Voreena

IDE KATTINTVA TUDJÁTOK MEGRENDELNI A KIADÓTÓL!

Bryce Quinlan nappal kemény munkával, éjszakánként pedig bulizással töltött élete egészen addig tökéletes volt, amíg egy démon meg nem gyilkolta a legjobb barátait, magára hagyva őt a veszteségével és a fájdalmával. A tettes rács mögött ül ugyan, a gyilkosságok mégis folytatódnak, és Bryce hirtelen egy nyomozás kellős közepén találja magát. Bármire kész, hogy megbosszulja a barátai halálát.

A második rész megjelenése adta meg a végső löketet, hogy végre elolvassam ezt az agyonhype-olt SJM-könyvet, és azt kell mondjam, nem bánom, hogy kicsit vártam vele. Ugyanis ha korábban olvasom, szinte biztos vagyok benne, hogy kevésbé szerettem volna. 🙈 Nehéz volt elvárás és előítélet nélkül nekivágni a Crescent Citynek, mégiscsak Sarah J. Maas írta, valamint próbáltam elvonatkoztatni attól, mennyien vallják ezt a kedvencüknek az írónő tollából, mert ez túlságosan magasra tette volna a mércét, és ezt a kimenetelt szerettem volna nagy ívben elkerülni. 

Már annak is örülhetek, hogy egyetlen spoilerrel sem találkoztam azon kívül, hogy a szereplők hogy néznek ki. 😆 Még a műfajban sem voltam biztos egészen addig, amíg el nem kezdtem olvasni, viszont azt kell mondjam, SJM szerintem remekül megállta a helyét az urban fantasy, valamint a disztópia műfajában. Én sokakkal ellentétben egyáltalán nem éreztem soknak a világfelépítést, szinte meg sem éreztem, és az első 100-200 oldal hihetetlen gyorsan elrepült, hiszen annyi minden történt! 🤯Ezután jött inkább a társadalmi-politikai viszonyok felvázolása, ami már jobban érezhető volt, viszont számomra ez sem volt “tömény”, inkább kellemes eloszlásúnak éreztem. Kicsit reménykedem, hogy SJM majd ír egy olyan könyvet, amiben még ennél is nagyobb szerepet kapnak a disztópikus, posztapokaliptikus elemek, mert szerintem az nagyon vagány lenne, és ezek alapján meg is van az írónő fejében mindaz, ami egy sötétebb, nyomasztóbb ívű könyvhöz dukálna. 🙈

A szereplőkre térve: sajnos itt már nem jelenthetném ki tiszta szívvel, hogy elvárások nélkül álltam hozzá Hunthoz vagy Ruhnhoz (de főleg Hunthoz), és attól félek, némileg ez az oka annak, hogy egyikőjük sem került hozzám közel. 🥺 Hiába a 900 oldal, nekem ez nem volt elég ahhoz, a szívembe fogadjam Huntot, hiányoztak belőle a mélyebb érzések. Viszont úgy voltam vele, hogy a későbbi részekben minden bizonnyal jobban meg fogom ismerni, és talán annyira megszeretem, mint Chaolt vagy Doriant, esetleg Tamlint. Ruhnra ugyanez vonatkozik, azzal a kivétellel, hogy benne pozitívan csalódtam, és remélem, több szerepet kap a kövi részekben. 🙈Bryce már egy különleges eset. Féltem, hogy hasonlítani fog Aelinhez vagy Feyre-hoz (személyiségben), mert az kicsit elszomorított volna. Nem azért, mert nem szeretem őket, egyszerűen csak vágytam egy újabb egyéniségre… És Maas ezúttal sem okozott csalódást. 😌 Bryce-t határozottan NEM kedveltem az első 300 oldalban, de fokozatosan megismertem, felfedte előttem valódi arcát. Tetszett a gondolkodása, egészen más volt, mint Aelin mesterkéltsége vagy Feyre józansága. Önzetlen, bátor, mégis tele van félelemmel és szeretettel, amit annyira őrzött magában, hogy a végén már csak nehezen adott belőle. Nagyon átéreztem a vívódásait, miután megértettem a miértjüket. Iszonyúan büszke voltam rá, és arra is, hogy nem hagyta cserben Huntot, amikor Hunt “megérdemelte” volna. 

