Voreena

Kiadó: Maxim Könyvkiadó Kft.

Oldalszám: 432

Fordította: Stier Ágnes

Megjelenés: 2024

ISBN szám: 9789634997825

Misery Lark, a Délnyugat legbefolyásosabb vámpírtanácsosának egyetlen lánya kívülálló... ismét. Az emberek között névtelenségben töltött napjainak vége. Hívatták, hogy támogasson egy történelmi, békét megőrző szövetséget a vámpírok és halálos ellenségeik, a vérfarkasok között, és nem lát más lehetőséget, mint hogy feláldozza magát ezért... már megint. A vérfarkasok könyörtelenek és kiszámíthatatlanok, ez alól az alfájuk, Lowe Moreland sem kivétel. Megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel, de igazságosan irányítja a falkáját. És a Vámpírtanáccsal ellentétben nem érzelmek nélkül. Abból, ahogy szemmel tartja Misery minden mozdulatát, egyértelmű, hogy nem bízik benne. Ha tudná, mennyire igaza van... Mert Miserynek megvannak a saját indokai, amiért beleegyezett ebbe a kényszerházasságba, olyan okai, melyeknek semmi köze cselszövésekhez vagy szövetségekhez, csakis az egyetlen dologhoz, ami valaha fontos volt számára. És kész bármit megtenni azért, hogy visszaszerezze, ami az övé, még ha ehhez együtt is kell élnie... magával a farkassal. Misery és Lowe kapcsolata érdekből indul, de a kettejük között fellángoló perzselő szenvedély hamarosan mindent megváltoztat – és veszélybe sodor. Vajon sikerül megőrizniük a népeik közötti békét, vagy forró románcuk mindenki vesztét okozza?

Hajnalban kivégeztem Ali Hazelwood fantasy szüleményét, és őszintén szólva hozta azt, amit vártam tőle. Tudjátok rólam, mennyire rá vagyok kattanva a vámpíros new adult sztorikra, és evidens volt, hogy ha maga ALI HAZELWOOD is lemerészkedik eme fanatikusságot okozó gödör bugyraiba, azt nem hagyhatom ki. 

Annyiban is különleges a kapcsolatom a regénnyel, hogy ez lett az első annotated könyvem, vagyis bejelölőztem minden olyan részt, ami izgalmas volt, megható, vicces, spicy blablabla… Magyarán mindent, amit érdemesnek találtam kiemelni. (Megjegyzem, meglepően kevésnek tűnik a jelölés ahhoz képest, hogy elfogyott egy adag piros... Mindenesetre hasznosnak találom, és tetszik, hogy ha mondjuk csak gyorsan fel akarom idézni, mi minden történt a könyvben, egyszerűen csak elolvasom a kiemelt részeket.)

Na, de mondjak már valamit a könyvről is, igaz? Maga a világfelépítés nagyon tetszett, egyszerű, de nem tipikus: minden ember tud a vámpírok és a vérfarkasok létezéséről, de a fajok elkülönülten élnek, legalábbis ezen a területen, ahol a cselekmény zajlik, a fajok közötti béke pedig törékeny, akár az üveg. Misery, a vámpír belemegy egy „kényszerházasságba” a vérfarkasok Alfájával, Lowe-val. Természetesen ez hozza magával az enemies to lovers trope-ot, ami nekem bármikor jöhet, ezúttal is örömmel fogadtam. Persze Misery nem azért csinálta ezt, mert unta az agyát; egy nyomot követett, és azt remélte, megtalálja eltűnt barátnőjét, Serenát, akivel felnőtt. Nagyon közel állnak egymáshoz, érdekes volt megismerni a közös múltjukat úgy, hogy a jelenben sokáig nem ismertük a rejtélyes lányt.

Nem voltak nagy elvárásaim, és nem ez az első könyvem az írónőtől, így nagyjából tudtam, mire számítsak. Persze ezúttal sem maradhatott ki, hogy főhősnőnk kiválóan ért valamihez, egy igazi tech guru! Megkönnyebbülés, hogy kiléptünk a tudósok világából, de felőlem még ez is kimaradhatott volna. De értem én, poénos és kreatív jeleneteket tudott az írónő komponálni, amelyek feldobták a könyvet, szóval nem panaszkodom.

