Voreena: sorozatok

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sorozatok. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. július 22., péntek

Amie Kaufman, Meagan Spooner: These Broken Stars – Lehullott csillagok

Voreena július 22, 2016 0 Comments

Oldalszám: 488
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: These Broken Stars
Fordító: Ipacs Tibor

Az Icarus fedélzetén ez az éjszaka is olyan, mint a többi. De hirtelen katasztrófa történik: valami kirántja a hiperűrből a hatalmas luxusűrhajót, és az a legközelebbi bolygóra zuhan. Csak Lilac LaRoux és Tarver Merendsen élik túl a katasztrófát, és úgy tűnik, rajtuk kívül senki más nincs a bolygón.

Cselekményleírást tartalmazó szöveg!

Valójában nincs sok mondanivalóm erről a könyvről. Nagyon tetszett, de egyben nagyon nem. Nem fogok róla ódákat zengeni, és nem is fogom földbe tiporni. (Vagy mégis? :/) Ha Beth Revis Túl a végtelenen című könyvéhez kéne hasonlítanom – ami az első űr témájú könyvem volt –, azt kell mondjam, a These Broken Stars számos szempontból jobb volt, viszont nem izgalmasabb, ami azért elég fontos lett volna.

Mármint oké, lezuhant az Icarus… És?

Szerintem túl sokat vártam ettől, magas volt a mércém.

Hiányoltam a félelmet, a sötétséget, a kilátástalanságot… Persze tudták, hogy nem vár rájuk szép élet az elkövetkezendő hetekben egy elhagyatott bolygón, és a személyiségükből adódóan könnyebben kezelték a helyzetet, mint az átlag tenné, de túlságosan könnyen.

Ez nem egy fantasy sorozat, de könyörgöm, ha már egy ilyen mutáns vagy mittomén vadmacskát beleírtak a könyvbe, nem jöhetett volna valami izgalmasabb? Jaaaj, bocsánat, majdnem megfeledkeztem a suttogásokról, mert azok aztán fúúúúh, brutál ijesztőek, rögtön be is vizelek… Most komolyan.

Az egész könyv arról szólt, hogyan éli túl az ismeretlent két tini… Istenem, legalább lettek volna túlélők rajtuk kívül! Felőlem aztán 50 oldal után ki is nyiffanhatna, de így, hogy csak Tarver és Lilac voltak egymaguk, hát kicsit sem volt sablonos a dolog, áááh, neem.

Egy másik alapvető problémám: hogy a két főszereplő túlságosan normális. A körülményekhez képest. Nem tudtak hova fejlődni, így nem produkáltak jellemfejlődést. Hisz Tarver katona, nála érthető, miért kezelte jól a helyzetet, mit miért csinált, miért azt gondolt, amit. Mióta lezuhantak, és közelebb került Lilachez, csupán abban fejlődött, hogy ne ítélkezzen első látásra. Ennyi. És? Ezzel most mit kezdjek? Lilac meg egy mindentudó, aki jót akart Tarvernek azzal, hogy távol tartotta magát tőle. Naneeee!! Ez már lerágott csont.

Legalább az ő kapcsolatuk lett volna izgalmas! De neeem… Bár igaz, hogy a folyamat, ahogy összejöttek, reális és kidolgozott volt, viszont cseppet sem izgalmas. Átlagos. A körülményekhez képest. Ez nem az a történet, amiben a szexi dög meghódítja a csinos macát, de ennyi erővel akár lehetett volna az is, talán jobban élveztem volna.

Szócsatának nem lehet nevezni azt, amit ezek ketten leműveltek egymás között. Gyenge poénok és visszavágások sorozata. Ehh.

Így a negatívumok után talán illene lejegyeznem a könyv pozitív tulajdonságait, amik miatt négy csillagot kapott tőlem:

– jó történetvezetés, élvezetes leírások (hely, cselekmény stb.)

– idegesítő szereplőktől mentes
– megfelelően rejtélyes
– jó, hogy a szerző(k?) elhúzta a csókot és egyebet
– érdekes téma
– hiteles
– amikor megsérültek, végre izgulhattam értük :')
– 482 oldalas, mégsem hónapok, hetek, csupán pár nap kellett, hogy kiolvassam, szóval csak nem lehet annyira rossz :D

A vége… MIAFRÁSZ?! Ennél még az is jobb lett volna, ha örökre azon a bolygón maradnak, házat építenek és gyereket szülnek. Ehelyett kábé ugyanúgy folytatták a régi életüket, mint azelőtt! Nemáár! Nekem ez így kissé lezáratlan… És hogy tud Lilac így élni? Mármint aki tudja, mi történt vele, az gondolom, érti. Hogy felejthette el ilyen könnyen, hogy ő már… Hát igen.

Azok az „interjú részletek” a fejezetek végén… WÁÁÁÁÁH, ANNYIRA IDEGESÍTETTEK! Nem tudom, ki volt a vallató, de rohadtul irritált, hogy mindig őrnagyozott. Amúgy az a gáz, hogy ezekből egyértelmű volt, hogy Tarvert és Lilacet egyszer megtalálják, magyarán lelőtték a poént az olvasóknak.

Pedig az ötlet tetszik. A kivitelezés… Hát, abban van némi kivetnivalóm.

Kezdem egyre inkább nem érteni a négy csillagot… Az értékelésem alapján a könyv kevesebbet érdemelne. Viszont az az igazság, hogy nem érdemel kevesebbet. Ez egy jó könyv; nagyon jó. Csak nem nekem.

