2015. november 14., szombat

Anne-Laure Bondoux: Csodák ideje

november 14, 2015 0 Comments

Nem találok szavakat. Komolyan. És ez nem az a tipikus „Úristen, szavakkal le sem tudnám írni, milyen csodás volt ez a könyv!”, nem. Konkrétan nem tudok mit mondani. Elképedtem, elérzékenyültem, meglepődtem és reménykedtem, miközben ezt olvastam. Hangulata picit a No és Ént idézte fel bennem, ami jó jel, mert az imént említett olvasmány egyik nagy kedvencem, de nem is ez a lényeg. Ez az egész… leírhatatlan. És ismét találkoztam egy kivételes Vörös Pöttyös könyvvel, ami nem cukormázzal és habos-babos élettel tömte az agyam, hanem az emberiség eszméivel, egy fiú reményével és egy olyan történettel, amely remélem, örökké megmarad az emlékezetemben.
Megjegyezném, hogy az elmúlt köbö egy hónapban eddig ez az első könyv, amit öröm volt elolvasni, és aminek hálás vagyok, hogy a könyvtár polcán szemezgetett velem. ;)
„Amikor Gloria visszaér a munkából, arcán vastag porréteggel, amitől Abdelmalikhoz hasonlít, megkérdezem tőle, szabad-e boldognak lenni háborús időkben. 
Súlyos pillantással rám néz, s mielőtt válaszolna, megtörli piszkos arcát: 
- Boldognak lenni minden időben ajánlatos, Monseur Blaise!”

Gloriához hasonló szereplővel még sosem találkoztam. Lenyűgöző nő.

Értékelés: 10/10
Continue reading...
# Könyvértékelések # stand-alone könyv
�s Nincsenek megjegyzések: quickedit
Marcadores: ,

2015. október 31., szombat

J. K. Rowling: Harry Potter és a Titkok Kamrája

október 31, 2015 0 Comments
Jaj, nagyon nem szeretek ennyire utólag írni értékelést – ugyanis ezt már vagy egy hete kiolvastam –, mert szörnyen feledékeny vagyok. Komolyan. Hirtelen azt sem tudom, mi történt ebben a kötetben, ki mit csinált, mi tetszett és mi nem. Bár most jut eszembe, hogy a filmből táplálkozva azért már egyszerűbb lenne a dolgom, így akkor nem is húznám tovább a szót.
A szereplők. Az első kötet értékelésében már nagyrészt kifejtettem a véleményem a fontosabb egyénekről, szóval nem tervezem túl hosszúra ezt a bekezdést. Most főképp a mi három jómadarunkra fordítanám a figyelmet inkább, meg a hozzájuk kötődő dolgokra és miegymásra. Harry Potter. Hát igen, még mindig nem nyűgözött le szerencsétlen. Miért van az, hogy akitől a legtöbbet várnék, az nyújtja a legkevesebbet? Felfoghatatlan. Ez a mű arra kényszerít jelen pillanatban, hogy elnyomjam a bennem tomboló indulatokat, hisz szeretem a sorozatot, de fel tud húzni olykor. Persze szerintem egy kritikusnak nem szabadna leragadnia egy bizonyos oldalon, egyetlen műfajnál csupán azért, mert pont ő a könyv célközönsége, de valljuk be őszintén, ez nehéz.
Vegyünk például engem. Leraknak elém két könyvet: az egyik egy természetfeletti, a másik a normál világban játszódik. Aki jól ismer, sejtheti, melyik tetszene jobban. Csakhogy az sem mindegy ám, hogyan írják meg ezeket. Nekem a fantasy jobban fekszik, így az egyik legfontosabb elvárásom az efféle könyvek terén, hogy hanyagoljuk a cukormázat és a romantikázást (persze jöhet, csak pici adagokban, ha lehet), kérem szépen az izgalmat és a többi velejárót – a szóban forgó világ kielemzését, különleges erőket, na meg azért egy apokalipszis feeling sem árt, ha van, viszont az plusz meló, mert nem kevés tudás és kutatómunka szükséges ahhoz, hogy kitaláld, mikre van szükséged az életbenmaradáshoz. Erről ennyit. Természetesen számos olyan fantasy műfajba besorolt könyvet olvastam már, amik nem nyerték el a tetszésemet, és erre tökéletes példa az Obszidián sorozat. „Mivaan??” „Ezen most röhögnöm kellett volna?” „Te most szívatsz, hogy lehetsz ennyire szerencsétlen?” „Jézus, miezanyáladzás, mindjárt okádok, messze van a budi?” No, ezekből a reakciókból valószínűleg sokan kikövetkeztethették, hogy eme szörnyen felkapott Vörös pöttyös sorozatnak nagyon nem én vagyok a célközönsége. Nagyon nem.
De térjünk át a másik könyvre, amit én azt hiszem, az „általános” jelzővel illetnék. Szóval egy általános könyv szerintem kicsit öhhm, hát, hogy is fogalmazzak, „szabadabb”, tehát nagyobb teret kap, mint egy fantasy könyv. Ugyanis lassan kifogyunk a különleges lényekből és erőkből; az angyalok szép lassan lejárt listára kerülnek, szörnyből sok és sokféle van, de hát a szörny az szörny, szóval uncsi (hacsak nem írják le naaagyon jól őket), zombis könyvet nem nagyon találok, de azért mégis más nézni a The Walking Deadet és olvasni egy zombis könyvet, úgyhogy erről ennyit. Mi is van még? Szupererők? Bérgyilkosok, akik tudnak valami természetfelettit vagy természetfeletti világban élnek? Varázslók, boszik? Sárkányok? Istenek? Jól van, rendben, nem kevés, de mind be tudnánk skatulyázni egy-egy könyvet az adott helyekre, nem? Egy általános könyv lehet nyomozós (oké, bevallom, ez picit több mint általános), filozofikus, romantikus, drámai vagy simán csak vicces és BLABLABLA. Manapság népszerűek a családi drámák kibontakozását taglaló, avagy az iskolákban kibontakozó szerelmekről szóló történetek. Komolyan, nagyon gyakoriak – én már csak tudom.
Ettől függetlenül mindkét könyvtípusban van még fantázia, és mi, olvasók napról napra vadászgatjuk a jobbnál jobb vagy rosszabbnál rosszabb – kinek mi – könyveket, és ez így is lesz még sokáig. De vajon eljön-e valaha az a nap, mikor egy olyan iromány lát napvilágot, amely kliséktől mentes, nincs benne koppintás, egyedi viccei vannak, egyedi világot mutat be egyedi szereplőkkel? Alighanem soha, de én reménykedem. :)
ÉLES KANYAR HARRY POTTERHEZ! Ez történik akkor, amikor elkezdek elmélkedni; születik 400 szó, aminek köze nincs Harry Potterhez, pláne a Titkok Kamrájához. :D
Semmi. Ezt érzem, mikor Harry, Ron és Hermione nevét hallom vagy látom együtt. Nem érzem azt, hogy ők elválaszthatatlanul jó barátok, nem érzem, hogy szeretik egymást… Nuku érzelem. Remélem, a későbbiekben ez változni fog. Harry Dumbledore-ral való kapcsolata pedig számomra érthetetlen. Lehet, hogy csak én látom így, vagy elfelejtkeztem egy-két kulcsfontosságú jelenetről, de miért van az, hogy mikor csak említésre kerül ez az aranyos kis őszhajú bácsika, Harryn eluralkodik egyfajta „wooow”-érzés? Sőt, még akkor is ezt érzem, mikor Rowling nem ír ilyeneket. Mármint oké, én is tisztelem a csávót meg minden, de nem kell mindjárt elalélni tőle, emberek! Persze nem is igazán ezzel van problémám, hanem a „miért?”-tel. Na mindegy, fáradt vagyok hozzá, hogy ezt is kifejtsem.
A cselekmény. Hát, szomorú vagyok. Nem hittem volna, hogy lesz az életemben olyan könyv, aminek a filmadaptációja jobban fog tetszeni, mint maga a KÖNYV. Sőt, el sem akarom hinni, de hát ha így van? Most komolyan, őszintén kérdezem mindenkitől: melyiknél jöttek át jobban az érzelmek? A szeretet, az izgalom? (Jó, nyilván más nézni, mint olvasni, de az elvárásom hatalmas volt, hisz mégiscsak a Harry Potteről beszélünk…) A filmben a kedvenc jelenetem mindig az volt, mikor Harry legyőzi a baziliszkuszt; érdekes, izgalmas, nem kétperces harc volt, mint a könyvben. És mit vártam a legjobban? EZT a jelenetet. És mit kapok? NUKU drámai hatás, NUKU izgalom, Harry JÖTT, Harry LEGYŐZTE, Harry ELMENT. ENNYI!
Valamiért mégis tetszett ez a rész is. :)

