A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kedvenceim. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kedvenceim. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. január 23., szerda

Elle Kennedy: The Mistake — A baklövés

január 23, 2019 0 Comments


Oldalszám: 352
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: The Mistake
Fordító: Barthó Eszter

Az egyetemista John Logan bármelyik lányt megkaphatja. A hokicsapat sztárjaként az élete csupa buli és csajozás, ám lefegyverző mosolya és laza stílusa valójában csak álca, amivel a diploma után rá váró évek miatti keserűségét leplezi. Szexi kalandja az elsőéves Grace Iversszel egy időre feledteti vele a gondokat, de egy meggondolatlan lépés miatt elveszíti a lányt, és utána kemény erőfeszítéseket kell tennie, hogy bebizonyítsa, megérdemel egy második esélyt.

Cselekményleírást tartalmazó szöveg!
    Mm, hát ez is elképesztően jóra sikeredett véleményem szerint. Talán néhol lapos volt, néhol kicsit sok, de nekem nagyon tetszett minden hibája ellenére.
    Nem voltam elragadtatva az alaphelyzettől. Sajnos úgy kezdtem neki az olvasásnak, hogy alapból negatívan álltam a főszereplőhöz, mivel, hát, Logan „szerelmes” a legjobb haverja barátnőjébe, Hannah-ba. Szóval szántam a szerencsétlent, és bár az első részben attól féltem, hogy nyíltan fog közeledni a lány felé, a második részben meglepetésemre épp ellenkezőleg cselekedett, jófiú módjára, és inkább megubózott. Nem a legmegfelelőbb kezelési módszer, de én kedveltem érte. És elkezdődött a szimpátiám kivirágzása felé, ami alatt a kedvenc szereplőmmé nőtte ki magát a sorozatban (pedig azt hittem, Garrettet már senki sem fogja felülmúlni, egyemmeg). Szóval tetszett az alaphelyzet. Grace-től teljesen le voltam döbbenve, hogy mennyire rokonszenves, érdekes, vicces karakter (mondjuk később voltak ingadozások nála, amikor kevésbé kedveltem, de hát mindenhol vannak mélypontok…). Odáig voltam az első találkozásukkor, baromi cuki és vicces volt. Viszont egyszerűen nem tudom elhinni, hogy a srácok ennyire kanosak legyenek. 
    Amikor Hannah szembesítette Logant a saját vágyaival, hatalmas kő esett le a szívemről. Úgy éreztem, végre nem kell szánnom a srácot, és elkezdődhet a könyv.
    Logan apja alkoholista. Ezen meglepődtem, de attól függetlenül, hogy ez egyébként egy szörnyű (és igen gyakori) függőség, tetszett. Adott egy komolyabb élt a könyvnek, de szerencsére nem tette totál depissé (ahogy Garrettnél sem, pedig ott a családon belüli erőszak szerintem elég kemény téma volt). Aztán jött egy kis szokásos kavar, természetesen Logan elcseszett mindent, Ramona pedig ribanckodásával végre megmutatta valódi, romlott énjét. Furcsa módon őt bár utáltam, de át tudtam érezni, mi kavarog a lelkében. Ez viszont akkor sem mentség arra, hogy tulajdonképpen hátba támadta a legjobb barátnőjét. Jött a nyár. Féltem, hogy Grace-ben a gyűlölet olyan fokokra hág majd ez alatt az idő alatt, hogy teljesen megváltozik (ahogy a fülszöveg is utalt erre), plusz elfelejti Logant, és hogy ezáltal elhal a szimpátiám iránta. De hála Istennek, csak szőke lett, és csupán egy gyenge falat sikerült maga köré emelnie, amit Logan később sikeresen áttört (természetesen). Halálra nevettem magam és olvadoztam a visszahódításos jeleneteknél, azt azonban le kell szögeznem, hogy az a rádiós vallomás elég nyálas volt, még nekem is. 😆
    Nagyon féltem, hogy Logan jövője reménytelen lesz, így nagyon örültem, hogy valóra vált az álma, és hogy Garretthez hasonlóan ő is a hokinál kötött ki. Elle Kennedy nagyon ért hozzá, hogy szerettesse meg velem a srácait. Előre félek, mi lesz Deannel! 💗
Continue reading...
# kedvenceim # Könyvértékelések
�s Nincsenek megjegyzések: quickedit
Marcadores: , , ,

