A következő címkéjű bejegyzések mutatása: maggie stiefvater. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: maggie stiefvater. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. március 19., vasárnap

Maggie Stiefvater könyvajánló

március 19, 2023 0 Comments


Ha van szerző, akinek mindig ugrom a könyveire, az Maggie Stiefvater. Bizonyára nem ismeretlen számotokra ez a név, hiszen Stiefvater hatalmas sikereknek örvend Young Adult kategóriában, világszerte híres bestseller író, 15 regénye pedig már magyarul is elérhető. Én a TOP 5 kedvenc íróim között tartom számon, ahogy jön a hír magyar fordításról, visszaszámolom a napokat a megjelenési dátumig, de persze ez a túlbuzgóság is csak addig tart, amíg a kezeim közé nem kaparintom a példányt. Abban a pillanatban megnyugszom, és felteszem a polcra az adott kötetet, és sajnos gyakran olyan jól sikerül eldugni, hogy később rácsodálkozom, hogy „jé, hát ez megvan nekem!”. Talán ezért van az, hogy még mindig ott csücsül például a Tündérdallam is. Nagy rajongója vagyok viszont a Hollófiúk sorozatának, óriási kedvencem, emellett nagyon szerettem A Skórpió Vágtát is. A Mercy Falls farkasaiba már belekezdtem, és bár az első rész nem nyűgözött le, továbbra is érdekel a folytatás.


Új sorozatát, az Álmodók-trilógiát nagy lelkesedéssel vártam, lévén a Hollófiúk spin-off-ja, ergo számomra kötelező olvasmány. A közelmúltban jelent meg a trilógia következő része, amely a Képtelen küldetés címet viseli. Az első résznek már nekivágtam, és izgatottan várom, mit fog még kihozni Maggie ebből az „univerzumból”. Számomra az írónő a fantasy műfaj egyik koronázatlan királynője, sajátos stílusa és könyveinek egyedi témái teszik őt kiemelkedővé. Sosem unalmas, mindig visz valami különlegeset a könyveibe, amitől azok emlékezetessé válnak.


"Blue Sargent minden évben ott áll látó anyja mellett, amikor a halálra várók elsétálnak előttük. Blue sosem látja őket. Ebben az évben viszont egy fiú válik ki a sötétből, és megszólítja őt. A fiú, Gansey, az Aglionby nevű helyi magániskola jómódú tanulója. Blue egyszer megfogadta, hogy távol tartja magát az Aglionby diákjaitól. A Hollófiúkként ismert banda csak bajt hozna rá. 


De Blue megmagyarázhatatlan vonzalmat érez Gansey iránt. A fiúnak egy küldetést kell teljesítenie, amelyben három másik Hollófiú is érintett: Adam, az ösztöndíjas hallgató, a kiváltságosok mintapéldánya; Ronan, a zabolátlan lélek, akinek érzelmi skálája a haragtól a kétségbeesésig terjed, és Noah, a csendes szemlélő, aki sok dolgot észrevesz, de nagyon keveset beszél."


"Az álmodók köztünk járnak… ahogy azok is, akiket megálmodnak. Az álmodók átka, hogy nem tudják abbahagyni az álmodást – legfeljebb megtanulhatják irányítani. Azok, akiket megálmodtak, nem élhetik a saját életüket, és ha az álmodójuk meghal, ők elalszanak örökre. És vannak azok, akik üldözik az álmodókat. Hogy kihasználják és csapdába ejtsék őket. Hogy megöljék őket, mielőtt az álmaik kipusztíthatnák az emberiséget. Ronan Lynch álmodó. Képes áthozni az álmaiból különböző ritkaságokat, de akár katasztrófákat is a hétköznapi valóságba. Jordan Hennessy tolvaj. Minél közelebb kerül ahhoz, amit meg akar szerezni, annál szorosabban kötődik hozzá.