A cselekménnyel már nem vagyon annyira elégedett. Egyrészt azért, mert ahogy sokan is rámutattak értékeléseikben, Bryce és Hunt sok felesleges kört futott a nyomozás során, néha pedig azt éreztem, mintha dèja vu-m lenne, és ugyanazt olvasnám, ami egy idő után fárasztó és frusztráló volt. Nagyon jól meglettünk volna ezek nélkül, mert ezek az üresjáratok még csak semmi nagy pluszt sem adtak a sztorihoz. De persze amikor meg történt valami, annak mindig akkor kellett, mikor B és H “összejöttek” volna… 🙄 Na mindegy. Lényeg, hogy lehetett volna rövidebb, pláne hogy a tettes (szerintem) elég nyilvánvaló volt. 

A veszteségeket nagyon fájlaltam, egyik halálra sem számítottam, és még durvább volt, hogy olyan gyorsan történtek, gyászolni se jutott időm. 😢 De a végén kitört belőlem az összes elfojtott könny Bryce nagy jeleneténél, szerintem az egész nagyon megható és epic volt. Teljesen másra számítottam a könyvtől, és annak ellenére, hogy magamat is meglepve egy csomó dologra idő előtt rájöttem, így is okozott meglepetéseket, és nagyon élveztem minden sorát, még azokat is, ahol nem történt semmi. Ajánlom ezt a könyvet az SJM-rajongóknak, az urban fantasy, disztópia, paranormális romantikus műfajok kedvelőinek és mindenkinek, aki szereti ezeket a műfajokat krimivel keveredni látni. 🤭 Nekem nagyon bejött, bár egy kis 🌶-t hiányoltam belőle, de elvileg ez pótolva van a második részben. 😂🙈 Lényeg a lényeg, alig várom, hogy a következő részt is olvassam!

A KÖNYVET IDE KATTINTVA MEGRENDELHETED!

Amikor elkezdtem ezt a könyvet, nem tudtam, hogy az új kedvencemet tartom a kezemben. Sok mindenre számítottam, például, hogy néha unni fogom, vagy túl érzelgős lesz; korábban ugyanis olvastam már az írónő könyveiből egy-kettőt, és azok nem igazán férkőztek a szívem közelébe. De arra a legkevésbé sem voltam felkészülve, hogy mennyire el fog gondolkodtatni, hogy mennyire megváltoztat majd emberileg, lelkileg, mindenhogy. Épp nyaralás közben olvastam, és a párom meg is jegyezte, hogy nagyon furcsa vagyok; szerinte szokatlanul boldog és felszabadult voltam (nem vettem magamra, mert én bár ilyen vagyok, nem mutatom ki, ez tűnt fel neki).

Pár napig gondolkodtam, mi okozhatta ezt, és rá kellett jönnöm, hogy Greta James története volt a kulcs. A könyv felépítése, a szereplők, a múlt felidézése; az egész annyira természetesen összehangolódott, annyira könnyedén jöttek egymás után a szavak… Én személy szerint ezt nevezem írói érzéknek. Olvasás közben úgy éreztem, hogy Smith erőlködés nélkül adja át egy család történetét, egy karrier bukását, majd helyreállítását, a gyász feldolgozását, az elengedés fontosságát. Sokszor haragudtam Gretára, az apjára, még az anyukájára is, de egyúttal sokat is nevettem.

A legnagyobb félelmem, hogy én valaha egy ilyen hajóúton részt veszek, alattam a mélységgel, előttem a messzeséggel, mégis, ettől a könyvtől kedvet kaptam elmenni egy ilyen útra. Alaszka egyszerűen fantasztikus! De még csodálatosabb mindaz, amit Greta és az apukája felépítettek hét nap alatt. Nagyon rég éreztem ilyen őszinte és tiszta érzéseket, mint amiket ez a könyv váltott ki belőlem. A rövidsége ellenére bámulatos mélységei vannak, és cseppet sem éreztem azt, hogy rohanunk, ezen kívül szívmelengető jellemfejlődéseknek lehettem tanúja.