Hamar megszerettem a szereplőket, működött is köztük a kémia, viszont az erotikus jeleneteknél ez a „dirty talking” háááát… Nekem nagyon cringe volt, azt kívántam, hogy Lowe bárcsak meg se szólalna. Ez a csomózós dolog is omg... Naggggyon fura!! Már maga a kifejezés is wtf, na mindegy... Ezen kívül sajnáltam, hogy nem tudhattam meg többet Misery és Owen kapcsolatáról, hiszen ikerként nagyon érdekelt volna az ő kapcsolatuk. Jaj, és ki ne hagyjam, hogy mi volt az az utolsó néhány bekezdés???? Adja magát, hogy legyen egy kövi rész. Argggh, ha nem lesz, nagyon mérges leszek!

A leírtakon kívül viszont perfekt volt a könyv, szuperek voltak a mellékszereplők is (Serena, Ana, Alex), izgalmas volt, fordulatos, nemigen volt lehetőségem unatkozni; ezért is úgy gondolom, megérdemel 4,5 csillagot.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, aki találkozott egy lánnyal. A Lánnyal. Fallon megismerkedik Bennel, az ígéretes regényíróval – egy nappal azelőtt, hogy az ország másik felére költözik. A szerencsétlenül időzített vonzalmuk a lány eseménydús életével együtt megadja azt az ihletet, amire Ben mindig is vágyott a regényéhez. Telik-múlik az idő, párhuzamosan futó életükben jönnek-mennek a kapcsolatok és a csalódások, de továbbra is találkoznak évente egyszer, mindig ugyanazon a napon. Egészen addig, ameddig Fallon el nem bizonytalanodik, hogy Ben vajon igazat mond-e neki, vagy csak tökéletes valóságot kreál a regényéhez az ütős konfliktus kedvéért. Lehet-e egyáltalán szerelmi történetnek nevezni Ben kapcsolatát Fallonnal – és egyúttal a regényét is –, ha szívfájdalommal végződik?

Mondom, mi az, ami tetszett: lendületes, könnyed (CoHo többi könyvéhez viszonyítva), az alapötlet pedig jól meg lett valósítva. De akkor vajon miért adtam rá “csupán” 4 csillagot? Kezdjük ott, hogy nem igazán sikerült megbarátkoznom a főszereplőkkel, emellett a témát nem tartom eléggé kidolgozottnak. Azt reméltem, hogy kicsit jobban belemegy CoHo az áldozat-okozó pszichológiájába, mert ez számomra még igencsak felületes munka. Valamint érzelmileg szinte egyáltalán nem érintett meg, valószínűleg pont ezért. 

Úgy tűnik, mostanában ez az általános véleményem az írónő könyveiről, hiszen hasonló gondjaim léptek fel a Minden tökéleteseddel kapcsolatban is. Talán ha évekkel korábban talál meg a November 9, kedvenc is lehetett volna, de ezek csak találgatások.

Ráébredtem, hogy Hoover komolyabb könyvei sokkal jobban tetszenek (például a Regretting You vagy a Velünk véget ér), mint esetleg a Slammed, ami számomra a November 9-hez hasonló élmény volt. De továbbra is tartom magam ahhoz a kijelentésemhez, hogy CoHo fantasztikus író, mert mindig sikerül meglepnie. Ötletei egyediek, könyveinek cselekménye és mondanivalója teljesen elkülönül egymástól. 

Egy dologban viszont nem nagyon tud újat mutatni: a szereplői terén. Számomra főként a női főszereplők azok, akik kisugárzásukban nagyon hasonlítanak egymásra. Lehet, épp ez a célja, engem ez kicsit idegesít, de lehet, hogy csak én látok bele többet, és CoHo-nak egyszerűen ilyen a stílusa, és csupán ebből adódik ez a hasonlóság. Igazából lényegtelen, ha az ember el tudja különíteni egy szerző könyveit egymástól.