Carmen Farooq-Lane vadász. A testvére álmodó volt – és gyilkos. Látta, mit képes tenni egy emberrel az álmodás. Ahogy azt is, milyen károkat tudnak okozni az álmodók. Bár az mind semmi a közelgő pusztuláshoz képest…"



"Mindannyiunk leghőbb vágya ez: egy csoda. De rettegünk attól, mit kell feláldoznunk ahhoz, hogy megkapjuk. Aki a coloradói Bicho Raróba látogat, nagy eséllyel találkozik néhány komor szenttel, titokzatoskodó szerelmessel, álmodozó tudóssal, csodamániás bagollyal, elhidegült szerelmespárral, egy-két árva gyerekkel meg egy végtelen sivatagi égbolttal, aminek a csillagai éberen figyelnek. 

Ennek a helynek a főszereplői a Soria család tagjai, akik szokatlan csodákra képesek. A család főszereplői pedig három tizenéves unokatestvér, akik arra készülnek, hogy megváltoztassák a jövőt: Beatriz, az érzelmek nélküli lány, aki csak arra vágyik, hogy szabadon vizsgálhassa a gondolatait; Daniel, Bicho Raro Szentje, aki mindenkin készséggel segít, épp csak magán nem; és Joaquin, aki éjszakánként egy kalóz-rádióállomást vezet Diablo Diablo néven."


"Grace nem tud élni egy sárga szemű farkas 

borzongató közelsége nélkül.

Sam két életet él: a nyárban és a télben…
Aztán Grace találkozik egy sárga szemű fiúval, aki olyan ismerős, hogy eláll a lélegzete.

Az ő farkasa! Csak ő lehet!
De a tél itt van a nyakukon…

Hagyd, hogy Maggie elbűvöljön a meséjével!
Szeretni fogod."