Értékelés: 10/9
Continue reading...
# fantasy # J. K. Rowling
�s Nincsenek megjegyzések: quickedit
Marcadores: , , , , ,

2015. szeptember 27., vasárnap

J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve

szeptember 27, 2015 0 Comments
A filmet már vagy hatszor láttam, a könyvet meg bezzeg még nem olvastam! Efféle gondolatokkal szemeztem a Harry Potter-könyvekkel a könyvtárban az elmúlt hetekben, és nemrég rászántam magam, hogy kivegyem, ugyanis konkrétan szégyelltem magam, hogy eddig eszembe sem jutott elolvasni. Mondjuk, mikor a filmet először megnéztem, annyi idős voltam, hogy nem is tudtam róla, hogy könyv alapján készült – de szerintem nem is érdekelt. Ám mivel a filmet egyszerűen imádtam – és imádom most is a többi részével együtt –, nagy (nagyon nagy) elvárásaim voltak az iromány kapcsán. Persze, pozitívan álltam hozzá, gondolván, ha ennyien szeretik, csak nem lehet rossz! És szerencsére igazam volt.
A szereplők. Sajnos összehasonlítási alapon értékelek egy csipetnyi elfogultsággal fűszerezve, amiről, őszintén szólva, nem tehetek. Ez a hátránya annak, ha a film előbb kerül a szemünk elé, mint a könyv. Szóval: Harry Potter. Hát, mit ne mondjak, nem lett a szívem csücske, sőt, szerintem az őt megtestesítő színész jobb alakítást nyújtott nála. Nem becsmérelni akarom szegény főszereplőt, csupán nem tudom, hogyan reagáljak a jellemére. Nekem eleinte egy megszeppent, gyámoltalan és picit esetlen gyermeknek tűnt, legalábbis annak tartottam. A könyv végére viszont – hát, csúnyán fogalmazva – mintha kinyílt volna a csipája, és ez ellenszenvet váltott ki belőlem, még ha próbáltam is kedvelni. Ron Weasley. A filmben is szerettem, a könyvben is… több megjegyzésem nincs hozzá. Hermione Granger. Hát azért elég jókat nevettem vele kapcsolatban, hisz a vásznon nem volt ilyen beszédes és okoskodó kisasszony. Ennyire legalábbis nem. De számomra pont ezért vált még szimpatikusabbá. Ami viszont zavart – nem is kicsit –, hogy ennek a három jó barátnak a kapcsolata nem is lett igazán kidolgozva. Jó, oké, Rowling leírta, hogyan és miért, nekem mégis úgy jött le a dolog, hogy hopp egy oldal, hopp egy oldal, hopp, és nahát, hoppá, legjobb barátok, érdekes… Eeh. Dursley-éket nem hinném, hogy érdemes szavakkal illetni. A Roxfort nebulóit és tanárait nagyon megkedveltem, a tanulók közül is legjobban aWeasley testvéreket és Lee Jordant, ugyanis hatalmasakat nevettem rajtuk. A tanárok közül természetesen Dumbledore és Piton professzor lopták be magukat leginkább a szívembe, meg talán McGalagony asszonyság. Hagrid is szimpi volt. Draco Malfoy. Jaj, ez a gyerek… fájdalom. De legalább azt kaptam tőle, amit vártam.
Nézzük csak, kiket hagytam ki… Mindegy, nem lényeges.
A cselekmény. Meglepődtem, ugyanis nem hittem, hogy ennyit fogok nevetni a könyvön. (Oké, az az „ennyit” nem jelent valami sokat, de na.) A kedvencem Lee Jordan közvetítése volt a kviddics meccsen:
- És a griffendéles Angelina Johnson azonnal megszerzi a kvaffot! Remek hajtó ez a lány, és mi tagadás, látványnak se utolsó…
Aztán:
- Nos, ez után az undorító, alattomos csalás után… 
- Jordan! – pirított rá McGalagony professzor. 

- Úgy értem, ez után a nyilvánvaló és visszataszító szabálytalanság után… 

- Jordan, nem szólok többször! 
- Jól van, rendben. Szóval Flint kis híján a mélybe taszította a Griffendél fogójátékosát, de hát előfordul az ilyesmi.

És végül:
A Nimbusz Kétezres cikcakkban repült, és időről időre hirtelen megugrott, életveszélyesen kibillentve Harryt az egyensúlyából. 
Közben Lee zavartalanul folytatta kommentárját. 

- A kvaff a Mardekárnál van – Flint suhan előre vele – kicselezi Spinnetet – elhalad Bell mellett – és bekap az arcába egy gurkót, remélem, eltört az orra – csak vicceltem, tanárnő. Gólhelyzetben a Mardekár – jaj, bent is van…

Szóval ezeken azért elég jókat röhögtem. Hogy viszont konkrétan a történésekre tereljem vissza a dolgokat, megjegyezném: nem tudtam meg sok újdonságot, hisz meglepő (számomra az volt), de a film szinte az egész könyvet feldolgozta úgy, ahogy van. Csak kevés helyen volt különbözőség meg olykor kimaradt egy-egy jelenet, de semmi különösebb, és azért ezt a teljesítményt nem valami könnyű elérni úgy, hogy az még jó is legyen.
Az elejétől a végéig tetszett, imádtam olvasni – pont úgy, ahogy nézni. Szóval amíg el nem megyek a könyvtárba, a sóvárgásom a következő rész után azt hiszem, enyhítem egy hetedszeri újranézéssel.
Varázs, varázs, ősi varázs 
Éget éjjel az izzó parázs 
Varázs, varázs, ősi varázs 
Éget, mint az izzó parázs 
Varázs, varázs, ősi varázs 
Éget, mint az izzó parázs 
Átkot, ártást kergess el!

Kár, hogy ez a dal nincs benne a könyvben… Vagy egy másik kötetben benne lesz? o.O Egyáltalán a film hányadik részében hangzik fel? :"D

Értékelés: 10/10
Continue reading...
# fantasy # J. K. Rowling
�s Nincsenek megjegyzések: quickedit
Marcadores: , , , , ,