Vicces, hogy sokak kiszámíthatónak tartják a November 9 csattanóját, és valóban az; én mégis kicsit meglepődtem rajta. Igazából tényleg baromira egyértelmű a szitu a tapasztalt olvasóknak, és én annak is tartom magam, de ezt valahogy nem láttam előre. Érzelmileg nem igazán hatott rám, viszont mindig nagyra értékelem, ha meg tudnak lepni, és meg is ragadom az alkalmat, hogy újra megdicsérjem emiatt Hoovert. Már 10 könyvét olvastam, épp ezért is nagy szó, hogy újra és újra újdonsággal hatnak rám a művei; szeretem a sokoldalú írókat. Nemrég azon elmélkedtem, hogy ha végre nekiállnék az írásnak, olyan író szeretnék lenni, mint CoHo. A saját stílusomban írnék fiatal felnőttekről bizonyos élethelyzetekben, olykor vicces, olykor komolyabb jelenetekkel, és persze sok-sok meglepetéssel.

Most, hogy ügyesen megszámoltam, hány könyvét olvastam Hoovernek, szeretném őket sorrendbe állítani az alapján, mennyire tetszettek nekem. (Az első a kedvenc, az utolsó pedig az általam legkevésbé kedvelt.)

1. Velünk véget ér
2. Elrontott életek
3. Minden tökéletesed
4. Csúf szerelem
5. Soha, de soha 1.
6. Soha, de soha 2.
7. November 9
8. Vallomás
9. Slammed
10. Soha, de soha 3.

Hm. Hát, ha ti ezen meglepődtetek, akkor megnyugtatlak titeket; én is. :D

Köszönöm szépen a Könyvmolyképző Kiadónak a recenziós példányt! 

Quinn és Graham tökéletes szerelmét veszélybe sodorja a tökéletlen házasságuk. Az évek során felgyülemlett emlékek, a hibák és a titkok már eltaszítják őket egymástól. Az egyetlen dolog, ami megmentheti őket, éppen az lehet, ami a szakadék szélére sodorta őket. A Minden tökéletesed egy elgondolkodtató regény egy párkapcsolati gondokkal küzdő párról, akiknek múltbéli ígéreteken múlik a jövője. Szívszaggató, letehetetlen olvasmány. Az év legfelkavaróbb szerelmi története – lehet-e együtt tökéletesen boldog két tökéletlen ember?

Yorkshire megye, 1904. Ruby Mayt, a frissen végzett dadát felveszik Charles és Lilian England négy gyermeke mellé. Ruby reméli, hogy ez az a kiugrási lehetőség, amelyre mindig is várt, ugyanis Englandék befolyásos gyártulajdonos dinasztiából származnak, jelentős vagyonnal rendelkeznek. De az új dada számára, amint megszokja az élet rendjét az eldugott Hardcastle House-ban, világossá válik, hogy a titokzatos és szépséges Mrs. Englanddel valami nincs rendjén.

 A KÖNYVET IDE KATTINTVA MEGRENDELHETED!

Nem teherek róla, magas elvárásokkal vágtam bele Stacey Halls ezen regényébe, amely idén jelent meg a 21. Század Kiadó gondozásában ezzel a meseszép borítóval. 🥰 Talán ezért is tartott ennyi ideig, hogy belevágjak; féltem, hogy csalódni fogok, hiszen A lelenc és a Familiárisok azonnal repült a kedvenc könyveim közé. 🙈 És még egy kis időnek el kellett telnie, hogy méltó bejegyzés születhessen a könyvhöz, és ahogy a mondás is tartja, ami késik, nem múlik, tehát itt is vagyok egy újabb értékelővel/ajánlóval. 😁

A Mrs. Englandet olvasva határozottan visszaköszönt A lelenc hangulata, azon belül is az Alexandra szemszögéből megismert tehetősebb réteg hűvös udvariaskodása. 👀 Ezen kívül a Jane Eyre c. klasszikusra is emlékeztetett kicsit, és mások értékelését olvasva úgy láttam, nem csak nekem tűnt fel a hasonlóság. Vicces, hogy a könyvben valóban említésre került egy Brontë-regény, ami úgy gondolom, nem lehet véletlen. 🤭

Ezúttal is előtérben volt az anyaság témaköre, viszont teljesen másképpen, mint Halls eddigi műveiben, kezdve ott, hogy a főszereplő, akinek a szemszögéből a könyv íródott, nem anya. 🤱🏽🙅🏽‍♀️ Ami a kezdeti kétségek ellenére nagyon bejött, hiszen egy teljesen más szögből tekinthettem a szülőségre. Mrs. Englandet sokáig abszolút nem tudtam hova tenni, lévén ő a könyv címadója, azt gyanítottam, sötét titkokat rejteget, épp ezért óriási meglepetésként ért a könyv vége… 😳