2016. május 4., szerda

Maggie Stiefvater: Kék liliom

május 04, 2016 0 Comments

Bekövetkezett a lehetetlen… Ugyanis ezt a részt is hihetetlenül imádtam, emberek! Ez most azért nagy szám nekem, mert bár nem olvastam eddig olyan borzalmasan sok sorozatot, de mindig az volt az észrevételem, hogy sorra csak az első/utolsó részek tetszenek belőlük. Ezzel sosem voltam kibékülve, de hát mit tehettem volna? Nem írhatok át egy könyvet, mikor csak úgy tartja kedvem. Meg ugyebár tiszteletben kell tartanom, hogy azoknak a bizonyos könyveknek a szerzői úgy írták meg az alkotásukat, ahogy ők akarták. Ez így van rendjén.
Na, viszont a Hollófiúk sorozat egyetlen részénél sem éreztem ilyet! Azt hiszem, felesleges meglepődnöm ezen. Már az Álomrablók befejeztével biztos voltam abban, hogy a Kék liliom is elnyeri a tetszésemet. Igaz, nem múlta felül az elvárásaimat, és nem is szárnyalta túl a második részt, ettől függetlenül nem is süllyedt az elvárt szintem alá, ami mindenképp dicsérendő. Ebből a sorozatból filmet kéne csinálni! Bár attól tartok, nem léteznek olyan színészek, akik képesek lennének hitelesen alakítani a drágákat, főleg Ronant, Ganseyt és Persephone-t. Hisz ők rendelkeznek a legkacifántosabb jellemvonásokkal.
Na de beszéljünk inkább a könyvről.
FIGYELEM! A következő sorokat degeszre tömtem SPOILERREL! :D
A szereplők. Ó, te jó ég, alig bírtam nyugton maradni a Gansey-Blue(de főleg Gansey)-részeknél. Annyira baromi aranyosak voltak, hogy szinte éreztem a szenvedésüket. Ekkora kegyetlenséget, hogy nem csókolhatják meg egymást, pedig halálosan szerelmesek! Megszakad értük az ember szíve. Az esti hívások, a találkák, mikor Gansey elvitte Blue-t, el messze a Camaróval, az apró, rejtett, szenvedélyes érintések… Teljesen ellágyultam tőlük, és annyira sajnáltam őket! Blue. Hát igen, Blue-val sosem voltak nagyobb problémáim, csak az a fene nagy előítélete. Mikor azt mondta Ganseynek, hogy HF (khmm, hülye fasz), majdnem dobtam egy hátast. GANSEY? HF? NA, JÓL VAN KISANYÁM, ÚGY LEÜTLEK, HOGY UTÁNA NEM TUDSZ ILYENEKET MONDANI! Kábé. De most komolyan, hogy lehet ilyen valaki? És még ő szégyellte, hogy egy hollófiúval ül egy kocsiban… Nanehogymá’! Persze egyúttal próbáltam megérteni a helyzetét, de iszonyú nehéz volt.
Ám aztán… Aztán mondhatni, megbánta. Ez jólesett. Belátta, hogy előítéleteit hamis alapokra helyezte, és szavak nélkül bár, de békét kötött a fiúval.
Azért is tisztelem szörnyen ezt a sorozatot, mert nagyon szép és egyenletes jellemfejlődést produkálnak benne a szereplők. Nem egyik oldalról a másikra lesz a boszorkányból angyal. Sok-sok oldal és kötet választja el a kettőt egymástól, s közben az angyal fokozatosan virágzik ki. Először a saját bőrén tapasztalja önhibája eredményét, aztán elgondolkodik rajta, és lassacskán megváltozik a véleménye. Majd új valója szavakban és cselekedetekben önt formát, megmutatja az olvasóknak, hogy valóban más lett, valami jobb. Ezt a benyomást kelti bennem a Hollófiúk sorozat, és szerintem hihetetlenül csodálatos dolog, hogy Stiefvater képes volt ilyet alkotni.