Igazából még mindig keresem a szavakat erre a mesterműre… A végén természetesen nem maradhatott ki a sírás. Imádtam. Kedvenc. A könyvet köszönöm a 21. Század Kiadónak, és ezer hála a csodás és minőségi kiadásnak!

Kiadó: Libri Könyvkiadó Kft.

A szépséges borító alapján nem is gondolnánk, hogy az emberi lélek milyen sötét oldala mutatkozik meg a lapok között. Veszteség, megbánás, hazugságok… Vajon hol húzódik az emberségesség határa? Megbocsátható-e, hogy nem szeretteinkre, hanem saját magunkra gondolunk elsődlegesen, ha a túlélésről van szó? ⁣

A könyvet ekkor olvastam és értékeltem: 2018 áprilisa.

    Hol is kezdjem? Ez a történet elképesztő volt, elképzelni sem tudom, miért hagytam félbe évekkel ezelőtt. Azt hiszem, nem a megfelelő időben ajánlották. Maga az egész, ez a fiktív világ, amelyben még mindig királyok uralkodnak, karddal harcolnak és hintóval közlekednek az emberek, egyszerűen magával ragadott.

    A szereplők. Kezdeném azzal, hogy tetszett, ahogy J. Maas E/3. személyben mutatta be a hősöket, és hogy szépen, már-már mesterien váltogatta a szemszögeket. Celaena igen erős főhősnek bizonyult számomra, és ezt nem csupán a jellemére értem. Annyi kiaknázatlan lehetőség van benne, hogy nem is csodálom, hogy ennyi kötet íródott a cselekedeteiről, és őszintén elképesztőnek tartom az írónőt, hogy ennyire precízen tárta fel az olvasó előtt a személyiségét. Így összegezve nagyon szimpatikus volt számomra, abszolút pozitív benyomást tett rám. Egyedül a szőke haj ütött be… Az elejétől fogva csak barnának tudtam elképzelni! A második részt is olvasva tudatosult bennem, hogy hajkoronája nem véletlenül olyan, amilyen.

    Chaol és Dorian. Chaolt nem tudom, hogy lehet nem szeretni! Ha valaki megkérdezné, melyikükre tenném a voksom, nem haboznék; a testőrség kapitánya messze felülmúlja Dorian herceget. Imádtam minden tettét és gondolatát! Azonban enyhe dèja vu-t éreztem, ugyanis a Méregtan című regényben Yelena és Valek viszonya pont olyan volt, mint itt Celaenáé és Chaolé; egy magas pozícióban lévő harcos és egy halálos helyről kikerülő bűnöző. A Celaena-Dorian-Chaol kombó pedig a Párválasztó egy másik kiadása. Szóval vicces. Ám amennyire szerettem Maxon herceget, annyira irritált Dorian. Nem is beszélve az orgyilkossal folytatott kapcsolatáról… Visszatérve: valójában csak elfogult vagyok. Chaol testesíti meg számomra a tökéletes férfi főhőst, a tipikusan erős, jóképű, mogorva, de valójában kedves harcost, Dorian karakterét pedig egyelőre komolytalannak látom.

    Nehemia. Drága hercegnőnket egyszerűen képtelen voltam megkedvelni, egyfolytában arra számítottam, hogy mikor szúrja hátba Celaenát, nem bíztam benne és nehezen viseltem a jelenlétét. Egyáltalán nem jött át az a „hihetetlen” barátság, ami elvileg kettejük között kialakult. Sorry, de abszolút negatív benyomást tett rám. Adarlan királya. Hmmm, gonosz egy uraság, és érzem, olyan dolgok jönnek, amik teljesen újak lesznek számomra. Alig várom. Perrington herceg és Kaltain. Úgy hiszem, szükséges, hogy őket egybe említsem. Egyikőjüket sem szívleltem egyértelmű okokból, azonban a végére azért megsajnáltam Kaltaint. Főleg a következő kötetben. Perrington meg dögöljön meg.

!!! SPOILER !!!