2015. szeptember 7., hétfő

Cynthia Hand: Angyalsors

szeptember 07, 2015 0 Comments
Az eleje tetszett. A vége is. Ami köztük volt, az nem mindig. Bár kezdjük inkább azzal, hogy nem igazán erre számítottam. Mármint az eléggé egyértelmű, hogy ez a könyv nagyrészt angyalokról szól, így én felkészültem mindenféle természetfeletti hűhóra, sötétségre, töménytelen akcióra és izgalomra meg persze a kihagyhatatlan romantikára (eeh…), de mégsem ezt kaptam. Ezért picit csalódott vagyok emiatt. (És kivételesen nem a romantika miatt.)
A szereplők. Kezdjük Clarával, alias Répafej, Gyufafej (:'D) és a többi. Nos, vele bajban vagyok. Nehéz eldöntenem, hogy szimpatikus vagy irritáló, mert egyszerre mindkettő és egyik sem. Ilyen lehetséges egyáltalán? (Az én fejemben biztos.) A történet kezdetekor besoroltam az elmegy kategóriába, pár oldallal később a most komolyan? szintre süllyedt, aztán jött a nanemá!, utána az ezazz – tehát egy szinttel feljebb csúszott –, utána az igenigenigen!!-ig emelkedett, és ezt meglepő módon, de sokáig tartotta. Sőt, azt kell mondjam, talán a legvégsőkig. Ez azért lepett meg nagyon, mert ritkán találkozom olyan női főszereplőkkel, akiknek sikerült szimpátiát kialakítaniuk felém. Christian. Eeeh… Próbáltam kedvelni, mert azért sejtem, hogy a sorozat végén vele fog összejönni Clara, de nem jött össze. Annyira… annyira… Fuh, valahogy nem tudom szavakba önteni. Bájgúnár. Fura. Jófiú. Nemalélokeltőle kategóriás. Ezekkel a jelzőkkel illetném. (Egyébként igencsak háttérbe szorul a karaktere ahhoz képest, hogy szinte főszereplő.) Tucker. Uh. Ő egy nagyon jól megírt szereplő, végig imádtam. Plusz pont neki, hogy egyszerre reális és hihetetlenül aranyos pasi. Remélem, Claraval minden rendben lesz köztük, de az a megérzésem, hogy mégsem fog nekik összejönni sajnos. Clara anyja. Nem bírom, ha egy anya így foglalkozik a gyerekével. Angela és Wendy. Áá, tipikus: egyszerre szimpik és irritálóak. Clara öccse. Nagyon bírom a srácot. :D
A cselekmény. Na erről van mit mondanom. Az tetszett, hogy szépen van felépítve a könyv szerkezete: van egy bevezetőféléje a, rendben van a közepe is, a lezárása pedig amolyan függővég-de-mégsem hatású, ami miatt bár nem annyira érdekel a folytatás, arra ösztönöz, hogy elmenjek a könyvtárba. Kanyarodjunk vissza. Clara olykor elég szánalmas lépéseket tett a céljai elérésének érdekében, de azért valamilyen szinten meg tudtam érteni a cselekedeteit. Az egész iromány csúcspontja szerintem Clara és Tucker kapcsolatának kialakulása. Nagyon kis édik voltak, és örültem, hogy sosem az az úristenmindjárthányok érzés fogott el, mikor együtt voltak. Aztán a várva várt tűz. Ajajj, hát nem erre számítottam, és iszonyatosan féltem, hogy Tucker meghal, de hál' istennek ez nem történt meg. A végén a dráma viszont nagyon tetszett, bár kissé hirtelen ért, még ha bevezetőnek ott is volt a fekete szárnyú akciója – ami egyébként szintén tetszett.
Hihetetlen, mikre képesek a jó zenék. Az egész kritika alatt Indila számait hallgattam, és tádáám: létrejött egy szokatlanul pozitív kritika tőlem. Már csak ezért is elolvasom a folytatást. :)

Értékelés: 10/8
Continue reading...
# angyalos # Könyvértékelések
�s Nincsenek megjegyzések: quickedit
Marcadores: , , , ,

2015. augusztus 23., vasárnap

Sarah Dessen: Tökéletes

augusztus 23, 2015 0 Comments
Sarah Dessen ismét nagyot nőtt a szememben. Végre van egy olyan író, aki nem olyan, mint a többi. Ő nem túloz, nincsenek perverz szájú pasiktól hemzsegő sorai, sőt, semmi sablon nincs abban, ahogyan ír. Sarah Dessen realista; olyan világot teremt meg a könyveiben, amelyek tényleg meg is valósulhatnak bárkinél. Okéé, szeret olykor kicsit több tragédiát és drámát gyúrni a szövegbe, mint amennyi tényleg előfordulhat a való életben, de én épp ezért szeretem. Ami magát a Tökéletest illeti, bár eleinte nemigen akaródzott haladnom vele, a végére gördülékennyé vált az olvasás, és azt kellett észrevennem, hogy egyszer sem azért néztem meg, hány oldal van hátra, mert pusztán egy fejezet kivégzése is kín volt, hanem azért, mert nem akartam, hogy befejeződjön ez az egész; Wes és Macy, a Wish és maga a Tökéletes.
A szereplők. Az tetszik a legjobban, hogy az írónő sosem hagyatkozik az általánosságra, és mindig visz egyes karakterekbe jellemfejlődést. A főszereplő, Macy, változott meg leginkább, és még ha csak egy kitalált személy is, szörnyen tisztelem. Ahogy haladtak az események, úgy tudtam egyre inkább azonosulni vele, így át tudtam érezni, ami fokozatosan lezajlott benne. Kemény menet volt, de a végkifejletért megérte; mert megszületett az új, szabadabb, élőbb Macy. A többi szereplőről szólva… Wes. Elszomorít, hogy annyira háttérbe szorult a kapcsolatuk Macyvel, amennyire. Még nem is az a problémám, hogy keveset beszélgettek egymással – jó, nem volt az olyan kevés –, vagy hogy esetleg nem illenek össze, semmi efféle. Egyszerűen csak hiányoltam az érzelmeket. Mármint oké, megdobban a csaj szíve, zavarba jön meg mit tudom én, de… szóval na, nem éreztem köztük a szikrát. Értem én, hogy együtt akarnak lenni, akkor viszont miért olyanok, mint két idegen; egy ufó és egy földlakó? Ehh… Jó, Sarah Dessen nem is az a fajta író, aki elmerül a romantika bugyraiban, sosem az ilyen dolgokat helyezi előtérbe, de azért szerintem nem halt volna bele, ha – kivételesen – mélyebbre úszik a témában. 
Delia, Bert, Kristy, Monica. Nos, ők lennének azok a bizonyos karakterek, akik különlegesek. (Imádtam őket!) Az írónő mindegyik könyvében vannak ilyen csodabogarak (azokból kiindulva, amiket eddig tőle olvastam, tehát egy kivételével mindet – a lefordítottakból mármint), kivétel talán az Egy felejthetetlen év, mivel abban… hát, abban nincs valami sok szereplő. Na de közülük Monica volt a legszimpibb. Konkrétan besírtam rajta, az meg őszintén meghatott, mikor végre kerek egész mondatokat is olvashattam tőle. Jason. Fogalmam sincs, mit mondhatnék erről a srácról… Egyszer idegesített, másszor kedveltem. Mindenesetre remélem, nem léteznek ilyen emberek. Caroline. Szimpi. Macy és Caroline anyja. Bahhh, ez a nő valami borzalmas! Én komolyan megértem őt, de szinte fájt, mennyire letojta, hogy a tulajdon gyermeke boldogtalan. És nem vette észre…! Istenem, a Wish előtt Macy olyan volt, mint valami gép, aztán mikor egyértelműen boldogabb lett, ennek az idióta nőnek tönkre kellett vágnia mindent. Hogy a jóságos nénikéjét neki! De komolyan… Oké, a végére jóval elfogadhatóbban viselkedett, de… de… Argh, inkább abbahagyom.
A cselekmény. Erről nem szeretnék írni. Egyrészt nem is tudnék, mert úgy érzem, ezt a könyvet egyszerűen el kell olvasni és kész, inkább nem vesézgetek, másrészt… nos, szimplán csak nem. Ugyanis a mondanivaló fontosabb. Mi is a tökéletesség? Végre egy könyv, aminek ez a központi témája. Mint tudjuk, nem létezik tökéletes ember; nem lehetséges. Senki sem tökéletes, és én úgy vélem, senkinek sem szabad erre törekednie, merthogy nem ebből ered a nagyravágyás, az egyfajta kevélység és az ilyesmik? Áh, kinek hiányzik ez? Macy is messze állt a tökéletestől, hiába gondolta, hogy ő az. Pedig a tökéletlenség az egyik legszebb dolog a világon. Ám nem mondhatom, hogy nincsenek tökéletes pillanatok, tökéletes ajándékok, az élet pillanatai és ajándékai; látni egy szobrot, amelyen megcsillan a lemenő nap sugara, átélni az első szerelmet, egy gyermek születését, kapni egy meleg ölelést a rossz napokon.
Mert mi nem lehetünk tökéletesek, de bizonyos másodpercek annál inkább. :)
Continue reading...
# kedvenceim # Könyvértékelések
�s Nincsenek megjegyzések: quickedit
Marcadores: , , , , ,