Ugyanez történt Adammel. Szerintem épp elégszer hangoztattam, mennyire ki nem állhatom a srácot. Irritált. Baromira. De a barátai, főleg Gansey (bár Ronan is elképesztően kedves volt Adamhez ebben a részben – a maga módján, persze), mindig segítettek rajta, amit végre képes volt segítségként felfogni, nem szánalomsegélyként. Elfogadta ezt, ráébredt önhibájára, és komolyan elgondolkodott. Ehhez csak gratulálni tudok (és ezt csak egyharmad részt értem szarkasztikusan). Végre Adamat is megkedveltem. Ó, és Szürkét is, mert valami issszonyat cuki volt, lenyűgözött, mennyire beleillik Blue környezetébe. Talán a Maura-Szürke párosítással is megbarátkozom egy nap… Talán.
Ronan. Blue-val a barlangban nagyon kis aranyos volt. :3 (Hirtelen ez jutott először eszembe…) Még mindig imádom a srácot. Az viszont totálisan sokkolt, hogy Matthew is az egyik álmának a szüleménye. :o Ez nagyon durva. Igazából sejthettem is volna… De mégsem jutott eszembe ilyesmi. Ráadásul HÁROM éves volt akkor. OMG. Amúgy a srác még mindig nagyon vicces, még mindig nagyon éles nyelvű, még mindig nagyon modortalan, és én még mindig nagyon szereteeem. Ez hogy lehet? Egyszerű: Ronan Lynch-et nem lehet nem szeretni. Ennyi. Öö, ja igen, Noah-tól totál kész vagyok. Szegény gyerek nagyon ijesztő tud lenni, még akkor is megrémiszt, ha épp nem egy szellemet játszik a Démonok között-ből. xD (Vagy valamelyik horror filmből, oly mindegy, csak poénkodni próbáltam, oké?)
Egyébként mondtam már, hogy Gansey a szerelmem? <3
Bocsánat, ez túlságosan random volt.
Új szereplők. Én Colin Greenmantle-t most idesorolnám, hisz az Álomrablókban csupán mint telefonpartner volt jelen. Elég érdekes személyiségű fazon, nem mondom. Enyhén pszichopata, de mégsem. Tetszett a higgadtsága Szürkével szemben, és attól függetlenül, hogy ő volt a „gonosz”, kedveltem. Mondjuk a végén jól lelépett, de igazából teljesen megértem ennek miértjét. A felesége totál hibbant. És ha már Pipernél, Greenmantle feleségénél járunk, róla is ejtenék pár szót. Ő egy fura, szőke, gyönyörű, okos tyúkocska, aki rohadtul nem értem, miért ment hozzá Colinhoz. Tudom, hogy ők ketten magukat szeretik a legjobban elsősorban, de egymást? Aligha. Pedig aranyos párt alkotnának, ha szorult volna beléjük egy hangyányi kedvesség az élettársuk iránt. Ez van. Ki van még…? Jesse Dittley. Istenem, szerencsétlen pasas! Nagyon bírtam, mindig szétröhögtem rajta a fejem, még talán azelőtt is, hogy lepuffantották szegényt. A FOLYAMATOS CAPS LOCK NAGYON BEJÖTT NÁLA. De most komolyan ilyen hangosan beszélt? Durva. :’D Gwenllian. Így kell írni a nevét egyáltalán? Lusta vagyok megkeresni… Mindegy. Elég hátborzongató a csaj. Mikor csak úgy kipattant a sírból majdnem szívrohamot kaptam. Nem hiszem, hogy bölcs dolog volt felébreszteni, de még mindig bölcsebb annál, amit Piper csinált Neeve-vel az utolsó oldalon. Na igen, NEEVE, TE MI A FRÁSZT KERESEL ITT? Dögölt volna meg, már bocsánat, Piperrel egyetemben.
A történet. Mit is mondhatnék még? Örülök, hogy meglett Maura és Artemus (alias Cukormókus :D), hogy Ganseyék élve megúszták, és hogy Adam apját lecsukták (ugye?). Viszont nem örülök, hogy Persephone meghalt (nehezen tudom elhinni… remélem, majd feléled, vagy valami, mert ez így nem oké), hogy Neeve és Piper felébresztették a harmadik Alvót, és hogy Jesse Dittley-t szitává lőtték. WTF??!
A negyedik és egyben utolsó rész izgalmasnak ígérkezik ilyen befejezés után… Észvesztő kíváncsisággal várom! Csak fordítanák már le… :’(
Királynőm, királyom 
Királyom, királynőm 
Kék liliom, liliom, kék 
Koronám, madaram 
Kardom, kacatom 
Kék liliom, liliom, kék