De erről nem is mondanék többet. 🤫

Bevallom, nem jött az a lendület, amit vártam; nem ragadott magával azonnal a történet. 😓 Tetszett, hogy sejtelmes, tetszett, hogy az írónő arra késztetett, hogy folyamatosan megkérdőjelezzem a legerősebb sejtéseimet is az egész könyv lényegével kapcsolatban, de mégis hiányoltam valami plusz szikrát, ami megadta volna azt az érzést, hogy “wow, na ezért lesz ez az új kedvenc könyvem”, ami bár nem következett be, de azt sem mondhatom, hogy nem állt hozzá nagyon közel. 🤗

Ruby, a főszereplő számomra kissé jellegtelen, semmilyen volt, de így utólag belegondolva nem is baj, így még inkább borzongató volt az egész. Igen, hiszen ne feledkezzünk meg róla, hogy a Mrs. England részben thriller, és én úgy vélem, kellően rázott tőle a hideg. 🥶 Főleg az utolsó 50 oldalban, ahol már nem lehetett letenni a könyvet, annyi minden derült ki, és nagyon sok dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam. Valamint szerintem ügyes volt az írónő, mert ahogy arra az imént is utaltam, nem sok mindenre jöttem rá végül, és pontosan emiatt ért annyi meglepetés is. 😅

Összességében kerek egész sztorit kaptunk, a thriller-klasszikus-krimi zsánerek kedvelői szeretni fogják, viszont számomra hiányzott belőle egy kis extra, valamint az érzések sem jöttek át annyira, abban viszont biztos vagyok, hogy ez nem vette el a kedvem attól, hogy továbbra is lelkesen várjam Stacey Halls újabb csodás alkotásait. 🥰

A Csendes-óceán partján fekvő városkában kétszáz évvel ezelőtt három nővért halálra ítéltek boszorkányságért. Köveket kötöttek a bokájukra, és a kikötő mély vizébe lökték őket. Azóta minden nyáron visszatérnek egy kis időre, hogy három bájos lány testébe költözve bosszút álljanak – fiúkat csaljanak a kikötőbe, és vízbe fojtsák őket.

Vegyes érzésekkel csuktam be a könyvet az utolsó fejezet után, kellett is egy nap, hogy átgondoljam, hogyan fogom értékelni. Mivel a fülszöveget nem olvastam el, csupán a borítóra alapoztam, hogy boszorkányokkal kapcsolatos olvasmány lesz, ám végül teljesen mást kaptam, mint amire számítottam. ⁣⁣

A Fekete Tőr Testvériség szövevényes cselekménye után üdítő volt kicsit lelassítani, és talán ennek köszönhető, hogy olyan gördülékenyen ment az olvasás; két nap alatt végeztem vele, de akár egy is elég lett volna, hiszen rövid fejezetei és a könnyed írói stílus egyszerűen viszi magával az olvasót, még akkor is, amikor alig történik valami. ⁣⁣

Hát igen, és itt jön a képbe a problémám. Hiába próbáltam elvonatkoztatni eddigi fantasy olvasmányaimtól, képtelen voltam nem arra gondolni, hogy “Mikor történik végre valami? Mikor jön a csattanó?”. Arra ugyanis hamar rájöttem, hogy a Gonosz mélység amolyan rendhagyó fantasy a társai mellett. És ezzel nincs is semmi baj! ⁣⁣

Én inkább azt érzem, hogy az írónő nem használta ki a lehetőségeit, és sokszor nem arra koncentrált, amire kellett volna. Például amikor több fejezet csupán annyiból állt, hogy Penny elhajózott Sparrowba, lefojtatott egy szinte felesleges és céltalan beszélgetést, majd visszahajózott a szigetre. Ehelyett Ernshaw kicsit jobban kibontakoztathatta volna Bo személyiségét és Penny érzéseit, mert így kettőjük kapcsolata egyáltalán nem jött át, és ez megnehezítette, hogy beleéljem magam a könyvbe, főleg a végébe…⁣⁣