2015. augusztus 22., szombat

Sarah Dessen: Altatódal

augusztus 22, 2015 0 Comments

Az első könyv, amit Sarah Dessentől olvastam...
Az a baj, hogy ez a könyv jó, mégse lehet sok mindent írni róla. Élveztem Remy gondolatmeneteit, olykor igencsak megindítóak voltak, főképp az utolsó oldalaknál, na, ott még a könnycsatornáim sem bírták tovább. Viszont a makacssága gyakran megnehezítette számomra, hogy továbbra is kedveljem. Eleinte teljesen el voltam ámulva tőle, hogy végre valaki alkotott egy ilyen egyéniségű női főszereplőt, ám az utolsó fejezeteknél kockára tette a türelmemet. Ez a mértékű makacsság, félreértés, hadakozás – a saját érzelmeivel – betette a kiskaput, szóval igencsak kétségbe voltam esve, hogy egyáltalán happy end lesz Dexterrel, az anyjával vagy egyáltalán bárkivel is. Ebből a szempontból Sarah Dessen remek író, mivel képes volt fenntartani a bizonytalanság látszatát egészen a fináléig, ami nem kis teljesítmény, szóval csak annyit tudok mondani: bravó! Bravó Dexterért, akihez hasonló férfi karakterrel még nem találkoztam – hisz ő egyáltalán nem nyomta a tipikus szexi pasik csajozós dumáját, helyette totálisan önmaga maradt; egy kedves, édes, remek srác –, továbbá bravó az Altatóért, ami oly szép szimbóluma a műnek; a lányokért, akik ennyire jó barátnői Remynek; Barbara Starrért és könyve csodás befejezéséért; Chris és Jennifer Anne eljegyzéséért; és bravó ismét Sarah Dessenért, aki remek humorával és drámai írásával fenntartotta az érdeklődésemet a könyv iránt.
E kis altató néhány szó,
Egyszerű dallam csupán,
Halkan szól e kis szobában,
Mégis hallod, kicsi lány.
Utadat bármerre járod,
E dal mindig megtalál,
S ha valaha cserbenhagylak,
Ő örökké társad már…

Értékelés: 10/8,5
Continue reading...
# Könyvértékelések # realisztikus
�s Nincsenek megjegyzések: quickedit
Marcadores: , , ,

2015. augusztus 7., péntek

Lisa Jane Smith: Vámpírnaplók 3-4. rész – Tombolás és Sötét szövetség

augusztus 07, 2015 0 Comments
3. Tombolás

Vegyük pontokba, miért is ez a rész tetszett eddig leginkább:
    1. Elena végre vámpírrá változott. Éljen, hurrá, túlestünk rajta, hál' istennek.
    2. Hasonló történt, mint a sorozatban: Elena valamilyen okból kötődést érzett Damon iránt – igen, VÉGRE VALAMI, ami tetszett, emberek –, csakhooogy ez az áldott állapot nemigen tartott sokáig. Ahj, pedig még olvasgattam volna Stefan gyűrődéseit (nem bírom a srácot, mivel olyan egyértelműen epekedik szerencsétlen Elena iránt, hogy az már fizikai fájdalmat okoz nekem.)
    3. A bizonyos Elena-kiderül-hogy-él dolog viszonylag érdekes volt, főleg a húgánál, akit roppantul kedvelek, aranyos teremtés. Viszont annak is örültem, hogy a csaj nevelőszülei vagy micsudái nem tudták meg az igazságot, ugyanis annyira utálom őket, amennyire egy karaktert csak lehet, szenvedjenek csak nyugodtan. Egy szót szólnak, bennem már felmegy a pumpa, hát még ha lezavarnak egy komplett párbeszédet…! Totális idegösszeomlás.
    4. VÉGRE itt a színpadon mindenki naaagy kedvence: Katherine Pierce. Katherine, a szuperönző, hipernárcisztikus és ultraidióta vámpírcsajszi, akit Nina Dobrev mentett meg a teljes beégéstől. Merthogy mennyivel jobb lett volna már az egész, ha Nina lenne a könyvben? Nem tartom nagyra a színészi tehetségét, de amit Katherine szerepével művelt… hát, mit ne mondjak, csupán miatta megéri elkezdeni a Vámpírnaplókat – mármint nézni.
    5. Damon varjú ÉS farkas IS lehet??? Kész, vége, meghaltam; Damon Salvatore hivatalosan is a kedvenc könyv- és sorozatszereplőm. :3
    6. Köszönöm az értékelhető borítót, bravó.
És ezzel a ponttal zárnám a pozitívumokat.
Negatívumok:
    1. Vickie (így kell írni a nevét egyáltalán? ahh, kit izgat…) hülyeségeiből már elegem van! Oké, sajnáljuk, vigasztaljuk, aztán meg hagyjuk a francba, mert úgy vonzza a bajokat, mint cukor az ötévest.
    2. Ha valami hihhhetetlen rejtélyes módon meghalnak emberek Fell's Church-ben, miért kell azon nyomban Damonre fogni? MIÉRT? Ó, de még ha csak gyanakodtak volna, nemnem, ezek konkrétan ráripakodtak, hogy: na ne játszd itt a hülyét, tudjuk, hogy te voltál! Elena drágám, mutass fel nekem kézzelfogható vagy legalább logikusan hangzó bizonyítékokat, és esküszöm, elhiszem neked, hogy Damon azt meg azt meggyilkolta, de ha csak a pofidat szereted járatni, akkor állj be egy sarokba, oszt mondd a magadét, mert engem nem érdekel. Arigatou.
    3. Miért hiszi MINDENKI azt, hogy mindenben Damon a hibás? Komolyan, attól még, hogy nem egy szent, SENKI sem ismeri valójában, mégis ítélkeznek fölötte.
    4. Katherine hogy lehet ennyire hülye?
    5. Alaric hogy lehet ennyire béna?
    6. Meredith és Bonnie miért idegesítenek állandóan?
    7. Hogy merészelik megkínozni az ÉN kis fekete Damonömet?!
    Mindezektől függetlenül, valamiért még mindig tetszik a sorozat, szívesen olvasom – mégha közben nem is tetszik –, gyorsan végzek egy-egy résszel, és esküszöm, ha éjfélkor, gyertyafénynél olvastam volna egyes fejezeteket, elvisz a szívroham, mert hihetetlen, de Smith ért a sötét hangulat megteremtéséhez.
    Következő rész: kikölcsönözve és kiolvasva, véleményezésre készen.


4. Sötét szövetség

Nem olyan rég olvastam ki, de már alig emlékszem a benne történtekre. Ez vagy azért van, mert nem fogott meg, vagy azért, mert selejtes memóriával áldott meg a jó ég, de hogy őszinte legyek, utóbbi valószínűbb. Kínos… Mindenesetre nem volt rossz rész, bár az, hogy Bonnie szemszögéből élhettem át az eseményeket, olykor nem volt valami kellemes a csajszi iránt érzett ellenszenvemből kifolyólag. Viszont az is igaz, hogy így sikerült jobban megkedvelnem, hisz megismerhettem a nézőpontjait, félelmeit meg egyebeit. Ráadásul nem Elena hülyeségeivel tömte az agyam az írónő – mivelhogy kinyírta, hahaha –, ez pedig üdítő hatással volt rám, fellélegezhettem végre.
    Ami a többi szereplőt illeti, mindegyikük szimpatikusabbá vált kicsit, bár Meredith még mindig nem a szívem csücske. Rideg, és sokszor nem értem a cselekedeteit. Matt hozta a formáját, nem csalódtam benne, Stefantól viszont lassan idegösszeomlást kapok. Gyakran elgondolkodom arról, hogy vajon azért van ez, mert a sorozatban sem volt épp a kedvencem, vagy szimplán csak idegesít. Mindkettőt elképzelhetőnek találom. Haladjunk. Vickie meghalt, hállelúja! (Mert ugye meghalt, UGYE? Nem emlékszem…) Na de itt van vadonatúj, szépséges szereplőnk, Klaus, akitől azért voltak elvárásaim, hiszen a sorozatban Joseph Morgan hatalmas alakítást nyújtott a szerepében, imádtam! (Mondjuk erre azért nagyban rásegített a… khm, külső megjelenése és a hangja. :3) Damonben sem kellett csalódnom, és azt hiszem, a következőkben is ő lesz a favorit, mert ő az egyetlen karakter, akiből egyrészt, sokat lehet kihozni, másrészt meg egy jól megírt szereplő, gratula érte. Ami Caroline-t illeti… hát, ő okés. Ennyi. Ja, és Tyler, persze, ki ne hagyjam! Hát, ő szimplán szánalmas. Remélem, hamar meghal. :')
    A cselekményről szólva… Nem különösebben ragadott meg, de azt sem mondhatom, hogy nem tetszett. Persze megint Elena körül forgott a világ, de akkor sem az ő szemszögét és gondolatait kellett elviselnem – ez, gondolom, a következő részekben sajnos nem így lesz… (Brühü, hülye lelkek, minek kellett feléleszteni??) Egyébként Smith a sötét hangulat megteremtéséhez még mindig remekül ért, engem legalábbis nagyon megfog egy-egy ilyen jelenet.
    Következő rész ( azaz a 480 oldalnyi szenvedés) kikölcsönözve.
Continue reading...
# Könyvértékelések # Lisa Jane Smith
�s Nincsenek megjegyzések: quickedit
Marcadores: , , , , ,