2016. április 29., péntek

Maggie Stiefvater: The Dream Thieves – Álomrablók

Voreena április 29, 2016 0 Comments

Oldalszám: 488
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Raven Cycle Book 2: The Dream Thieves
Fordító: Molnár Edit

Most, hogy Cabeswater körül életre keltek a Ley-vonalak, Ronan, Gansey, Blue és Adam élete gyökeres fordulatot vesz. Ronan, például, egyre mélyebbre merül az álmaiban, és az álmok is egyre erőszakosabban tolakodnak be az ébrenlét óráiba. Mindeközben néhány velejéig gonosz ember ugyanazt a mozaikdarabkát keresi, amit Gansey is...

Álomrablók. Hát, igen… Nagy elvárásaim voltak a folytatást illetően, de féltem, hogy csalódni fogok. Igaz, már szinte hozzászoktam, hogy az írók nagy része – akik többrészes könyveket írnak – nem képes tartani, jobb esetben felülmúlni ugyanazt a szintet, amelyet az első kötetben az olvasók elé vetett. De most a Hollófiúk folytatásáról van szó, amely számomra felső kategóriás, sőt, szinte már tökéletes könyvnek minősül. Jól döntöttem, mikor megrendeltem a sorozat eddig kijött három részét – ami, megjegyzem, bátor cselekedet volt tőlem. (Igazából volt kuponom, és muszáj volt választanom valamit, végül pedig ezekre a gyöngyszemekre esett a választásom).

A szereplők. Nyilván nem fogom újfent kielemezni az összes jómadarat – maximum, akit érdemesnek találok rá –, csak az új szereplőket. Joseph Kavinsky. Durva, zabolázatlan, hangos. Nagyjából ezek voltak nála az első reakcióim. Ja, és nem volt szimpi. Illetve állj, helyesbítek: elhitettem magammal, hogy nem kedvelem, mivel Gansey-ék sem kedvelték. Ez van, ha az ember odavan egy szereplőért… Akit ő nem kedvel, annak a neve nálad is automatikusan repül a Death Note-ba. (Animések értékelik a poént? XD) Ám ahogy haladt a sztori és fogytak az oldalak (490, uhh… de kivételesen örültem a könyv vastagságának :3), rá kellett jönnöm, hogy Kavinsky pajti nem is olyan rossz csávó. A Ronannal való kapcsolata hol megnevettetett, hol megindított, de volt olyan is, hogy feldühített. Baromira. És megijesztett. Baromira. Hisz Kavinsky drága előszeretettel keverte bajba a mi kis álmodónkat. SPOILER!!! Komolyan mondom, mikor összetörte Töfit (Gansey kocsija), azt hittem szívbajt kapok, és legszívesebben felakasztottam volna Kavinskyt. De aztán a könyv végén… Hát, igencsak sokként ért, hogy meghalt. Totálisan lesújtott. Pityeregtem is picit. Viszont tudatában vagyok annak, hogy meg kellett halnia szegénykémnek. Egyetlen dolog idegesít nagyon, amit soha a drágalátos életben sem fogok megtudni: a nemi beállítottsága. SPOILER VÉGE!!! Mr. Grey. Szürke ruha, szürke cuccok… Szürke. Igazán leleményes álnév. :') Nem voltam elájulva tőle. Azon meg egyenesen hánynom kellett, mikor Maurával enyelgett. Eeeh, nem jönnek be nekem ezek az anyuci x új pasi párosítások, mert ezek a nők mindig azt az érzetet keltik bennem, mintha az előző szerelmüket hátrahagyták volna – ami tudom, hogy nem igaz. De akkor is!

És ezzel ki is merült az új szereplők-listám. (Hála a jó égnek…) Viszont meg kell mondjam, egyszerűen ooolvadoztam a Blue-Gansey-jeleneteknél. :3 Tökéletes páros. Igaz, hogy konkrétan egyetlen romantikus megnyilvánulásuk volt összesen a másik felé, de pont ezért szeretem én ezt a sorozatot. Azt hinné az ember, hogy egy Vörös pöttyös könyvben ha két főszereplő egy fiú és egy lány, az iromány elsősorban romantikus. Hát, én pontosan ebben a tudatban vágtam neki a sorozatnak, bár reménykedtem, hogy végre egy nyálmentes alkotáshoz van szerencsém. Ezekben a kötetekben nemhogy nyál nincs, egy bókot sem találni benne. Ha belegondolunk, szerintem ez elég vicces. :D

Na, visszatérve: egy természetfölötti, jóslásos, erős történelmi szállal rendelkező, romantikaMENTES, intelligens, fantáziadús, jól szervezett, szépen fogalmazott és szembetűnően sok, de kellemes ismétlést tartalmazó könyvről van most szó, amely minden elvárásomat felülmúlta. Sok szempont van, amelyek alapján nehéz lenne eldöntenem, a Hollófiúk vagy az Álomrablók tetszett-e jobban, de ha választanom kéne, mindenképp a második kötet mellett döntenék. Bár tartalmilag mindkettő eseménydús, az Álomrablókban úgy érzem, végre mozogtunk is valahová, talán a cél felé, amelyért Gansey is oly régóta vágyakozik és küzd szüntelenül.