    A cselekmény. Nosss, mint már említettem, elképesztő olvasmányban volt részem! Nem kevés idő kellett, hogy megszokjam az írásmódot, és rögtön vágjam mindig, hogy „na ezt most ki mondja kinek”, de sikerült, és úristen, beszippantott ez a világ, amely annyira más, mint a való élet, és tele van rejtélyekkel. Eleve izgalmas a kezdés, szinte in medias res, a csaj lehetőséget kap, hogy szabad legyen, ám előtte sok minden vár rá. Nagyon tetszettek a felkészüléses jelenetek, és imádtam a próbákat. Doriantól viszont egyszerűen hánynom kellett… Meg szörnyen untatott. A kastélyban járkáló rém szerintem félelmetesebb is lehetett volna, de tetszett, hogy fokozatosan derültek ki dolgok. Celaena megmérettetését a döntős bűnözőkkel már izgatottan vártam, ahol Chaol jelenléte volt meghatározó. Olyan édi volt, amikor oda akarta adni Calaenának a kardját, ahh… És utána, amikor szurkolt. Szerintem instant fangörcsöt kaptam tőle. :'D És természetesen győzött, ki gondolta volna? Nehemia még kérdőjel számomra, hogy milyen szerepe van a történetben. Kíváncsian várom.

A könyvet több mint két évvel ezelőtt olvastam utoljára, 

ez az értékelés akkor született!

        Háát, több ideig tartott kiolvasnom, mint az előző részt, és nem a hosszúsága miatt. Nem tudom, nekem ez kevésbé tetszett, mint az ACOTAR. Bennem volt a csalódottság Tamlin miatt, meg elveszett az újdonság varázsa is, viszont azt sem mondhatnám, hogy rossz lett volna. A négy csillag tőlem kifejezetten jó, igazából ez inkább a kritikusságomat tükrözi az írónővel szemben; volt hogy ennél gyengébb irományra több csillagot adtam.

    Volt hogy untam, volt hogy izgultam, sokat nevettem, aztán megint untam. Bírtam a Rhysszel való bolondozást, másrészt viszont kicsit csalódtam a mi illírkirályunkban. Mert én arra számítottam, hogy rosszfiú. Igen, igen, tiporjatok el, de vonzanak a szexi, bunkó dögök (csak a könyvekben!), és azt hittem, Rhysand ilyen… Erre kiderül, hogy ő a megtestesült angyal! Ajajj! Tudjuk, hogy ennek mi a velejárója: nyálnyálnyál. A szép szívű karaktereknél ez elkerülhetetlen. Nem azt mondom, hogy ez rossz, csak nekem pölö nem jön be. 😆

    A női szereplők egyre mélyebbre süllyedtek nálam a szimpátiamérőn. Nem tudom, hogy velem van-e a baj, de valószínűleg igen. Feyre, Amren, Mor; mindben van valami irritáló, ami miatt viszketett a bőröm. Senki sem lehet tökéletes, de ahh, komolyan, egy normális női karakter olyan nagy kérés? Nem hibáztatom az írónőt, túlságosan kritikus vagyok a csajokkal szemben: pont azért, mert annyi ilyennel találkoztam már; lányokkal, akik nem megfelelőek főhősnek. Feyre az én szememben gyenge, nem fejleszti eléggé a képességeit, amit fejleszt, azon meg nem látszik meg. Míg az Üvegtrónt nézve Celaena baromi ütős karakter, igaz, talán őt még kevésbé kedvelem, mint Feyre-t, de mégis jobban illik a főszerepbe. Mondjuk lehet, vagyis inkább biztos, hogy hatalmas különbség a szemszög: a ToG ugyanis E/3.-as, valószínűleg ezért tetszik jobban (pedig általában az E/1.-es szemszög a nekem való, itt viszont jobban örültem volna, ha kevésbé látok Feyre fejébe…)

    Itt is elmondhatom, hogy egyébként nem sokra emlékszem az egészből, de összességében tetszett, voltak nagyon jó részei a könyvnek, nagyrészt hozta az elvárt szintet, maradt a színvonal. Ekkor még reménykedtem, hogy ez a harmadik részre is igaz lesz…