2016. április 29., péntek

Maggie Stiefvater: The Dream Thieves – Álomrablók

április 29, 2016 0 Comments
Oldalszám: 488
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Raven Cycle Book 2: The Dream Thieves
Fordító: Molnár Edit
Most, hogy Cabeswater körül életre keltek a Ley-vonalak, Ronan, Gansey, Blue és Adam élete gyökeres fordulatot vesz. Ronan, például, egyre mélyebbre merül az álmaiban, és az álmok is egyre erőszakosabban tolakodnak be az ébrenlét óráiba. Mindeközben néhány velejéig gonosz ember ugyanazt a mozaikdarabkát keresi, amit Gansey is...
Álomrablók. Hát, igen… Nagy elvárásaim voltak a folytatást illetően, de féltem, hogy csalódni fogok. Igaz, már szinte hozzászoktam, hogy az írók nagy része – akik többrészes könyveket írnak – nem képes tartani, jobb esetben felülmúlni ugyanazt a szintet, amelyet az első kötetben az olvasók elé vetett. De most a Hollófiúk folytatásáról van szó, amely számomra felső kategóriás, sőt, szinte már tökéletes könyvnek minősül. Jól döntöttem, mikor megrendeltem a sorozat eddig kijött három részét – ami, megjegyzem, bátor cselekedet volt tőlem. (Igazából volt kuponom, és muszáj volt választanom valamit, végül pedig ezekre a gyöngyszemekre esett a választásom).
A szereplők. Nyilván nem fogom újfent kielemezni az összes jómadarat – maximum, akit érdemesnek találok rá –, csak az új szereplőket. Joseph Kavinsky. Durva, zabolázatlan, hangos. Nagyjából ezek voltak nála az első reakcióim. Ja, és nem volt szimpi. Illetve állj, helyesbítek: elhitettem magammal, hogy nem kedvelem, mivel Gansey-ék sem kedvelték. Ez van, ha az ember odavan egy szereplőért… Akit ő nem kedvel, annak a neve nálad is automatikusan repül a Death Note-ba. (Animések értékelik a poént? XD) Ám ahogy haladt a sztori és fogytak az oldalak (490, uhh… de kivételesen örültem a könyv vastagságának :3), rá kellett jönnöm, hogy Kavinsky pajti nem is olyan rossz csávó. A Ronannal való kapcsolata hol megnevettetett, hol megindított, de volt olyan is, hogy feldühített. Baromira. És megijesztett. Baromira. Hisz Kavinsky drága előszeretettel keverte bajba a mi kis álmodónkat. SPOILER!!! Komolyan mondom, mikor összetörte Töfit (Gansey kocsija), azt hittem szívbajt kapok, és legszívesebben felakasztottam volna Kavinskyt. De aztán a könyv végén… Hát, igencsak sokként ért, hogy meghalt. Totálisan lesújtott. Pityeregtem is picit. Viszont tudatában vagyok annak, hogy meg kellett halnia szegénykémnek. Egyetlen dolog idegesít nagyon, amit soha a drágalátos életben sem fogok megtudni: a nemi beállítottsága. SPOILER VÉGE!!! Mr. Grey. Szürke ruha, szürke cuccok… Szürke. Igazán leleményes álnév. :') Nem voltam elájulva tőle. Azon meg egyenesen hánynom kellett, mikor Maurával enyelgett. Eeeh, nem jönnek be nekem ezek az anyuci x új pasi párosítások, mert ezek a nők mindig azt az érzetet keltik bennem, mintha az előző szerelmüket hátrahagyták volna – ami tudom, hogy nem igaz. De akkor is!
És ezzel ki is merült az új szereplők-listám. (Hála a jó égnek…) Viszont meg kell mondjam, egyszerűen ooolvadoztam a Blue-Gansey-jeleneteknél. :3 Tökéletes páros. Igaz, hogy konkrétan egyetlen romantikus megnyilvánulásuk volt összesen a másik felé, de pont ezért szeretem én ezt a sorozatot. Azt hinné az ember, hogy egy Vörös pöttyös könyvben ha két főszereplő egy fiú és egy lány, az iromány elsősorban romantikus. Hát, én pontosan ebben a tudatban vágtam neki a sorozatnak, bár reménykedtem, hogy végre egy nyálmentes alkotáshoz van szerencsém. Ezekben a kötetekben nemhogy nyál nincs, egy bókot sem találni benne. Ha belegondolunk, szerintem ez elég vicces. :D
Na, visszatérve: egy természetfölötti, jóslásos, erős történelmi szállal rendelkező, romantikaMENTES, intelligens, fantáziadús, jól szervezett, szépen fogalmazott és szembetűnően sok, de kellemes ismétlést tartalmazó könyvről van most szó, amely minden elvárásomat felülmúlta. Sok szempont van, amelyek alapján nehéz lenne eldöntenem, a Hollófiúk vagy az Álomrablók tetszett-e jobban, de ha választanom kéne, mindenképp a második kötet mellett döntenék. Bár tartalmilag mindkettő eseménydús, az Álomrablókban úgy érzem, végre mozogtunk is valahová, talán a cél felé, amelyért Gansey is oly régóta vágyakozik és küzd szüntelenül.
Reményeim szerint a Blue Lily, Lily Blue (Kék Liliom – 3. kötet) még több izgalmat hoz, és olyannyira el fogja nyerni a tetszésem, hogy az elváráslécemet valahol az exoszféra környékén kell majd keresni. ^.^