Reményeim szerint a Blue Lily, Lily Blue (Kék Liliom – 3. kötet) még több izgalmat hoz, és olyannyira el fogja nyerni a tetszésem, hogy az elváráslécemet valahol az exoszféra környékén kell majd keresni. ^.^

*Kiegészítés:

1.) Adamtől még mindig felforr az agyvizem. Azzal a sráccal nagyon nem vagyok kibékülve. Ez gonosz lesz, de mindig örömmel töltött el, ha szenvedett valamiért. :')

2.) Gansey+drótkeretes szemüveg=Voreena a haláláig alél *o*

3.) SPOILER!!! Majdnem hanyatt vágódtam, mikor Noah és Blue csókolóztak... De imádtam! Szinte sikítoztam izgalmamban, és Noah is olyan cukorbogyó volt! :3

4.) SPOILER!!! Úristen, ezt a könyvet este olvasni felér egy horrorral. :o Olvas az ember, semmi nagy dolog nem történik, Ronan elvan, erre: takk, takk, takk, takk... Na hagyj má', Stiefvater, a fenébe, ez nagyon para! o.O De azért tovább olvasol, hogy csakazééssse tudjá aludni...

5.) Jaj, és utólag, hogy emlékeztettek, rájöttem, Kavinsky minden bizonnyal biszex. Erre tippeltem volna legelőször is, de... Valamiért nem találtam biztosnak a dolgot. Valójában tényleg nem is biztos, nincsenek konkrét bizonyítékok. Szóval ez egy büdös nagy kérdőjel, emberek. Biza'.

# fantasy # kedvenceim

2015. október 31., szombat

J. K. Rowling: Harry Potter és a Titkok Kamrája

Voreena október 31, 2015 0 Comments

Jaj, nagyon nem szeretek ennyire utólag írni értékelést – ugyanis ezt már vagy egy hete kiolvastam –, mert szörnyen feledékeny vagyok. Komolyan. Hirtelen azt sem tudom, mi történt ebben a kötetben, ki mit csinált, mi tetszett és mi nem. Bár most jut eszembe, hogy a filmből táplálkozva azért már egyszerűbb lenne a dolgom, így akkor nem is húznám tovább a szót.

A szereplők. Az első kötet értékelésében már nagyrészt kifejtettem a véleményem a fontosabb egyénekről, szóval nem tervezem túl hosszúra ezt a bekezdést. Most főképp a mi három jómadarunkra fordítanám a figyelmet inkább, meg a hozzájuk kötődő dolgokra és miegymásra. Harry Potter. Hát igen, még mindig nem nyűgözött le szerencsétlen. Miért van az, hogy akitől a legtöbbet várnék, az nyújtja a legkevesebbet? Felfoghatatlan. Ez a mű arra kényszerít jelen pillanatban, hogy elnyomjam a bennem tomboló indulatokat, hisz szeretem a sorozatot, de fel tud húzni olykor. Persze szerintem egy kritikusnak nem szabadna leragadnia egy bizonyos oldalon, egyetlen műfajnál csupán azért, mert pont ő a könyv célközönsége, de valljuk be őszintén, ez nehéz.

Vegyünk például engem. Leraknak elém két könyvet: az egyik egy természetfeletti, a másik a normál világban játszódik. Aki jól ismer, sejtheti, melyik tetszene jobban. Csakhogy az sem mindegy ám, hogyan írják meg ezeket. Nekem a fantasy jobban fekszik, így az egyik legfontosabb elvárásom az efféle könyvek terén, hogy hanyagoljuk a cukormázat és a romantikázást (persze jöhet, csak pici adagokban, ha lehet), kérem szépen az izgalmat és a többi velejárót – a szóban forgó világ kielemzését, különleges erőket, na meg azért egy apokalipszis feeling sem árt, ha van, viszont az plusz meló, mert nem kevés tudás és kutatómunka szükséges ahhoz, hogy kitaláld, mikre van szükséged az életbenmaradáshoz. Erről ennyit. Természetesen számos olyan fantasy műfajba besorolt könyvet olvastam már, amik nem nyerték el a tetszésemet, és erre tökéletes példa az Obszidián sorozat. „Mivaan??” „Ezen most röhögnöm kellett volna?” „Te most szívatsz, hogy lehetsz ennyire szerencsétlen?” „Jézus, miezanyáladzás, mindjárt okádok, messze van a budi?” No, ezekből a reakciókból valószínűleg sokan kikövetkeztethették, hogy eme szörnyen felkapott Vörös pöttyös sorozatnak nagyon nem én vagyok a célközönsége. Nagyon nem.

De térjünk át a másik könyvre, amit én azt hiszem, az „általános” jelzővel illetnék. Szóval egy általános könyv szerintem kicsit öhhm, hát, hogy is fogalmazzak, „szabadabb”, tehát nagyobb teret kap, mint egy fantasy könyv. Ugyanis lassan kifogyunk a különleges lényekből és erőkből; az angyalok szép lassan lejárt listára kerülnek, szörnyből sok és sokféle van, de hát a szörny az szörny, szóval uncsi (hacsak nem írják le naaagyon jól őket), zombis könyvet nem nagyon találok, de azért mégis más nézni a The Walking Deadet és olvasni egy zombis könyvet, úgyhogy erről ennyit. Mi is van még? Szupererők? Bérgyilkosok, akik tudnak valami természetfelettit vagy természetfeletti világban élnek? Varázslók, boszik? Sárkányok? Istenek? Jól van, rendben, nem kevés, de mind be tudnánk skatulyázni egy-egy könyvet az adott helyekre, nem? Egy általános könyv lehet nyomozós (oké, bevallom, ez picit több mint általános), filozofikus, romantikus, drámai vagy simán csak vicces és BLABLABLA. Manapság népszerűek a családi drámák kibontakozását taglaló, avagy az iskolákban kibontakozó szerelmekről szóló történetek. Komolyan, nagyon gyakoriak – én már csak tudom.