2015. augusztus 4., kedd

Marie Lu: Legenda

augusztus 04, 2015 0 Comments
„A pillanatnak élsz, és meghalhatsz egy szempillantás alatt, ezért aztán épp elég, ha egyszerre csak egy nappal törődsz. – Kifelé bámul a vasúti kocsi nyitott ajtaján, ahol sötét vízfüggöny takarja a világot. – Próbálsz a fényben járni.” Igen, végre. Végre egy vörös pöttyös könyv, amit igazán érdemes volt elolvasnom. Háború, fertőzés, félelem, gyötrelem, család… és szeretet. Az igazsággal és hazugsággal való küzdelem az egész történetet beárnyékolja, ahogy Day és June útja találkozik. Megismerhetünk két távoli világot, egy pusztulót és egy feltörekvőt, ám a látszat néha csal. A nyomornegyedben élők százszor többet érnek a Köztársaság katonáinál, akik szemrebbenés nélkül húzzák meg a ravaszt. Akik szemrebbenés nélkül ostorozzák az ártatlanokat. Akik szemrebbenés nélkül, szadista élvezettel, vagy pusztán parancsból öldösnek.
A szereplők. Hihetetlen, de az írónőnek sikerült átvágnia. Azt hittem, minden szereplőnek képes vagyok a veséjéig látni, megismerni valódi énjét, mielőtt az a történtekre is kivetülne. Persze megint csak tévedtem. Aztán átkoztam magam, hogy elhittem Thomas jóhiszeműségét. Még kedveltem is! Szörnyű. Metias. Nyugodjék békében. Bárcsak tovább élt volna… Bárcsak. June. Nem mondom, hogy nem ment olykor az idegeimre, de ettől függetlenül ő az egyik legjobban megírt női karakter, akivel eddig valaha találkoztam. Lenyűgöző a gondolkodása, az agykapacitása. Le se tagadhatná, hogy maximális pontot ért el a Próbán. És tizenöt éves… Tizenöt. Ez sokak számára picit beteheti a kiskaput – pláne, hogy még Day is csak annyi! –, de szerintem nem tette kevésbé hitelessé a könyvet. Hisz' miért ne lehetnének ilyen okosak? Ilyen érettek? Ilyen sokatlátóak, tapasztaltak? Miért ne? Egy ilyen világban bármi lehetséges, csak a fantáziánkra kell hagyatkoznunk, és hirtelen a Legenda is kutyafüllé válik hozzá képest. Day. Egy ideig kételkedtem benne, hogy férfi-e egyáltalán, vagy csupán egy hímjelzéssel felfestett robot, de hál' Istennek kiderült, micsoda férfi… pardon, fiú is ő valójában. Csodálatos karakter egy bárányarcú fiúba bújtatva. Imádtam. Ollie. Ha kiderül, hogy megölték, szétszaggatom a könyvet! Tess. Ööö… Hirtelen zavarban vagyok az emléktől, hogy anno azt feltételeztem, le fogja koppintani June kezéről Dayt. Az… – így a végére érve – nem kicsit lett volna furcsa. És bár eleinte idegesített, és fölöslegesnek tartottam, hamar sikerült megkedvelnem. Kaede. Belevaló csaj, meg kell hagyni. Egyszer kedveltem, egyszer meg utáltam, végül simán csak megbarátkoztam vele. És végezetül: John. Ilyen testvér kellene mindenkinek, ugyanis személyében végre értelmet nyert a testvéri szeretet.
Szép, kifejező írásmód, izgalmas, váltott szemszögű fejezetek, figyelemfelkeltő tartalom az első betűtől az utolsóig. Harcok, Patrióták, Köztársaság, ízig-vérig katonák, becsületesek és álszentek, gazdagok és szegények gyönyörűen átlátható társadalmi rétegbeli különbségekkel. És a szerelem, ami a legrosszabbkor jön, mégis mindent megváltoztat anélkül, hogy rózsaszín ködbe burkolózva elözönlené a sorokat. Mikor Day fájdalomban vergődött, vele vergődtem, mikor June küzdött, vele küzdöttem. Ha egy könyv el tudja érni ezt a hatást, nincs miről beszélni.
Continue reading...
# disztopikus # kedvenceim
�s Nincsenek megjegyzések: quickedit
Marcadores: , , , ,

2015. augusztus 2., vasárnap

Leiner Laura: Bábel

augusztus 02, 2015 0 Comments

„Hűűű…” Igen, ez volt az összhozzászólásom, miután az utolsó sorokat is kivégeztem. Rég volt már, hogy Leiner Laura könyveit olvastam, így elfeledkeztem róla, milyen megfogó a humora. És bár ijesztően hosszú volt a Bábel (uhh, 526 oldal, ha jól emlékszem), meglepően hamar kiolvastam. Ennek valószínűleg az az oka, hogy szinte nem is volt olyan oldala a kötetnek, amin ne tudtam volna nevetni, és mivel imádom, ha egy könyv szórakoztató, nyilván nem teszem le, amíg meg nem unom. Pff, egyértelmű! Naa, de térjünk rá a tartalomra/karakterekre.
A szereplők. Nos, először is, szerintem nem lehet nem észrevenni, hogy a szereplők többsége a Szent Johanna Gimi csodabogarainak az átalakított verziója. Zsófi kisugárzása megegyezik a Reniével, Napsinak ugyanúgy nincs ki a négy kereke, mint Virágnak, Boldi szakasztott olyan, mint a rockerek (hogy is hívják őket; Andris és…?), bár Zsolti érdekes szóhasználatából is örökölt, Kolosban megvan az a megszállottságféle, mint Dave-ben, Szasza meg szimplán azért olyan, mint Cortez, mert vele jön össze Zsófi. Így viszont Abdul és Hipó kimaradt, akiket nem tudtam egy SZJG-shez sem kapcsolni. Taps, taps… Ettől függetlenül mindegyikük megérdemel egy-két megjegyzést:
1. Zsófi: Renivel ellentétben benne alig találtam kifogásolható tulajdonságokat. Na nem azért, mert olyan tökéletes, korántsem, inkább csak azért, mert megláttam benne a nagybetűsKamaszt. Egy tizenhét éves csaj, aki sokat röhög, szórakozik, nem szűzies, nem is k-kategóriás, nem bombanő, de nem is csúnya, szeret bulizni, makacs, van benne önzés és önfeláldozás is egyben, ismeri a barátait és elfogadja őket, hazudik, gúnyolódik, kiakad, hisztizik és soookat beszél. A legtöbb kamasz bizony átmegy efféle dolgokon, ahogy Zsófi is, így a jelleme szinte száz százalékosan realisztikus – szerintem. Persze kicsit túlzok, hisz kötve hiszem, hogy létezik olyan egyén, mint ő – most komolyan, ennyi elszántságot nem kívánok senkinek, brutál a csaj –, mert amiket művelt itt… OMG.
2. Napsi (Napsugár): Micsoda név, teljesen illik rá! Egyébként véleményem szerint már maga az sokat elárul róla, hogy Virághoz hasonlítottam. Igaz, Napsit jóval több agysejttel áldotta meg Laura – ezer köszi érte –, hát de hogy ő is miket csinált…! (Például az olasz – na, azon kiégtem, komolyan.)
3. Szasza: Ha nem spoilereztek volna le, hogy vele jön majd össze Zsófi, nem hiszem, hogy kitaláltam volna – mármint, hogy ezek ketten így összemelegednek. Amúgy cuki párost alkotnak, meg ahogy elcsattant az első szerelmes csók, az se volt semmi. (Nem az esküvősre gondolok, bár azt a részt is egyszerűen imádtam!)
4. Kolos: I LOVE YOU! Esküszöm, mégha le is spoilereztek, azt gondoltam, Zsófival lesz köztük valami, erre neeeeem, álmodozz csak, Veronika! Pedig olyan jópofa alak, ráadásul az utolsó sorok is róla szóltak, egyemmeg. :3
5. Hipó: Szaszát simán lekörözve ő lett az egyik kedvencem! Talán még Kolossal is versenybe szállhatna a drága. :3
6. Abdul: Hááát… Semleges szereplő, egyszer bírtam, egyszer nem.
7. Boldi: Hogy téged mennyire utáltalak eleinte, pedig óriási egy figura vagy! :'D
8. Szekuritisek: Én már akkor a halálomon voltam, mikor vagy századjára dobták ki (vagy le) Zsófit egyes helyekről, de mikor a végén együtt pózoltak… a röhögés addigra már sírba vitt.
A többi szereplő nem izgat, a könyv tartalmáról többet nem vagyok hajlandó elárulni, továbbá így utószóként annyit mondanék:
Irány a könyvesbolt, mert ezt meg. Kell. Venni! :3
Continue reading...
# kedvenceim # Könyvértékelések
�s Nincsenek megjegyzések: quickedit
Marcadores: , , , ,