*Kiegészítés: 

1.) Adamtől még mindig felforr az agyvizem. Azzal a sráccal nagyon nem vagyok kibékülve. Ez gonosz lesz, de mindig örömmel töltött el, ha szenvedett valamiért. :')

2.)  Gansey+drótkeretes szemüveg=Voreena a haláláig alél *o*

3.) SPOILER!!! Majdnem hanyatt vágódtam, mikor Noah és Blue csókolóztak... De imádtam! Szinte sikítoztam izgalmamban, és Noah is olyan cukorbogyó volt! :3

4.) SPOILER!!! Úristen, ezt a könyvet este olvasni felér egy horrorral. :o Olvas az ember, semmi nagy dolog nem történik, Ronan elvan, erre: takk, takk, takk, takk... Na hagyj má', Stiefvater, a fenébe, ez nagyon para! o.O De azért tovább olvasol, hogy csakazééssse tudjá aludni...

5.) Jaj, és utólag, hogy emlékeztettek, rájöttem, Kavinsky minden bizonnyal biszex. Erre tippeltem volna legelőször is, de... Valamiért nem találtam biztosnak a dolgot. Valójában tényleg nem is biztos, nincsenek konkrét bizonyítékok. Szóval ez egy büdös nagy kérdőjel, emberek. Biza'.