Ettől függetlenül mindkét könyvtípusban van még fantázia, és mi, olvasók napról napra vadászgatjuk a jobbnál jobb vagy rosszabbnál rosszabb – kinek mi – könyveket, és ez így is lesz még sokáig. De vajon eljön-e valaha az a nap, mikor egy olyan iromány lát napvilágot, amely kliséktől mentes, nincs benne koppintás, egyedi viccei vannak, egyedi világot mutat be egyedi szereplőkkel? Alighanem soha, de én reménykedem. :)

ÉLES KANYAR HARRY POTTERHEZ! Ez történik akkor, amikor elkezdek elmélkedni; születik 400 szó, aminek köze nincs Harry Potterhez, pláne a Titkok Kamrájához. :D

Semmi. Ezt érzem, mikor Harry, Ron és Hermione nevét hallom vagy látom együtt. Nem érzem azt, hogy ők elválaszthatatlanul jó barátok, nem érzem, hogy szeretik egymást… Nuku érzelem. Remélem, a későbbiekben ez változni fog. Harry Dumbledore-ral való kapcsolata pedig számomra érthetetlen. Lehet, hogy csak én látom így, vagy elfelejtkeztem egy-két kulcsfontosságú jelenetről, de miért van az, hogy mikor csak említésre kerül ez az aranyos kis őszhajú bácsika, Harryn eluralkodik egyfajta „wooow”-érzés? Sőt, még akkor is ezt érzem, mikor Rowling nem ír ilyeneket. Mármint oké, én is tisztelem a csávót meg minden, de nem kell mindjárt elalélni tőle, emberek! Persze nem is igazán ezzel van problémám, hanem a „miért?”-tel. Na mindegy, fáradt vagyok hozzá, hogy ezt is kifejtsem.

A cselekmény. Hát, szomorú vagyok. Nem hittem volna, hogy lesz az életemben olyan könyv, aminek a filmadaptációja jobban fog tetszeni, mint maga a KÖNYV. Sőt, el sem akarom hinni, de hát ha így van? Most komolyan, őszintén kérdezem mindenkitől: melyiknél jöttek át jobban az érzelmek? A szeretet, az izgalom? (Jó, nyilván más nézni, mint olvasni, de az elvárásom hatalmas volt, hisz mégiscsak a Harry Potteről beszélünk…) A filmben a kedvenc jelenetem mindig az volt, mikor Harry legyőzi a baziliszkuszt; érdekes, izgalmas, nem kétperces harc volt, mint a könyvben. És mit vártam a legjobban? EZT a jelenetet. És mit kapok? NUKU drámai hatás, NUKU izgalom, Harry JÖTT, Harry LEGYŐZTE, Harry ELMENT. ENNYI!

Valamiért mégis tetszett ez a rész is. :)

Értékelés: 10/9

# fantasy # J. K. Rowling

2015. szeptember 27., vasárnap

J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve

Voreena szeptember 27, 2015 0 Comments

A filmet már vagy hatszor láttam, a könyvet meg bezzeg még nem olvastam! Efféle gondolatokkal szemeztem a Harry Potter-könyvekkel a könyvtárban az elmúlt hetekben, és nemrég rászántam magam, hogy kivegyem, ugyanis konkrétan szégyelltem magam, hogy eddig eszembe sem jutott elolvasni. Mondjuk, mikor a filmet először megnéztem, annyi idős voltam, hogy nem is tudtam róla, hogy könyv alapján készült – de szerintem nem is érdekelt. Ám mivel a filmet egyszerűen imádtam – és imádom most is a többi részével együtt –, nagy (nagyon nagy) elvárásaim voltak az iromány kapcsán. Persze, pozitívan álltam hozzá, gondolván, ha ennyien szeretik, csak nem lehet rossz! És szerencsére igazam volt.

A szereplők. Sajnos összehasonlítási alapon értékelek egy csipetnyi elfogultsággal fűszerezve, amiről, őszintén szólva, nem tehetek. Ez a hátránya annak, ha a film előbb kerül a szemünk elé, mint a könyv. Szóval: Harry Potter. Hát, mit ne mondjak, nem lett a szívem csücske, sőt, szerintem az őt megtestesítő színész jobb alakítást nyújtott nála. Nem becsmérelni akarom szegény főszereplőt, csupán nem tudom, hogyan reagáljak a jellemére. Nekem eleinte egy megszeppent, gyámoltalan és picit esetlen gyermeknek tűnt, legalábbis annak tartottam. A könyv végére viszont – hát, csúnyán fogalmazva – mintha kinyílt volna a csipája, és ez ellenszenvet váltott ki belőlem, még ha próbáltam is kedvelni. Ron Weasley. A filmben is szerettem, a könyvben is… több megjegyzésem nincs hozzá. Hermione Granger. Hát azért elég jókat nevettem vele kapcsolatban, hisz a vásznon nem volt ilyen beszédes és okoskodó kisasszony. Ennyire legalábbis nem. De számomra pont ezért vált még szimpatikusabbá. Ami viszont zavart – nem is kicsit –, hogy ennek a három jó barátnak a kapcsolata nem is lett igazán kidolgozva. Jó, oké, Rowling leírta, hogyan és miért, nekem mégis úgy jött le a dolog, hogy hopp egy oldal, hopp egy oldal, hopp, és nahát, hoppá, legjobb barátok, érdekes… Eeh. Dursley-éket nem hinném, hogy érdemes szavakkal illetni. A Roxfort nebulóit és tanárait nagyon megkedveltem, a tanulók közül is legjobban aWeasley testvéreket és Lee Jordant, ugyanis hatalmasakat nevettem rajtuk. A tanárok közül természetesen Dumbledore és Piton professzor lopták be magukat leginkább a szívembe, meg talán McGalagony asszonyság. Hagrid is szimpi volt. Draco Malfoy. Jaj, ez a gyerek… fájdalom. De legalább azt kaptam tőle, amit vártam.