A cselekmény és a “fordulat”, úgy gondolom, szándékosan ennyire kitalálható. Sok értékelést olvastam, és a legtöbből az jött le, hogy már a könyv fele előtt mindenki rájött a fordulatra, és a vége is sejthető ezáltal. Velem sem volt másképp, pedig én aztán nagyon nehezen jövök rá az ilyenekre, ezért is gondolom, hogy az írónő direkt írta így, és bár sokakat ez nem zavart, én egy kicsit csalódott voltam, hogy nem kaptam egy-két kiszámíthatatlan csavart. ⁣⁣

Így végül ennek okán, és amiért a szereplők kissé kidolgozatlanok maradtak, 4 ⭐️-ra értékeltem a könyvet, viszont abszolút nem bántam meg, hogy elolvastam, csodásan van megírva és felépítve, valamint remek a története.

A KÖNYVET IDE KATTINTVA MEGRENDELHETED!

Amikor elkezdtem ezt a könyvet, nem tudtam, hogy az új kedvencemet tartom a kezemben. Sok mindenre számítottam, például, hogy néha unni fogom, vagy túl érzelgős lesz; korábban ugyanis olvastam már az írónő könyveiből egy-kettőt, és azok nem igazán férkőztek a szívem közelébe. De arra a legkevésbé sem voltam felkészülve, hogy mennyire el fog gondolkodtatni, hogy mennyire megváltoztat majd emberileg, lelkileg, mindenhogy. Épp nyaralás közben olvastam, és a párom meg is jegyezte, hogy nagyon furcsa vagyok; szerinte szokatlanul boldog és felszabadult voltam (nem vettem magamra, mert én bár ilyen vagyok, nem mutatom ki, ez tűnt fel neki).

Pár napig gondolkodtam, mi okozhatta ezt, és rá kellett jönnöm, hogy Greta James története volt a kulcs. A könyv felépítése, a szereplők, a múlt felidézése; az egész annyira természetesen összehangolódott, annyira könnyedén jöttek egymás után a szavak… Én személy szerint ezt nevezem írói érzéknek. Olvasás közben úgy éreztem, hogy Smith erőlködés nélkül adja át egy család történetét, egy karrier bukását, majd helyreállítását, a gyász feldolgozását, az elengedés fontosságát. Sokszor haragudtam Gretára, az apjára, még az anyukájára is, de egyúttal sokat is nevettem.

A legnagyobb félelmem, hogy én valaha egy ilyen hajóúton részt veszek, alattam a mélységgel, előttem a messzeséggel, mégis, ettől a könyvtől kedvet kaptam elmenni egy ilyen útra. Alaszka egyszerűen fantasztikus! De még csodálatosabb mindaz, amit Greta és az apukája felépítettek hét nap alatt. Nagyon rég éreztem ilyen őszinte és tiszta érzéseket, mint amiket ez a könyv váltott ki belőlem. A rövidsége ellenére bámulatos mélységei vannak, és cseppet sem éreztem azt, hogy rohanunk, ezen kívül szívmelengető jellemfejlődéseknek lehettem tanúja.

Igazából még mindig keresem a szavakat erre a mesterműre… A végén természetesen nem maradhatott ki a sírás. Imádtam. Kedvenc. A könyvet köszönöm a 21. Század Kiadónak, és ezer hála a csodás és minőségi kiadásnak!

Hannah és a pasija, Simon Amszterdamba tartanak vonattal, és biztosak benne, hogy időben oda fognak érni a fiú húgának az esküvőjére. Arról azonban egyikük sem tud, hogy a szerelvény az éjszaka közepén kettéválik: egyik fele tovább halad Amszterdamba, a másik pedig, amelyiken Hannah ül, Párizs felé robog. Hannah magára marad a holmijai és a remény nélkül, hogy újra Simonnal legyen, így nincs más lehetősége, mint a napot Párizsban tölteni a következő vonat indulásáig. Mi lehet rosszabb annál, mint hogy az ember egyedül vesztegel egy idegen városban? Mindezt Léóval, a jóképű, de idegesítő franciával kell tennie, aki Hannah-t okolja a saját késése miatt.

A KÖNYVET IDE KATTINTVA MEGRENDELHETED!