2015. július 7., kedd

Lisa Jane Smith: Vámpírnaplók 1-2. – Ébredés és Küzdelem

július 07, 2015 0 Comments

Tudomásom szerint a Vámpírnaplók első, illetve második része eredetileg egy könyvben jelent meg (ott a pont!), így az értékeléseimet is eszerint fogom közzétenni. De ha a sorozatos borítókra ránézek... Blah, még ha imádom is Ian Somerhaldert, ezektől elmegy az étvágyam, sorry. :') Pedig az eredeti borítók olyan kis szolidak és szépek és... Hagyjuk.



1. Ébredés

Oldalszám: 216
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Vampire Diaries 1. The Awakening
Fordító: Farkas Veronika
    
    Hát, nem is tudom, hol kezdjem. Ha össze kéne hasonlítanom a sorozattal (amit, természetesen, most meg is teszek), szörnyű nagy csalódásomra azt kell mondjam, a könyv csúf vereséget szenvedett. Igen nagy elvárásaim voltak, ugyanis erősen kételkedtem benne, hogy az én szeretett sorozatomat felülszárnyalhatja akár a könyv, akár egy – isten mentsen – másik hasonló sorozat (a The Originalst félretéve). Nos… igazam lett. 

    Első nagy koppanásom: Elena Gilbert szőke. Mi? Mi van? Biztos csak elnéztem, olvassuk vissza: Még csak rá se pillantott a cseresznyefa öltözőasztalka feletti díszes, antik tükörre. Tudta, mit látna. Elena Gilbertet, a hűvös, SZŐKE, divatdiktátort… Aham, jól olvastam. Elena könyvbeli jellemét ez pedig csak még mélyebbre süllyeszti abban a cafka társadalomban, ahol a szerző szerint aki szőke, nyilván lotyó. Én legalábbis Elena karakteréből erre következtettem, mert nem igaz, hogy adott egy lány, aki tudja magáról, hogy bombázó (pff...), úgy viselkedik, mint aki tegnap nyerte meg az idei év legnagyobb szépségversenyét, úgy beszél másokhoz, mint ahogy anno a nemesek beszélhettek a jobbágyokhoz, és ahogy szakít Mattikével, és meglátja az olasz istent, életcéljává válik megszereznie őt, akkor is, ha belehal. Igen, pontosan így fogalmazott, amit azért nem értek, mert szerintem még csak nem is tetszett meg neki annyira Stefan, hogy meghaljon érte. És az a szomorú, hogy valószínűleg ezt komolyan is gondolta, pedig én még nem hallottam róla, hogy valaki belehalt volna abba, hogy – például – randizni hívott egy fiút, szóval… érdekesss.
    A többi szereplőre rátérve… Stefan. Sokként ért, hogy FEKETE hajú és zöld szemű, míg a sorozatban jóval világosabb a… hát, mindene, így nem is tudtam elképzelni efféle sötét alaknak. És Bonnie VÖRÖS?! Okééé… Ám vannak szereplők, akik szinte tökéletesen egyeznek sorozatbeli énükkel, mégpedig Damon, Matt és személyiségileg Caroline is. És Damon nem csak a sorozatban, de a könyvben is hozta ijesztő és csábító formáját, ami számomra nagyon megnyerő volt. Szerencsére Matt sem okozott csalódást, maradt a jólelkű, megértő fiúcska, akinek a sorozatban is megismertem.
    Ó, de ki ne hagyjam, hogy még jómagam is meglepődtem, hogy egyes jelenetek mennyire elnyerték a tetszésemet, főképp a gyilkossági esetek, na meg a sötétben játszódó történések. Ráadásul mivel – szokásomhoz híven – félhomályban olvastam, méginkább átjött az a szokatlanul hátborzongató hangulat, amit az írónő teremtett. Ez üdítő hatással volt rám a sablonosabbnál sablonosabb irományok után, és még egy okot adott rá, hogy kikölcsönözzem a második részt is.
    A végén viszont csak forgatni tudtam a szemem. Elena nagyon fárasztó.

2. Küzdelem
Oldalszám: 192
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Vampire Diaries 2. The Struggle
Fordító: Farkas Veronika

Pontokba gyűjtött kis apróságok...

     Egy: A borítóra ránézve rögtön elfog a hányinger. Komolyan, ez egyszerűen… baah!!
    Kettő: Nem fér a fejembe, miért kellett különszedni az első és a második részt, miközben, szerintem, nyugodtan egybe lehetett volna olvasztani őket, ráadásul még időeltolódás sincs a kettő között, ami csak egy újabb indíték az értetlenségemre. Persze ezek együtt köbö 400 oldalasak lennének, amit viszont nem bírtam volna ki, és ez az egyetlen ok, amiért megértem a fentebb említett dolgot.
    Három: Magam sem értem, de valami kísérteties vonzást érzek aziránt, hogy minél előbb kiolvassam a sorozatot… és nem azért, mert annyira borzalmasa-és-visszavonhatatlanul-gáz-és-gagyi, hanem pont azért, mert… Tetszik? Hmmm. Ezt a tetszik dolgot még emésztgetnem kell. (Nem vagyok hozzászokva, hogy vámpíros, ráadásul E/3. személyben íródott könyvre azt mondjam: Tetszik. Micsoda dilemma…)
    Négy: Maga a könyv tartalma… Bizarr? Kiszámítható? Hát, ja. De fogadok, ezzel nem mondtam semmit újat. Egyedül Damon karaktere volt az, ami tényleg érdekelt, mivel erős kényszert éreztem (érzek) aziránt, hogy összevessem könyvbéli jellemét a sorozatbelivel. Ami meglepő, hogy több hasonlóság van bennük, mint gondoltam, és nem is kellett csalódnom; akár Írásos Alapú Damonről, akár Vizuális Alapú Damonről beszélünk, Damon Salvatore kedvenc marad.
    Öt: A szereplőkről szólva… Caroline és Tyler komoly ellentétben állnak a sorozatbeli énükkel – akiket egyébként jobban kedvelek, ám ez most mellékes célzás. De most komolyan: Caroline hogy lehet ekkora r*****? És Tyler meg mekkora egy elcseszett p*cs! Fájdalom volt olvasni, ha róluk volt szó. A kicsinyesség Bálkirály- és Királynéja. Pff... Nem mintha Stefan jobb lenne. Szörnyen irritáló az önutálata. Viszont felbukkant Alaric, és nem tartom kizártnak, hogy vámpírvadász, mint a sorozatban. Jee! Bonnie és Meredith is szépen hozták a formájukat, kedvelem őket, ahogy Mattet is, aki azt hiszem, a könyvsorozat legvalamibbrevalóbb szerencsétlenje. Elena… Hát, ő Elena, de durván nyálas kiadásban.
    Hat: Hihetetlen, de több olyan momentum is volt a könyvben, ami a sorozatban is központú szerepű, és ez jó érzéssel töltött el… mindaddig, míg megint rá nem kellett jönnöm, hogy a Vámpírnaplókat a tévésorozat alapján kellett volna megírni. (Oké, ez csúnya volt, de nem igaz, hogy a forgatókönyvírók, vagy ki a csudák, leleményesebbek egy könyvírónál… Ez idegesítő.)
    Hét: Már a következő rész felénél járok, és nem tagadom; tetszetős, szinte olvastatja magát. Damon, légy szíves, te vagy az utolsó reményem. Kaparintsd meg Elenát, és szabadulj meg Stefantól! A hajamat tépem tőle…
    Arrivederci! – köszönnének a Salvatorék. Mert ez olasz, ugye? Ugye?
Continue reading...
# Könyvértékelések # Lisa Jane Smith
�s Nincsenek megjegyzések: quickedit
Marcadores: , , , ,