Nézzük csak, kiket hagytam ki… Mindegy, nem lényeges.

A cselekmény. Meglepődtem, ugyanis nem hittem, hogy ennyit fogok nevetni a könyvön. (Oké, az az „ennyit” nem jelent valami sokat, de na.) A kedvencem Lee Jordan közvetítése volt a kviddics meccsen:

- És a griffendéles Angelina Johnson azonnal megszerzi a kvaffot! Remek hajtó ez a lány, és mi tagadás, látványnak se utolsó…

Aztán:

- Nos, ez után az undorító, alattomos csalás után…

- Jordan! – pirított rá McGalagony professzor.

- Úgy értem, ez után a nyilvánvaló és visszataszító szabálytalanság után…

- Jordan, nem szólok többször!

- Jól van, rendben. Szóval Flint kis híján a mélybe taszította a Griffendél fogójátékosát, de hát előfordul az ilyesmi.

És végül:

A Nimbusz Kétezres cikcakkban repült, és időről időre hirtelen megugrott, életveszélyesen kibillentve Harryt az egyensúlyából.

Közben Lee zavartalanul folytatta kommentárját.

- A kvaff a Mardekárnál van – Flint suhan előre vele – kicselezi Spinnetet – elhalad Bell mellett – és bekap az arcába egy gurkót, remélem, eltört az orra – csak vicceltem, tanárnő. Gólhelyzetben a Mardekár – jaj, bent is van…

Szóval ezeken azért elég jókat röhögtem. Hogy viszont konkrétan a történésekre tereljem vissza a dolgokat, megjegyezném: nem tudtam meg sok újdonságot, hisz meglepő (számomra az volt), de a film szinte az egész könyvet feldolgozta úgy, ahogy van. Csak kevés helyen volt különbözőség meg olykor kimaradt egy-egy jelenet, de semmi különösebb, és azért ezt a teljesítményt nem valami könnyű elérni úgy, hogy az még jó is legyen.

Az elejétől a végéig tetszett, imádtam olvasni – pont úgy, ahogy nézni. Szóval amíg el nem megyek a könyvtárba, a sóvárgásom a következő rész után azt hiszem, enyhítem egy hetedszeri újranézéssel.

Varázs, varázs, ősi varázs

Éget éjjel az izzó parázs

Varázs, varázs, ősi varázs

Éget, mint az izzó parázs

Varázs, varázs, ősi varázs

Éget, mint az izzó parázs

Átkot, ártást kergess el!

Kár, hogy ez a dal nincs benne a könyvben… Vagy egy másik kötetben benne lesz? o.O Egyáltalán a film hányadik részében hangzik fel? :"D

Értékelés: 10/10

# fantasy # J. K. Rowling

2015. szeptember 7., hétfő

Cynthia Hand: Angyalsors

Voreena szeptember 07, 2015 0 Comments

Az eleje tetszett. A vége is. Ami köztük volt, az nem mindig. Bár kezdjük inkább azzal, hogy nem igazán erre számítottam. Mármint az eléggé egyértelmű, hogy ez a könyv nagyrészt angyalokról szól, így én felkészültem mindenféle természetfeletti hűhóra, sötétségre, töménytelen akcióra és izgalomra meg persze a kihagyhatatlan romantikára (eeh…), de mégsem ezt kaptam. Ezért picit csalódott vagyok emiatt. (És kivételesen nem a romantika miatt.)

A szereplők. Kezdjük Clarával, alias Répafej, Gyufafej (:'D) és a többi. Nos, vele bajban vagyok. Nehéz eldöntenem, hogy szimpatikus vagy irritáló, mert egyszerre mindkettő és egyik sem. Ilyen lehetséges egyáltalán? (Az én fejemben biztos.) A történet kezdetekor besoroltam az elmegy kategóriába, pár oldallal később a most komolyan? szintre süllyedt, aztán jött a nanemá!, utána az ezazz – tehát egy szinttel feljebb csúszott –, utána az igenigenigen!!-ig emelkedett, és ezt meglepő módon, de sokáig tartotta. Sőt, azt kell mondjam, talán a legvégsőkig. Ez azért lepett meg nagyon, mert ritkán találkozom olyan női főszereplőkkel, akiknek sikerült szimpátiát kialakítaniuk felém. Christian. Eeeh… Próbáltam kedvelni, mert azért sejtem, hogy a sorozat végén vele fog összejönni Clara, de nem jött össze. Annyira… annyira… Fuh, valahogy nem tudom szavakba önteni. Bájgúnár. Fura. Jófiú. Nemalélokeltőle kategóriás. Ezekkel a jelzőkkel illetném. (Egyébként igencsak háttérbe szorul a karaktere ahhoz képest, hogy szinte főszereplő.) Tucker. Uh. Ő egy nagyon jól megírt szereplő, végig imádtam. Plusz pont neki, hogy egyszerre reális és hihetetlenül aranyos pasi. Remélem, Claraval minden rendben lesz köztük, de az a megérzésem, hogy mégsem fog nekik összejönni sajnos. Clara anyja. Nem bírom, ha egy anya így foglalkozik a gyerekével. Angela és Wendy. Áá, tipikus: egyszerre szimpik és irritálóak. Clara öccse. Nagyon bírom a srácot. :D