Valahogy ezek a könyvek mindig akkor találnak meg, amikor a legnagyobb szükségem van rájuk. Na de hogy miről is beszélek? A történetben Hannah és Simon kapcsolata korántsem olyan tökéletes és sziklaszilárd, mint azt Hannah gondolta, és a bizalom megrendülni látszik…

És talán ha Hannah nem ül át egy másik szerelvényre a vonaton, még mindig abban az idilli felhőben lebegne, amiben teljesen a férfira bízza magát, amiben hagyja, hogy a párja atyáskodjon fölötte, és amiben úgy érzi, hogy mindez rendben van.

De nem, ez nem igaz. És hogy ez megvilágosodjon előtte, mindössze néhány órára volt szüksége Párizsban Léóval, az idegesítő, nagyképű francia hapsival, aki szintén volt olyan ügyes, hogy Amszterdam helyett Párizsban kötött ki.

Az egész könyvet átjárta egyfajta romantikus lepel; ha a főhősnő épp ideges is volt, az írónő gondoskodott róla, hogy ne szenvedjünk hiányt helyleírásokban, és hogy csorogjon a nyálunk minden egyes nyalánkság után, amit Han és Léo együtt elfogyasztott.

Tetszett, hogy milyen könnyedén váltott az írónő a jelen és a múlt emlékei között a fejezeteken belül, ez megkönnyítette, hogy megismerjem a szereplőket anélkül, hogy túl sok infó árasztaná el az agyamat. Ezen kívül üdítő volt úgy egy harmincévesről olvasni, aki tényleg úgy viselkedik, mint aki végzett a húszas évek drámáival. Nem volt idegösszeroppanás, mániákus féltékenykedés, hiszti, lejáratás, ordibálás, verekedés. Így emiatt én is csak enyhén izgultam, hogy mi lesz a vége, hiszen könnyen ki lehetett számítani. Azt mondjuk bevallom, hogy sikerült átvernie az írónőnek “a nagy kitálalás” alkalmával, nem erre számítottam, és pozitívan csalódtam.

Így azon kívül, hogy remek szórakozást és kikapcsolódást nyújtott a könyv, őszintén el is gondolkodtatott. Számos kérdést felvet: milyen is a jó párkapcsolat? Hogyan engedjük el a múltat? Miért is fontos a bizalom és az őszinteség egy párkapcsolatban? Merünk-e önmagunk lenni a párunk előtt? Attól sikeres a kapcsolat, ha a férfi jól szituált és mindent kézben tart? Adjunk-e második esélyt, ha a szívünk mélyén úgy érezzük, az csak boldogtalansághoz vezetne?

Szóval kb. minden témával foglalkozik a könyv, ami az elmúlt hónapokban engem is érdekelt. A saját párkapcsolatommal kapcsolatban is nagyon hasonló kérdéseim merültek fel, és ez a könyv rámutatott arra, hogy van mit tanulnom és átgondolnom, valamint hogy biztosnak kell lennem a döntésemben, és bíznom kell az érzéseimben, még ha az agyam mást mond is.

Bevallom őszintén, hogy bár a sztori, a történet lendülete és a lezárás is tetszett, Hannah és Léo között nem éreztem azt, amit szerintem éreznem kellett volna, ami kicsit levont az élményből, viszont pont ez tette szörnyen reálissá az egészet, és szinte úgy éreztem, hogy mindez akár velem is megtörténhetett volna.

Bátran ajánlom a könyvet azoknak, akik szeretik Párizst, a romantikát, a városnézős jeleneteket, no meg a jóképű franciákat!

A balszerencse mindig is üldözte Olivia Marshallt…, vagy csak lehet, hogy ő tényleg az a csődtömeg, aminek a családja tartja. De amikor egy random telefonszámról érkező „mi van rajtad?” üzenetből élete legérzékibb, legszórakoztatóbb – ámbár névtelen – kapcsolata lesz, azt hiszi, hogy a dolgok talán felívelőben vannak…

A KÖNYVET IDE KATTINTVA MEGRENDELHETED

Viccesen indult számomra ez a történet, mivel mint oly sokszor, ezúttal sem olvastam el a fülszöveget, mielőtt elfogadtam volna a recenziós példányt a Kossuth Kiadótól (amit innen is nagyon köszönök 🥰). Hát igen, szeretek meglepődni. 😅 Persze azért a borító, valamint a molyon feltüntetett címkék (chick lit, romantikus stb.) segítettek a döntésben, mivel ezek alapján úgy gondoltam, tetszeni fog a könyv. 