2015. június 18., csütörtök

Courtney Summers: Éles helyzet

június 18, 2015 0 Comments
Életem legelső zombiapokalipszises könyvéhez nem tudom megállni, hogy ne írjak egy rövidke értékelést. Nekem már egy-két tovaszálló idézet és az első valahány oldal elolvasása elég volt ahhoz, hogy komolyan érdekelni kezdjen a könyv, így nem is haboztam, mikor megláttam a könyvtárban, rögtön kikölcsönöztem, nehogy valaki más lenyúlhassa, mert már megesett, hogy a szemem előtt vitték el a kiválasztott gyöngyszemet, mert lassú voltam, és hát csak nem keveredek közelharcba egy nyamvadt romantikus kötetért, amiről eleve tudom, hogy úgysem tetszene, és csak azért olvasnám el, hogy ne maradjak ki semmiből, és hogy jól leértékeljem.
Na, azóta sem tudtam azt kikölcsönözni (a negyedét azért sikerült elolvasnom), de most már úgy állok hozzá, hogy le van szarva (már bocsánat). Egyébként Feszülő húr a címe, aminek hallatán valószínűleg sokaknak felcsillan a szeme, mert hát kinek ne tetszene a legújabb, drámától hemzsegő életű tinédzserek romantikus egymásra találása ebben a szörnyű világban, amiben a srácnak meg kell küzdenie testvéreiért. (Itt megjegyezném, hogy ez az egyetlen része a könyvnek, ami tényleg megfogott.)
Viszont eltértem a tárgytól, bocsánat. This Is Not a Test – Éles helyzet. Igazán örültem volna, ha szó szerint fordítják le a címet, de be kell valljam, ez se rossz, hisz átértelmezve tényleg ezt jelenti, ráadásul a műben többször is megszólal a rádióban Adél hangja (istenem, az a Trace mekkora idióta, hogy ilyeneket képes kitalálni), és többször felhívja rá a figyelmet: Éles helyzet… Mindaddig így ment ez, míg ki nem kapcsolták a készüléket.
A szereplők. A legszimpatikusabb szereplő számomra – és ilyet ritkán mondok, de – a főszereplő volt, Sloane Price. Egyrészt már a nevét is imádom, másrészt meg remekül átjöttek az érzései, mindig egyetértettem vele, egy hullámhosszon mozgott az agyunk, szóval vele minden tökéletesen klappolt. Olykor viszont nagyon meglepett. Egyszer meg akar őrülni, aztán hirtelen lesmárolja Rhyst? Szóóóval… furaaa. De pont ez tetszett benne. Egyszerre lassú cselekvő és spontán ijesztő a jelleme. Bár legtöbbször inkább bizarr, beteges, túl sokat ártott már neki a megfertőzött világ. Rhys. Mindig is sejtettem, hogy lesz köztük valami Sloane-nal, de egy picivel azért többre számítottam. Meg szerintem sokat is mondok, ha azt mondom, hogy van köztük valami, mivel még csak abban sem vagyok biztos, hogy Sloane-nak bejön Rhys… vagy fordítva. Ez is elég fura volt számomra, viszont egyúttal meg is könnyebbültem, hogy az írónő megkímélt egy szerelmi drámától, amiktől egyébként kezdek lassan besokallni, bár mostanság kifogtam pár kifejezetten üdítő romantikus könyvet, például az Enigmát és az Ezüsthidat Helena Silence-től, amelyek csitították a bennem növekvő indulatokat a rosszabbnál rosszabb szerelmi szövődmények iránt. Egyébként Rhys jelleme nem igazán fogott meg, pedig szeretni akartam, csak sosem azt csinálta, amit szerettem volna. Grace és Trace és Cary. Azt hiszem, hazugságban éltem, ugyanis én meg voltam győződve róla, hogy a Trace és Cary név lány név. Na, hát, aki velem együtt ezt hitte, orbitálisat tévedett. Én úgy a könyv feléig szépen ebben a tudatban éldegéltem, aztán feltűntek olyan apróságok, hogy a fiú-t mond Sloane Trace vagy Cary helyett. (Egyébként Trace-t sejtettem, hogy fiú, aztán később valamiért biztos voltam benne, hogy lány. Hee?) Ezt túltárgyalva róluk annyit: szörnyen idegesítettek. Hülye viták, hülye, gyáva Harrison, hülye hülye minden. Lassan elegem lett a hazugságokból, egyszer az ikrek mellett álltam (ugyebár Grace és Trace), másszor meg Cary mellett, míg ki nem derült róla, mekkora egy… blaah! Viszont amikor meghaltak azok a bizonyos valakik, akik meghaltak, elejtettem egy-két könnyet, mert azért elég durva volt.
A cselekmény. Lassan indultak be a dolgok, de annál inkább látszott, hogy az írónő mennyire kidolgozta a részleteket, és ügyelt rá, hogy sose essen túlzásba. Érdekesnek találtam, amiket a zombikról megtudtam, bár a The Walking Deadből kiindulva kissé másra számítottam. Amikor viszont beindultak a történések… Na, onnantól kezdve nehéz volt megválnom a könyvtől.
Viszont Mr. Baxter meg menjen a pokolba a szétloccsantott agyával együtt! A második kötetet pedig kérem szépen lefordíttatni. 

Értékelés: 10/8,5
Continue reading...
# disztopikus # Könyvértékelések
�s Nincsenek megjegyzések: quickedit
Marcadores: ,

2015. június 13., szombat

Kami Garcia: Unbreakable – Törhetetlen

június 13, 2015 0 Comments
Oldalszám: 296
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Unbreakable
Fordító: Zelei Róbert
Miután Kennedy Waters holtan találja édesanyját, fenekestül felfordul az egész élete. Az ideig meg sem fordul a fejében, hogy a világot valójában a sötét szellemvilág lényei irányítják. Erre akkor döbben rá, amikor egy ikerpár, Jared és Lukas Lockhart betörnek Kennedy szobájába, és elpusztítják azt a veszélyes szellemet, amelynek a lány megölése lett volna a feladata. A testvérektől tudja meg, hogy édesanyja egy titkos ősi szervezet, a Légió tagja volt, melynek célja és feladata a világ megvédelmezése egy bosszúszomjas démontól. És a szervezet öt tagját ugyanazon az estén gyilkolták meg. 