A cselekmény. Na erről van mit mondanom. Az tetszett, hogy szépen van felépítve a könyv szerkezete: van egy bevezetőféléje a, rendben van a közepe is, a lezárása pedig amolyan függővég-de-mégsem hatású, ami miatt bár nem annyira érdekel a folytatás, arra ösztönöz, hogy elmenjek a könyvtárba. Kanyarodjunk vissza. Clara olykor elég szánalmas lépéseket tett a céljai elérésének érdekében, de azért valamilyen szinten meg tudtam érteni a cselekedeteit. Az egész iromány csúcspontja szerintem Clara és Tucker kapcsolatának kialakulása. Nagyon kis édik voltak, és örültem, hogy sosem az az úristenmindjárthányok érzés fogott el, mikor együtt voltak. Aztán a várva várt tűz. Ajajj, hát nem erre számítottam, és iszonyatosan féltem, hogy Tucker meghal, de hál' istennek ez nem történt meg. A végén a dráma viszont nagyon tetszett, bár kissé hirtelen ért, még ha bevezetőnek ott is volt a fekete szárnyú akciója – ami egyébként szintén tetszett.

Hihetetlen, mikre képesek a jó zenék. Az egész kritika alatt Indila számait hallgattam, és tádáám: létrejött egy szokatlanul pozitív kritika tőlem. Már csak ezért is elolvasom a folytatást. :)

Értékelés: 10/8

# angyalos # Könyvértékelések

2015. augusztus 7., péntek

Lisa Jane Smith: Vámpírnaplók 3-4. rész – Tombolás és Sötét szövetség

Voreena augusztus 07, 2015 0 Comments

3. Tombolás

Vegyük pontokba, miért is ez a rész tetszett eddig leginkább:

1. Elena végre vámpírrá változott. Éljen, hurrá, túlestünk rajta, hál' istennek.

2. Hasonló történt, mint a sorozatban: Elena valamilyen okból kötődést érzett Damon iránt – igen, VÉGRE VALAMI, ami tetszett, emberek –, csakhooogy ez az áldott állapot nemigen tartott sokáig. Ahj, pedig még olvasgattam volna Stefan gyűrődéseit (nem bírom a srácot, mivel olyan egyértelműen epekedik szerencsétlen Elena iránt, hogy az már fizikai fájdalmat okoz nekem.)

3. A bizonyos Elena-kiderül-hogy-él dolog viszonylag érdekes volt, főleg a húgánál, akit roppantul kedvelek, aranyos teremtés. Viszont annak is örültem, hogy a csaj nevelőszülei vagy micsudái nem tudták meg az igazságot, ugyanis annyira utálom őket, amennyire egy karaktert csak lehet, szenvedjenek csak nyugodtan. Egy szót szólnak, bennem már felmegy a pumpa, hát még ha lezavarnak egy komplett párbeszédet…! Totális idegösszeomlás.

4. VÉGRE itt a színpadon mindenki naaagy kedvence: Katherine Pierce. Katherine, a szuperönző, hipernárcisztikus és ultraidióta vámpírcsajszi, akit Nina Dobrev mentett meg a teljes beégéstől. Merthogy mennyivel jobb lett volna már az egész, ha Nina lenne a könyvben? Nem tartom nagyra a színészi tehetségét, de amit Katherine szerepével művelt… hát, mit ne mondjak, csupán miatta megéri elkezdeni a Vámpírnaplókat – mármint nézni.

5. Damon varjú ÉS farkas IS lehet??? Kész, vége, meghaltam; Damon Salvatore hivatalosan is a kedvenc könyv- és sorozatszereplőm. :3

6. Köszönöm az értékelhető borítót, bravó.

És ezzel a ponttal zárnám a pozitívumokat.

Negatívumok:

1. Vickie (így kell írni a nevét egyáltalán? ahh, kit izgat…) hülyeségeiből már elegem van! Oké, sajnáljuk, vigasztaljuk, aztán meg hagyjuk a francba, mert úgy vonzza a bajokat, mint cukor az ötévest.

2. Ha valami hihhhetetlen rejtélyes módon meghalnak emberek Fell's Church-ben, miért kell azon nyomban Damonre fogni? MIÉRT? Ó, de még ha csak gyanakodtak volna, nemnem, ezek konkrétan ráripakodtak, hogy: na ne játszd itt a hülyét, tudjuk, hogy te voltál! Elena drágám, mutass fel nekem kézzelfogható vagy legalább logikusan hangzó bizonyítékokat, és esküszöm, elhiszem neked, hogy Damon azt meg azt meggyilkolta, de ha csak a pofidat szereted járatni, akkor állj be egy sarokba, oszt mondd a magadét, mert engem nem érdekel. Arigatou.

3. Miért hiszi MINDENKI azt, hogy mindenben Damon a hibás? Komolyan, attól még, hogy nem egy szent, SENKI sem ismeri valójában, mégis ítélkeznek fölötte.