2016. június 4., szombat

Sarah Dessen: Álom két keréken

június 04, 2016 0 Comments

Nem tudom elégszer hangoztatni, mennyire imádom Sarah Dessen könyveit. Épphogy befejeztem az Álom két keréken-t, máris egy újabb írást szeretnék olvasni az írónőtől. Hogy ezzel mégis mi a probléma? Ez az UTOLSÓ könyve, amit kiadtak magyarul, és amit még nem olvastam tőle – vagyis most már de –, és ahogy ez lassan tudatosul bennem, érzem, picit összetörik valami a szívemben. Ez pedig ráébreszt arra, hogy végre, végre megtaláltam az én nagybetűs Írónőmet. Az Írónőt, aki mindig úgy ír, olyan témában, olyan karakterekkel, hogy egyszerűen nem bírom letenni a könyveit, mivel a világok, amelyeket teremt, beszippantanak, és odaláncolnak a szereplők mellé. Általában nem szoktam ennyire „tipikus kritikaírós”-an fogalmazni (ez most picit nárcisztikus kijelentés lett, mi? :'D), de a jelenlegi állapotomban csak ennyire futja. Ugyanis – mint mindig, amikor Sarah Dessentől olvasok – kicsit most le vagyok törve. Bár szerintem ezt épp eléggé érzékeltettem az első sorokban leírtakkal.
A szokásos kis bevezető után rátérnék a könyvre, csakhogy a megszokottól eltérően most egy leheletnyit mesélősre veszem a figurát.
Szóval. Végre kézbe veszed a megrendelt könyveidet. Nehéz eldöntened, hogy melyiket kezd el, hisz a négy közül kettőt tartasz a kezedben, amelyek két csodálatos írónő tollából származnak; egy Maggie Stiefvateréből és egy másik Sarah Dessenéből. Csupán az egyiket olvashatod el, mivel nagy okosan azt mondtad a szüleidnek: „Úúúh, most akció van a Könyvmolyképzőnél, megrendelhetem ezt a négy könyvet, amikből egyet most, a többit később, szülinapkor és karácsonykor kapom meg? Ötven százalékos kedvezmény is van, ÖTVEN! Jó, jó, nem az Álom két keréken-re, arra nincs valami sok… De akkor iiiiis!!” Nehéz a döntés, de számodra mégis szinte magától értetődő a válasz: Sarah Dessen, keblemre!
Így kezdődött. Nem semmi sztori, mi? Ja, tudom, tudom, hogy mindenki végigolvasta, mert aaannyira nagyon érdekes. :D Lassan el kéne kezdenem a könyvről is beszélni…
SPOILER RIADÓ!
Szóval – csapó kettő. Bírom, hogy mindenkinek ilyen totál különleges neve van, kezdve az Audennel és az Eli-jal, nem is beszélve a Heidiről és a Wallace-ról. Az „Óden” még oké. A „Hédi” és a „Hájdi” között már vacilláltam picit, de mondván, hogy a második kiejtés már németes, plusz hülyén hangzik, letettem róla. Na de a Wallace az most „Valasz”, „Velesz”, „Velész”, vagy mi a jóanyámúristenje, mert én mindig máshogy hívtam. És akkor itt van No.1: Eli. Ennek a névnek a létezéséről nem is tudtam. Vagyis hallani lehet hogy hallottam, de leírva… Először „Eli” volt. Valamiért egyértelműnek vettem, hogy így kell kiejteni, kicsit sem merült fel nálam a gyanú, ami később, a toldalékolásoknál a szemem előtt lóbálva a kezét a pofámba üvöltötte, hogy: „Csajszikám, há' észnél vagy? Mióta ejtjük ugyanúgy az angolt és a magyart?” Így lett „Eli”-ből „Iláj”, ami nemcsak jobban hangzott, de még a toldalékolási formáknak is eleget tett.