2016. március 30., szerda

Maggie Stiefvater: The Raven Boys – Hollófiúk

március 30, 2016 0 Comments
Oldalszám: 416
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: The Raven Boys
Fordító: Molnár Edit
Blue Sargent minden évben ott áll látó anyja mellett, amikor a halálra várók elsétálnak előttük. Blue sosem látja őket: ebben az évben viszont egy fiú válik ki a sötétből, és megszólítja őt.
Őszintén szólva nehéz megfogalmazni az érzéseimet így rögtön azután, hogy elolvastam a könyv utolsó oldalait… Szinte megterhelő, de próbálkozom. Talán kezdeném azzal, hogy efféle irománnyal még sosem találkoztam. Komolyan. Oké, ezt már sokszor eljátszottam, de most teljesen más szempontból értem. Az egész történet számomra olyan volt, mint egy meglepi csomag. Nem tagadom, azért vettem meg a könyvet, mert egy pörgős, romantikus sztorira számítottam (és mert gyönyörű a borítója, de áááááh, nem, ez mellékes…), és mit kapok? Hát pont nem azt, nyilván. (Elnézést a fülszöveg írójától, de most tényleg, komolyan, mi az, hogy Blue megmagyarázhatatlan vonzalmat érez Gansey iránt? Ugyanis én ezt a vonzalmat sem romantikus, sem semmilyen értelemben nem éreztem. Erről ennyit.)
A szereplők. Haladjunk szép sorjában. Blue Sargent. Eleinte bírtam. Sőt, igazából majdnem végig! (Csoda!) De mikor a tyúkot játszotta, naa, nekem ott már magas volt a dolog. Bevallom, néha nem tudom teljesen életszerűen elképzelni egyes szereplők beszédstílusát, de nem hiszem, hogy egy olyan kérdéstől, mint pl. Te is jössz?, be kéne rágni. Oké, Gansey gazdag. Oké, Gansey vitorláscipőben jár. Oké, Gansey fennhordja az orrát. És? Az az igazán idegesítő, hogy a csajszit ezek a dolgok a könyv egésze alatt befolyásolták, így Gansey szinte minden mondatába beleképzelt valami lealacsonyítót őrá nézve. Én értem. Tényleg. Azt viszont, nem, kedves Maggie Stiefvater, hogy miért nem bírt hozzászokni hetek után se. Mert én elhiszem, hogy lekezelően beszélt olykor-olykor. De nem mindig, könyörgöm! És egyébként is, Gansey ilyen. PONT. Maga Blue amúgy rendben van, bár nincs benne semmi különleges azon kívül, hogy felerősíti az energiákat… de még ez se. Azonban mindet megbocsátható, mivel a könyv E/3. személyben íródott. Persze ez számos szempontból szükséges (assssssszta, micsoda alliteráció!) volt.
A Holló Fiúk. III. Richard Dick Campbell Gansey. Fogalmam sincs, hogy kell kiejteni a nevét, nem is kerestem rá, mert nekem tökéletesen megfelelt az általam használt „Genszi”. (A toldalékolások alapján viszont nem így kell kiejteni, gondolom.) Na, mivel tudtam, hogy ő a másik főfőszereplő, igyekeztem kedvelni. És nem tudom, hogy miért, talán pont ezért, de sokáig nagyon nem szimpatizáltam vele. Az izgága, bogaras, megszállott, álarcot viselő, önzőnek tűnő, de valójában törődő szépfiú jelleme annyira távol áll azoktól a főhősőktől, akikkel eddig más könyvekben találkoztam, hogy nem tudtam feldolgozni, megemészteni őt, ami talán kissé furcsán hangozhat. Végül mégis szörnyen megszerettem, mert a személyisége úgy, ahogy van, gyönyörű. Valamiért nem jut eszembe más jelző rá. 
Ronan Lynch. Sokáig ő volt a kedvencem, iszonyat aranyos a maga módján. Agresszív természete, különös, rejtélyes aurája teszi őt elragadóvá. Viszont a második helyre csúszott, mert Gansey jobban a szívembe fúrta magát. Ez van. 
Adam Parrish. SPOILER A szereplő, akit nem akartam, nem is tudtam, és nem is akarok kedvelni soha. Főleg amiatt, ahogy Gansey iránt érzett. Olyan, mint Blue – talán ezért jöttek ki olyan jóóól, ehh… A családi körülményeket, az anyagiakat és a személyiségét nézve még meg is értem, hogy nem fogadta el Gansey támogatását, de isteneeem, ember, attól még a magad ura vagy, hogy elfogadsz egy-két nagylelkű szívességet a pénzben dúskáló haverodtól! De neeem, hadd verjen szét a fater, hadd szenvedjél, hadd éhezzél, pont megéri, tényleg… Amit ez a srác az egész könyv alatt művelt, amit tett a végén, felfoghatatlan, és felháborít. Mikor az utolsó fejezet környékén azt hittem, meghalt, először igencsak elszomorodtam (MIÉRT?? én sem tudom), aztán húzogattam a számat, hogy öcsém, nyiffantál volna ki…! 