4. Katherine hogy lehet ennyire hülye?

5. Alaric hogy lehet ennyire béna?

6. Meredith és Bonnie miért idegesítenek állandóan?

7. Hogy merészelik megkínozni az ÉN kis fekete Damonömet?!

Mindezektől függetlenül, valamiért még mindig tetszik a sorozat, szívesen olvasom – mégha közben nem is tetszik –, gyorsan végzek egy-egy résszel, és esküszöm, ha éjfélkor, gyertyafénynél olvastam volna egyes fejezeteket, elvisz a szívroham, mert hihetetlen, de Smith ért a sötét hangulat megteremtéséhez.

Következő rész: kikölcsönözve és kiolvasva, véleményezésre készen.

4. Sötét szövetség

Nem olyan rég olvastam ki, de már alig emlékszem a benne történtekre. Ez vagy azért van, mert nem fogott meg, vagy azért, mert selejtes memóriával áldott meg a jó ég, de hogy őszinte legyek, utóbbi valószínűbb. Kínos… Mindenesetre nem volt rossz rész, bár az, hogy Bonnie szemszögéből élhettem át az eseményeket, olykor nem volt valami kellemes a csajszi iránt érzett ellenszenvemből kifolyólag. Viszont az is igaz, hogy így sikerült jobban megkedvelnem, hisz megismerhettem a nézőpontjait, félelmeit meg egyebeit. Ráadásul nem Elena hülyeségeivel tömte az agyam az írónő – mivelhogy kinyírta, hahaha –, ez pedig üdítő hatással volt rám, fellélegezhettem végre.

Ami a többi szereplőt illeti, mindegyikük szimpatikusabbá vált kicsit, bár Meredith még mindig nem a szívem csücske. Rideg, és sokszor nem értem a cselekedeteit. Matt hozta a formáját, nem csalódtam benne, Stefantól viszont lassan idegösszeomlást kapok. Gyakran elgondolkodom arról, hogy vajon azért van ez, mert a sorozatban sem volt épp a kedvencem, vagy szimplán csak idegesít. Mindkettőt elképzelhetőnek találom. Haladjunk. Vickie meghalt, hállelúja! (Mert ugye meghalt, UGYE? Nem emlékszem…) Na de itt van vadonatúj, szépséges szereplőnk, Klaus, akitől azért voltak elvárásaim, hiszen a sorozatban Joseph Morgan hatalmas alakítást nyújtott a szerepében, imádtam! (Mondjuk erre azért nagyban rásegített a… khm, külső megjelenése és a hangja. :3) Damonben sem kellett csalódnom, és azt hiszem, a következőkben is ő lesz a favorit, mert ő az egyetlen karakter, akiből egyrészt, sokat lehet kihozni, másrészt meg egy jól megírt szereplő, gratula érte. Ami Caroline-t illeti… hát, ő okés. Ennyi. Ja, és Tyler, persze, ki ne hagyjam! Hát, ő szimplán szánalmas. Remélem, hamar meghal. :')

A cselekményről szólva… Nem különösebben ragadott meg, de azt sem mondhatom, hogy nem tetszett. Persze megint Elena körül forgott a világ, de akkor sem az ő szemszögét és gondolatait kellett elviselnem – ez, gondolom, a következő részekben sajnos nem így lesz… (Brühü, hülye lelkek, minek kellett feléleszteni??) Egyébként Smith a sötét hangulat megteremtéséhez még mindig remekül ért, engem legalábbis nagyon megfog egy-egy ilyen jelenet.

Következő rész ( azaz a 480 oldalnyi szenvedés) kikölcsönözve.

# Könyvértékelések # Lisa Jane Smith

2015. július 7., kedd

Lisa Jane Smith: Vámpírnaplók 1-2. – Ébredés és Küzdelem

Voreena július 07, 2015 0 Comments

Tudomásom szerint a Vámpírnaplók első, illetve második része eredetileg egy könyvben jelent meg (ott a pont!), így az értékeléseimet is eszerint fogom közzétenni. De ha a sorozatos borítókra ránézek... Blah, még ha imádom is Ian Somerhaldert, ezektől elmegy az étvágyam, sorry. :') Pedig az eredeti borítók olyan kis szolidak és szépek és... Hagyjuk.

1. Ébredés

Oldalszám: 216

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.

Eredeti cím: Vampire Diaries 1. The Awakening

Fordító: Farkas Veronika

Hát, nem is tudom, hol kezdjem. Ha össze kéne hasonlítanom a sorozattal (amit, természetesen, most meg is teszek), szörnyű nagy csalódásomra azt kell mondjam, a könyv csúf vereséget szenvedett. Igen nagy elvárásaim voltak, ugyanis erősen kételkedtem benne, hogy az én szeretett sorozatomat felülszárnyalhatja akár a könyv, akár egy – isten mentsen – másik hasonló sorozat (a The Originalst félretéve). Nos… igazam lett.

Első nagy koppanásom: Elena Gilbert szőke. Mi? Mi van? Biztos csak elnéztem, olvassuk vissza: Még csak rá se pillantott a cseresznyefa öltözőasztalka feletti díszes, antik tükörre. Tudta, mit látna. Elena Gilbertet, a hűvös, SZŐKE, divatdiktátort… Aham, jól olvastam. Elena könyvbeli jellemét ez pedig csak még mélyebbre süllyeszti abban a cafka társadalomban, ahol a szerző szerint aki szőke, nyilván lotyó. Én legalábbis Elena karakteréből erre következtettem, mert nem igaz, hogy adott egy lány, aki tudja magáról, hogy bombázó (pff...), úgy viselkedik, mint aki tegnap nyerte meg az idei év legnagyobb szépségversenyét, úgy beszél másokhoz, mint ahogy anno a nemesek beszélhettek a jobbágyokhoz, és ahogy szakít Mattikével, és meglátja az olasz istent, életcéljává válik megszereznie őt, akkor is, ha belehal. Igen, pontosan így fogalmazott, amit azért nem értek, mert szerintem még csak nem is tetszett meg neki annyira Stefan, hogy meghaljon érte. És az a szomorú, hogy valószínűleg ezt komolyan is gondolta, pedig én még nem hallottam róla, hogy valaki belehalt volna abba, hogy – például – randizni hívott egy fiút, szóval… érdekesss.