És mennyire igazam volt! Bár hozzá kell tennem, hogy ehhez valószínűleg nagyban hozzájárult az, hogy nulla, ismétlem zéró elvárással vágtam bele az olvasásba. 🙆🏽‍♀️ Szerintem ez lesz az új mottóm: “Zéró elvárás, semmi előítélet. Nyisd ki úgy a könyvet, mintha semmit sem tudnál róla.” Ugyanis az utóbbi időben rájöttem, hogy ha ezen az úton járok, akkor mindig egy jó olvasási élménnyel gazdagodom, még akkor is, ha a könyv pont olyan csapnivaló, mint ahogy mások mondták. 

A főhősnővel, Oliviával nagyon könnyű volt azonosulni; vicces, szeleburdi és hát egy kész sorscsapás szegényke. 😂 Mivel már volt szerencsém nagyon hasonló karakterhez egy másik könyvben, tudtam, hogy őt szimplán csak nem szabad komolyan vennem. Ugyanis ha komolyan vettem volna, egy idő után valószínűleg roppant idegesítőnek találtam volna a személyiségét. Így viszont minden második oldalon megnevettetett. 

Aztán ott van Colin. És itt kanyarodnék vissza arra, hogy miért indult viccesen nálam a könyv… Mikor Colin színre lépett, egyáltalán nem szenteltem neki sok figyelmet; mivel a fülszöveget nem olvastam, így nem tudtam, hogy ő Mr. Téves Szám. Hát, nagyot koppant az állam, mikor leesett. 😂 Nagyon szórakoztató volt kettejük kapcsolata, és örültem, hogy az írónő sok közös jelenetet biztosított számukra.

Ettől függetlenül mégis úgy gondolom, hogy nem teljesedett ki a kapcsolatuk; a kémia megvolt köztük, azonban érzelmi szinten én kicsit többet vártam volna, pláne hogy nagyon régóta ismerik egymást. Azonban mindez kimerült abban, hogy olykor felidéztek egy-egy kínos, gimis emléket. Hiányoltam a melegséget, a közös pillanatok meghittségét. 

Ezen kívül Liv egészen elképesztő dolgokat művelt ebben a könyvben; ami a legjobban kihozott a sodromból, az az volt, amikor kidobott egy fullos ágyneműszettet… No comment. Na meg hazudni a családi helyzetemről a munkahelyen, hááát… Mondjuk ezt szerintem egy ilyen jó kis melóért még én is bevállalnám. 😂 

Lényeg a lényeg, véleményem szerint a Mr. Téves Szám tökéletes olvasnivaló azok számára, akik szeretik a mogorva pasi-életvidám csaj párosítást, valamint ha nincs elhúzva a bonyodalom rész. A romantika kedvelői garantáltan szeretni fogják ezt a történetet, viszont mindenképp úgy érdemes nekivágni ennek a könyvnek, ahogy én is tettem: zéró elvárással. Itt nem lesznek lélekrendítő titkok, sem nagyszabású veszekedések; igaz, egy kis klisés félreértés becsúszik, de az nem akkora hűha.

Fogjátok a könyvet, és élvezzétek. ENNYI! 😁

Kiadó: Libri Könyvkiadó Kft.

A szépséges borító alapján nem is gondolnánk, hogy az emberi lélek milyen sötét oldala mutatkozik meg a lapok között. Veszteség, megbánás, hazugságok… Vajon hol húzódik az emberségesség határa? Megbocsátható-e, hogy nem szeretteinkre, hanem saját magunkra gondolunk elsődlegesen, ha a túlélésről van szó? ⁣

Keresd a bit.ly/ejegetok linken!

    Először is szeretném megköszönni a Prológus csapatának és a Főnix Könyvműhelynek, hogy elolvashattam az Éjégetőket. Meg kell hagyni, McIntosh ezzel a könyvével nem kis meglepetést okozott számomra. Bevallom, én már az első oldalon ledöbbentem, mert valahogy nem erre számítottam, de ezt pozitív és egyben negatív értelemben gondolom. Stílusában sokkal lazább volt a könyv, mint azt a fülszöveg alapján gondoltam, de ez talán nem kellett volna, hogy annyira meglepjen, hiszen ez egy YA könyv. Nem is tudom... mégis azt reméltem, hogy kicsit komolyabb hangvételű lesz. Viszont tetszett, hogy ezáltal elég gyorsan haladtam az Éjégetőkkel, gyorsabban, mint a mostani olvasmányaimmal. Érdekes volt, átélhető, hisz azért kb. az én korosztályomnak íródott.

