vonzás, egy csattanó befejezés és egyeseknél egy csipetnyi csöpögő csap – a Figyelj rám! olvasók utóbbit érteni fogják. :))

Őszintén szólva döcögősen indultam neki az első fejezeteknek – és itt megjegyezném, hogy egy fejezet SZÖRNYEN hosszú. Olykor-olykor már kínzóan, ám egy idő után már kevésnek tűnt. Nehezen szoktam meg az igencsak gyakori visszaemlékezéseket, amelyek néha elhitették velem, hogy a jelenben járok, aztán hoppácska-valami-nem-stimmel gondolattal zökkentem vissza – körülbelül. Az sem volt túlzottan kedvemre való, hogy nemhogy gyakoriak, de SZÖRNYEN hosszúak is! Alapjába véve nekem semmi bajom az efféle múltbéli etyepetyékkel, ám a határt valahol meg kell húzni, ezek pedig, sajnos, erősen súrolták a felsőbb réteget. Ez elfogult kijelentésnek tűnhet, de valójában csak egy szimpla vélemény egy könyvmoly lánytól. Ennyi. Amit még ennél a pontnál megemlítenék, az a modellkedés, mivel ez volt az egyik főbb téma, amire felkaptam a fejem. Csalódásomra ez a dolog javarészt háttérszerepet kapott, ami azért szomorú, mert nagyon érdekelt volna, Sarah Dessen vajon hogyan képzeli el egy fiatalon befutó modell életét. Hát, ezt már lehúzhatom a vécén, azt hiszem… A másik főbb téma pedig természetesen az anorexiás testvér és a vele járó problémák.

Tehát Whitney. Nos, neki nem nagyon sikerült belopnia magát a szívembe. Hiába aggódtam érte, idegeskedtem miatta, szerettem néha, mindig valahogy a fal túloldalán volt, amely mintha elzárta volna őt ettől az egész mindenségtől. Negatív viselkedése számos alkalommal megfertőzött, épp ezért, mikor boldogabb pillanataiban olvashattam róla, legelőször az anorexia, majd a sötét hangulata jutott eszembe. Ő így írta be magát az én emlékezetembe. Kirsten. Végig az egyik kedvenc szereplőm maradt. Ugyebár abból fakadóan, hogy ő a középső nővér totális ellentéte, a megtestesült optimizmus, sokkal pozitívabb élményt hagyott bennem. Annabel és Owen. Istenem, ők olyan szép pár! Esküszöm, Sarah Dessen olyan férfikaraktereket alkot, hogy el kell tőlük ájulni, annyira sugárzik belőlük a különlegesség. Viszont Annabelnek és Owennek – az írónő többi könyvének szereplőihez viszonyítva – különösen szép közös pillanataik vannak. A zenétől, amely összeköti őket, olyan helyzetekben találják magukat, ami engem lenyűgözött. (Kedvenc jelenet: az első igazi csók az autómosóban. Nincs rá megfelelőbb szó: gyönyörű volt.) Ha külön vesszük a két karaktert, az első jelző, ami mindkettőjüknél eszembe jutott, az, hogy furcsa. Aranyosak, de műveltek dolgokat, amiktől simán csak furcsák… és bizonyos értelemben elbűvölőek is. (De Owent akkor is csak imádni lehet! :3) Annabel családja egyébként gyakran irritált, míg Owenét cukinak találtam (Mallory). Ami Sophie-t illeti: teljesen félreismertem. És annyira utálom!

De hogy mi a legjobb? Ez a könyv tanulságos volt számomra.

És ahogy Owen is mondaná: „Életem története”.

Értékelés: 10/8,5

# Könyvértékelések # romantikus