A többi szereplőre rátérve… Stefan. Sokként ért, hogy FEKETE hajú és zöld szemű, míg a sorozatban jóval világosabb a… hát, mindene, így nem is tudtam elképzelni efféle sötét alaknak. És Bonnie VÖRÖS?! Okééé… Ám vannak szereplők, akik szinte tökéletesen egyeznek sorozatbeli énükkel, mégpedig Damon, Matt és személyiségileg Caroline is. És Damon nem csak a sorozatban, de a könyvben is hozta ijesztő és csábító formáját, ami számomra nagyon megnyerő volt. Szerencsére Matt sem okozott csalódást, maradt a jólelkű, megértő fiúcska, akinek a sorozatban is megismertem.

Ó, de ki ne hagyjam, hogy még jómagam is meglepődtem, hogy egyes jelenetek mennyire elnyerték a tetszésemet, főképp a gyilkossági esetek, na meg a sötétben játszódó történések. Ráadásul mivel – szokásomhoz híven – félhomályban olvastam, méginkább átjött az a szokatlanul hátborzongató hangulat, amit az írónő teremtett. Ez üdítő hatással volt rám a sablonosabbnál sablonosabb irományok után, és még egy okot adott rá, hogy kikölcsönözzem a második részt is.

A végén viszont csak forgatni tudtam a szemem. Elena nagyon fárasztó.

2. Küzdelem

Oldalszám: 192
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Vampire Diaries 2. The Struggle
Fordító: Farkas Veronika

Pontokba gyűjtött kis apróságok...

Egy: A borítóra ránézve rögtön elfog a hányinger. Komolyan, ez egyszerűen… baah!!

Kettő: Nem fér a fejembe, miért kellett különszedni az első és a második részt, miközben, szerintem, nyugodtan egybe lehetett volna olvasztani őket, ráadásul még időeltolódás sincs a kettő között, ami csak egy újabb indíték az értetlenségemre. Persze ezek együtt köbö 400 oldalasak lennének, amit viszont nem bírtam volna ki, és ez az egyetlen ok, amiért megértem a fentebb említett dolgot.

Három: Magam sem értem, de valami kísérteties vonzást érzek aziránt, hogy minél előbb kiolvassam a sorozatot… és nem azért, mert annyira borzalmasa-és-visszavonhatatlanul-gáz-és-gagyi, hanem pont azért, mert… Tetszik? Hmmm. Ezt a tetszik dolgot még emésztgetnem kell. (Nem vagyok hozzászokva, hogy vámpíros, ráadásul E/3. személyben íródott könyvre azt mondjam: Tetszik. Micsoda dilemma…)

Négy: Maga a könyv tartalma… Bizarr? Kiszámítható? Hát, ja. De fogadok, ezzel nem mondtam semmit újat. Egyedül Damon karaktere volt az, ami tényleg érdekelt, mivel erős kényszert éreztem (érzek) aziránt, hogy összevessem könyvbéli jellemét a sorozatbelivel. Ami meglepő, hogy több hasonlóság van bennük, mint gondoltam, és nem is kellett csalódnom; akár Írásos Alapú Damonről, akár Vizuális Alapú Damonről beszélünk, Damon Salvatore kedvenc marad.

Öt: A szereplőkről szólva… Caroline és Tyler komoly ellentétben állnak a sorozatbeli énükkel – akiket egyébként jobban kedvelek, ám ez most mellékes célzás. De most komolyan: Caroline hogy lehet ekkora r*****? És Tyler meg mekkora egy elcseszett p*cs! Fájdalom volt olvasni, ha róluk volt szó. A kicsinyesség Bálkirály- és Királynéja. Pff... Nem mintha Stefan jobb lenne. Szörnyen irritáló az önutálata. Viszont felbukkant Alaric, és nem tartom kizártnak, hogy vámpírvadász, mint a sorozatban. Jee! Bonnie és Meredith is szépen hozták a formájukat, kedvelem őket, ahogy Mattet is, aki azt hiszem, a könyvsorozat legvalamibbrevalóbb szerencsétlenje. Elena… Hát, ő Elena, de durván nyálas kiadásban.

Hat: Hihetetlen, de több olyan momentum is volt a könyvben, ami a sorozatban is központú szerepű, és ez jó érzéssel töltött el… mindaddig, míg megint rá nem kellett jönnöm, hogy a Vámpírnaplókat a tévésorozat alapján kellett volna megírni. (Oké, ez csúnya volt, de nem igaz, hogy a forgatókönyvírók, vagy ki a csudák, leleményesebbek egy könyvírónál… Ez idegesítő.)

Hét: Már a következő rész felénél járok, és nem tagadom; tetszetős, szinte olvastatja magát. Damon, légy szíves, te vagy az utolsó reményem. Kaparintsd meg Elenát, és szabadulj meg Stefantól! A hajamat tépem tőle…

Arrivederci! – köszönnének a Salvatorék. Mert ez olasz, ugye? Ugye?