    És akkor itt beszéljünk kicsit a szereplőkről. Főhősünk, Sully, mindössze 17 éves, szóval ezért is érzem azt, hogy egyszerűen nem róhatom fel az írónak a fiatalos, laza írásmódját, hiszen valójában tök hitelesen adta át a srác gondolatait. Nem sokszor olvasok fiú/férfi szemszögből ilyen jellegű könyveket, de az eddigi tapasztalataimhoz viszonyítva ez abszolút kellemes csalódás volt. Azonban be kell vallanom, Huntert nem igazán kedveltem. Még a háttérsztorija se hatott meg, egyáltalán nem jöttek át az érzelmek az ő részéről, a könyv nagy részében szimplán csak idegesített, és szerintem Sully baromi elnéző volt vele végig. Na mindegy. A "romantikus szálról" annyit mondanék, hogy hál' isten, hogy nem kapott nagyobb szerepet a sztoriban. Nem mondom, hogy rossz volt, de szerintem nagyon jól meglettünk volna nélküle is. 😅 Viszont a két fő mellékszereplő Mandy és Dom nekem nagy pluszt adtak a könyvnek, főleg Dom, őt nagyon megkedveltem, sőt, ő lett a kedvencem: hűséges, igaz barát.

    A cselekmény számomra végig izgis volt, talán túlságosan is izgis, ugyanis ha jól emlékszem, kétszer is azt hittem, hogy na most értünk a tetőpontra, erre neeem, ó, nagyon nem! Szóval kicsit az idegeim készen voltak a végére, főleg az utolsó 50 oldalnál... Ugyanis 50 oldallal a történet vége előtt minden megváltozott. Olyan hirtelen váltás volt, mintha már nem is ugyanazt a könyvet olvasnám. Feszült figyelemmel bújtam a sorokat, és addig nem voltam hajlandó semmi mást csinálni, amíg a végére nem értem. Még sosem olvastam ehhez hasonlót, és nagyon tetszett. El is gondolkodtam rajta, hogy több sci-fit kéne olvasnom (amúgy nyugi, ha nem szereted ezt a műfajt, ne aggódj, ebben szerintem abszolút elenyésző mennyiségben van jelen). Ekkor döbbentem rá arra is, hogy ez tipikusan az a könyv, amit meg kéne filmesíteni. Szinte megelevenedett előttem a mozivásznon. Nem vicc. ⁣⁣⁣⁣Szerintem sokan megnéznék. 😁

    Viszont sajnos nem kaptunk valami sok magyarázatot azokra a dolgokra, amik abban az említett 50 oldalban történtek, és ettől kicsit furcsa lett az egész. Hiányoltam egy jó kis epilógust, amiben minden darabka a helyére kerül, például egy 50 évvel későbbi kutatás a gömbökről vagy egy 100 évvel korábbi jóslat... Na az nagyon vagány lett volna! Így viszont kicsit összecsapott lett, vagy nem is tudom, lógva hagyott. Persze értem én, Sully szemszögéből van megírva a könyv, jóhogy nem tudunk meg többet, hiszen szegény gyerek se tud semmit... Pont ezért lett volna jó a végére egy E/3. személyben megírt lezárás, vagy valami hasonló, mint Az Útvesztő sorozat részeiben az utolsó fejezet... Na mindegy. Egy biztos: hogy nekem mindennek ellenére nagyon tetszett, és tuti újra fogom még olvasni. 

    Így a végén a borítóról is szólnék néhány szót, ugyanis te jó ég, BAROMI menő! Kezdjük azzal, hogy alapból nagyon jól néz ki, de azt egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ennyire illik a könyvhöz.⁣⁣⁣⁣ Vagyis inkább, hogy ennyire a könyvhöz lett megtervezve. Na, lényeg a lényeg, imádom! 😍 És mivel kívül-belül is ennyire tetszett, megítélem neki a 4,5 csillagot.