Fuh, agyzsibbadás! Hogy lehet ez a könyv 84%-os a molyon? Jó-jó, nem mondom, hogy annyira nagyon borzalmas volt, viszont… eh, hát nem az én elmémnek valóak az ilyen se-füle-se-farka-béna kis nyápic főszereplők. De komolyan. Kennedynek egy kis tájékoztatóra lenne szüksége a könyvről, mert nem hiszem, hogy tisztában van vele, mennyire nem abba a világban született, ahová kellett volna. Pontosabban nem abba a könyvbe. Perfektül mutatna szürke stréberként valamilyen lelki nyomorral küszködő kölkök hordájában, hisz belőlük is mennyit írtak már több-kevesebb sikerrel, plusz egy mit számít?! (Ahha, talán pont így gondolkodnak az efféle könyvek írói. Nem mondom, hogy ez nem jó dolog (mármint hogy egyre többen foglalkoznak az ilyen írásokkal), de akkor legalább a reálisság legyen már meg, és ne kelljen olyan lehetetlen helyzeteket olvasnom, mint például a mittomén miben.)
A szereplők. De jó, hogy épp elkezdődik a könyv, és máris megszabadul a világ egy olyan szereplőtől, akiről rögtön tudtam, hogy amíg él, engem irritálni fog. Még szerencse, hogy hamar kinyiffant – az anyukákat valamiért (talán pont az okból, amiért a főhősnőket) nem tudja senki úgy megírni, hogy egy kicsit se idegesítsen. Soha. Senki. Hogy miért van ez? Annyira szeretném megtudni! Mert a francba is, nem hiszem el, hogy létezik ilyen anyuka! (És most nem pusztán a Törhetetlenre akarok célozni…) Hát, na mindegy, bár mint mondtam, és ahogy mondani szokás: legalább eggyel kevesebb! Juppii!! Haladjunk. (Hm, viszont… hogy is hívják a főhősnőt? Nem is lepődöm meg, hogy nem jut eszembe, hisz mikor is olvastam én már ki ezt a kis irományt?! Sebaj, lelesem a molyról.) 
Kennedy. (Ahh, nem csoda, hogy nem rémlett, ez a név egyenesen szörnyű!) Szerintem még életemben nem találkoztam nála szerencsétlenebb, bénább, idegesítőbb, semmilyenebb és blablablább szereplővel a könyviparban, ami szomorú, mert az írónőtől ez volt az első olvasmányom, így mivel már ez igen negatív élményt hagyott bennem, nem hinném, hogy több könyvébe is belefogok valaha a szegénynek… Visszatérve Kennedyre. Nem. Csinált. Semmit. Egyszerűen hagyta, hogy elvégezzék helyette a piszkos melót, hirtelen az utolsó pillanatokban mégis hősként talált meg dolgokat (eeeeeeh??), ráadásul szinte végig hátráltatta a csapatot, és mikor MIATTA életveszélybe kerültek – mert annyira, de annyira szerencsétlen –, (és most elfogultan fogok fogalmazni:) az első gondolataiban is a SAJÁT védelméről papolt… Neeem, eszébe sem jutna – csak a következő oldalon (mi ez a logika?) –, hogy magát hibáztassa meg minden, neeem, dehogy. Pancser. (Ráadásul még jellemfejlődést sem produkált!) 
Ami pedig a többieket illeti… Jared és Lukas. Nos, nekem van egy ikertesóm, és igaz, hogy mi lányok vagyunk, de egyáltalán nem így viselkedünk egymással. Persze, ez egyénfüggő, meg az adott fivérek között is van számos nézeteltérés, amelyek erősen a “nem normális” zónába sodorják testvéri kapcsolatukat, szóval… megértem. De könyörgöm, minek kell rögtön beleesniük a csajba? Ebbe a… a… jézusom, nem is tudok rá megfelelő jelzőt, ami kifejezné őbénaságát. Egyébként Jaredet jobban bírtam, Lukas nyápicabbnak bizonyult, ettől függetlenül nem rossz karakter, viszont mindkettejükben csalódtam. Alara és Csuhás. Ööh. Nincs nagyon hozzáfűznivalóm a jellemükhöz, amolyan „elmegy kategóriás” karaktereknek bizonyultak számomra, tehát olyanok, akiket elviselek, mert nem rossz szereplők, viszont nyomot sem hagynak bennem – hosszútávon.
A cselekmény. Nos, öhm… Szóval csak annyi, hogy meglepődnétek, mennyire tetszett maga a cselekmény, meg úgy konkrétan ez a természetfeletti téma. Nagyon ütős – már csak a szereplőket kellett volna kicsit csiszolni, és azt hiszem, a Törhetetlen bent találná magát a TOP20-as listámon. De komolyan. Ha az ember este, a félhomályban olvassa ezt a könyvet, hihetetlen élményt nyújthat számára – meg egy picike lidércnyomást, de ez mellékesss. A szellemek, a nyomottság, az ijesztő helyek… Ezeknek a hangulata átjárta a lapokat, így egyben az agyamra is borzongató köd ereszkedett – mindaddig, míg a szereplők előtérbe nem kerültek, mert akkor aztán a rémisztő hangulatnak paff, annyi lett. Az utolsó oldalakon fogtam még igazán a fejem, hogy letépjem a helyéről, mert ki-a-kad-tam. Kennedynek újfent sikerült bebizonyítania, mennyire érti a dolgát.
Viszont hogy hogy a francba fog ez folytatódni, arra igazán kíváncsi lennék, mert ebből annyi mindent lehetne kihozni… A végére talán ketté fog állni a fejem (jobb esetben).
Continue reading...
# Könyvértékelések # misztikus
�s Nincsenek megjegyzések: quickedit
Marcadores: , ,

2015. június 1., hétfő

Simone Elkeles: Tökéletes kémia (trilógia)

június 01, 2015 0 Comments
 

Na, ezeket se manapság végeztem ki, de még így sem sikerült kerek egész kritikákat írnom róluk. Sooorry. Azért ezt a pár szót mindenképp megosztom veletek. :)



TÖKÉLETES KÉMIA

 Fő(bb)szereplők: Brittany Ellis, Alex Fuentes, Paco

 Besorolás: 14 éves kortól

 Értékelés: 10/9,5

Annyira… annyira… Ó. Fogalmam sincs, mit mondhatnék. Mire felfaltam, nem tudtam, mibe töröljem a megállíthatatlan könnyáradatot. Csak zokogtam, zokogtam, zokogtam… Akkor is, mikor minden csodás volt, és akkor is, mikor összedőlt bennem egy világ. És bár nem lett kedvenc, erősen be van neki biztosítva az ezüstérem. Gratulálok, Simone, ez tényleg telitalálat. Tökéletes kémia, mi? Ohh… annyira ironikusan tökéletes. :3
A VONZÁS SZABÁLYAI

Fő(bb)szereplők: Kiara Westford, Carlos Fuentes, 
Alex Fuentes 

Besorolás: 14 éves kortól

Értékelés: 10/9,5

Az a borító… *.* Nem mondom, hogy több könnyet fakasztottam miatta, mint a Tökéletes kémián, de azt igen, hogy egyik szemem sem maradt szárazon. Carlos egyértelműen hát, nem is tudom, hogy mondjam… többet adott magából, mint Alex. Szívszorítóan többet. Ami zavart, az Kiara. Olykor-olykor olyannyira irritált, hogy legszívesebben felképeltem volna. A családja viszont rendkívüli, és szívből örültem neki, hogy Carlost is úgy dédelgette, mintha a sajátja volna. És az, hogy kicsit kívülről is bemutatta Elkeles Alex és Brittany kapcsolatát, annyira megható… Talán ők hatottak meg a legjobban. Aminek viszont a legjobban örülök, az a befejezés. Tudtam, hogy Carlos megteszi… Tudtam. És annyira büszke vagyok rá!


LÁNCREAKCIÓ

Fő(bb)szereplők: Nikki Cruz, Luis Fuentes, Alex Fuentes, Carlos Fuentes, Brittany Ellis, Kiara Westford, Mrs. Peterson, Cesar Reyes

 Besorolás: 14 éves kortól

 Értékelés: 10/8,5

Csalódás volt számomra, hogy Elkelesnek nem sikerült tartania a Tökéletes kémia szintjét a végsőkig. Várható volt, ám A vonzás szabályi reményt adott nekem, hogy a Láncreakció fogja vinni a pálmát. Hát… ez nem történt meg, így aztán első kézből részesülhettem a nagybetűs Csalódással. Ez van, elfogadom. De mi az oka? Luis még elment, na de Nikki?! Azt hittem, Simone Kiara után már nem tud újat mutatni nekem, de csakazértis megtette, a mindenségit! Botrány. Szóval így kivégezve a sorozatot egyértelművé vált számomra, hogy a legjobb női karakter végig Brittany, míg a legjobb férfi karakter Carlos volt. Viszont még ha ők egyidősek is lennének, a világéletben nem tudnám elképzelni őket együtt… enyelegve. Ah, fúj! Mindenki amellett van, aki mellett lennie kell. És ez így van rendjén. Szóval, Simone Elkeles… megcsináltad. Megcsináltad. :)
Continue reading...
# kedvencem # könyvértékelés
�s Nincsenek megjegyzések: quickedit
Marcadores: , , ,