Noah Czerny. Már az elején nem stimmelt vele valami, de ráhagytam, mondván, biztos azért nem szerepel szinte semmit a sztoriban, mert jelentéktelen. Itt annyi a bökkenő, hogy egy tapasztalt író nem hozna létre csak úgy egy szereplőt, hogy legyen. Ennek semmi értelme. HÁT IGEN. !!!SPOILER!!! Bakker, mikor mondta Gansey, hogy Czerny a vezetékneve, néztem egyet, hogy hoppáka, ez ismerős nekem! Izgatottan visszalapoztam, és úristen, jól gondoltam! Mikor Blue és Gansey megtalálták a csontvázát, azt hittem, a jövőben fog meghalni, utána rájöttem, hogy ez hülyeség. NOAH EGY SZELLEM, WÁÁ! Kábé így jött le nálam a dolog. !!!SPOILER VÉGE!!!
Whelk. Neked, pajti, azt üzenném, hogy szép életet a Pokolban! Adam helyében lepuffantottam volna. Maura, Neeve, Orla, Calla, Persephone. Kicsit sok a különleges név… Mindegy. Szóval ők a mi drága jósnőink. Nem mondom, hogy rossz karakterek, Callát és Persephone-t különösen kedveltem, de mikor ők beszéltek, minden olyan zavaros volt, hogy a végére már azt sem tudtam, ki beszél, és mi történik. Megérzéseim szerint az írónő ilyesféle hatást próbált elérni, viszont nekem ez sok(k) volt, bár nem feltétlenül rossz értelemben.
Ááh, és végre túl vagyok az említésre méltó szereplőkön, hallelujah!
A szöveg. Ezt a könyvet – nem titok – nyár óta, ismétlem, nyár óta olvasom. Ez annyit tesz, hogy kéthavonta kézbe vettem, olvastam 10-20 oldalt, majd visszatettem a polcra. Már az első oldal óta tudtam, éreztem, hogy ez valami rendkívüli iromány, mégis ezt tettem. Miért? Na ez itt a lényeg, a lényeg, amiért ez a könyv a többi Vörös pöttyös felett áll, föléjük magasodik, mint egy felhőkarcoló az ezernyi csilli-villi ablakával és csúcstechnológiájú bigyuszaival. A megfogalmazás, a szövegszerkezet, a szókincs… A szókincs, emberek! Hát, nem spórolt vele a szerző, az biztos. És azok a bonyolult mondatok, a hosszú, fenséges leírások… Nem túlzok, mikor azt mondom, egy oldalt vagy bekezdést majdnem tízszer újraolvastam, mert konkrétan nem értettem, nem tudtam értelmezni a leírtakat. Igen, volt olyan, hogy fáradt voltam, és olyan is, hogy nem figyeltem, de mikor teljes éberséggel és koncentrációval vetettem magam az oldalakra, és még úgy sem sikerült elsőre… Na, azon a ponton elgondolkodtam, hogy velem van-e a baj. (Nyilván velem, hisz a könyv nem tehet arról, hogy ennyire választékosan és tömören van megfogalmazva.) Persze később rájöttem, hogy csupán megszokás kérdése az egész, mert a végén már sokkal simábban ment a dolog.
A történet. Az a durva, hogy a fent leírt pozitívumok mellett még a sztorija is baromi ütős a könyvnek, noha elég sok kérdést felvetett, amiket közben el-elfelejtettem, így még több kérdőjel keletkezett a buksimban. Ez az én hibám, igen. Ezért döntöttem úgy a napokban, hogy kiolvasom. Ma körülbelül 200 oldalt olvastam, ami nálam elég nagy teljesítmény, ha azt nézzük, hogy hónapok óta nem olvastam ennyit egyhuzamban. És nem bántam meg, sőt, nem is fárasztott le. A Hollófiúkat jobb így olvasni, hisz kisebb az esélye annak, hogy elfelejtesz valami fontosat. A rejtélyek, a jóslás, a szellemek, a Ley-vonalak, Glendower, a történelem… Ezek mind-mind nagyon hitelesek voltak, mégis sötétté és elborulttá tették a könyvet. Ez a sötétség az én agyamat is behálózta, és igen rémisztő képzeleteket hozott létre bennem. Volt egy pont, amikor be kellett csuknom a könyvet – éjjel –, hogy a takaró alá bújjak, ugyanis azt éreztem, hogy szellemek figyelnek a szobám sarkaiból. Bizony… Elhittem. Bizsergett a tarkóm, és minden túl csendes volt.
Nevettem, sírtam, rettegtem… Hatalmas érzelmi benyomást keltett bennem a Hollófiúk, és ilyen mélyen még egyetlen könyv sem szólt hozzám. Sosem fogom elfelejteni. Kedvenc.
Remélem, a folytatás is hasonlóan túlvilági lesz. Számomra. :3