Kanyarodjunk vissza! Tehát adott egy tanulásmániás, tapasztalatlan kamaszlány; Auden és egy tapasztalt, „lesz, ami lesz”-stílusú érett fiú, Eli. Mindkettejük életében történtek tragikus dolgok, így az alvást már csak hírből ismerik. Tökéletes páros. És ez annyira jellemző Dessenre! A női főszereplői mind vagy túlságosan zárkózott – ez a gyakoribb –, vagy szimplán mindenhez érdektelenül áll hozzá. Míg a férfi – főszereplőknek nem tudom, mennyire mondhatóak, mert mindig olyan keveset szerepelnek – karakterek mindig olyan mások. Mármint különlegesek. Nagyon ritka, hogy a két szereplő az első találkozásnál egyáltalán tesz a másikra valamilyen benyomást, konkrétan semmi kémia nincs köztük, de mégis. Ez nálam amolyan WTF-hatást eredményez, de imádom. :3 Egyedül az zavar mindig, hogy, mint említettem, nagyon keveset szerepelnek a férfi főszereplők. Nem várom el – Dessentől meg pláne –, hogy a pasi állandóan a csaj sarkában loholjon, de jó lenne többször olvasni róla, nem csak ötven oldalanként egyszer.
Ami most kikívánkozik belőlem, az az, hogy elmondjam, mely szereplőket utáltam, míg meg nem változtak. Robert és Victoria West. HOGY LEHETNEK ILYEN BAROMI ÖNZŐEK?! Még ha azt is mondják, szeretik a családjukat, kábé lesz*rják, mi van velük.
Robert… KI A LÓSZ*RT ÉRDEKEL, HÁNY ÓRÁT KELL ALUDNOD? Mit neked az a nyavalyás kilenc óra, ember?! Mindenkinek annyit kéne aludnia, hahó! Igen, képzeld, a feleségednek is, szóval mi lenne, ha az életben egyszer feltápászkodnál a s*ggedről, kilépnél az ajtón, és a kezedbe vennéd a gyereked, nem csak akkor, amikor épp jó kedved van? Szerinted Heidi mennyit alszik? Harmadannyit se, mint te, édesem, és szerintem még sokat is mondtam. Azt mondod, mindennél fontosabbak a gyerekeid, mi? És mégis mit csinálsz egész álló nap? Könyvet írsz és menekülsz, bakker! GRATULÁLOK.
Szerencse, hogy Auden nem vak. Egyedül azért voltam képes elviselni Robertet, mert a csajszi szereti, én meg a csajszit szeretem. :)
Victoria… NŐJ MÁR FEL! Mennyi is vagy, negyven? Érett nő, a francokat! Aki ennyi idősen még mindig azon röhög, hogy mások mit rontottak el az életükben, még egy ötéves szintjén sem állnak.
Hál' isten, ő is megváltozott. Ezért megbocsátok Sarah Dessennek. :)
Még pár szó a főszereplőről, és befejezem.
Auden jellemfejlődése lenyűgöző volt! Olvasni, ahogy egy ember gondolkodásmódja megváltozik, ahogy az elméje új elveket fogad be, igazán megható tud lenni. Auden megszámlálhatatlan sokszor leesett már a bicikliről. Ha most olyan lenne, mint régen, otthagyta volna a bringát a könyv végén, ott, a földön, hogy rátapadjon a por, és jelentéktelenné váljon. De megváltozott. Felszállt a biciklire. És többet nem is szállt le róla.
Kedvenc idézetem:
‒ Minden sérülés számít ‒ ismételte Adam megint. ‒ De a lényeg, hogy nem az határoz meg, hányszor esel le, hanem hogy hányszor szállsz vissza a biciklire.
Adam a könyv aranyköpője. :3
Hiába áradoznék a könyvről, hiába írnám le, mi történt benne, és mit éreztem akkor, amikor olvastam a fejezeteket… Így nem az igazi. Ez a könyv pont olyan tökéletes, mint Dessen Tökéletes című könyve. (Hahahaha, tudom, ontom a poént.) De komolyan. Imádtam. :)
Continue reading...
# kedvenceim # Könyvértékelések
�s Nincsenek megjegyzések: quickedit
Marcadores: , , , ,

2016. április 29., péntek

Maggie Stiefvater: The Dream Thieves – Álomrablók

április 29, 2016 0 Comments
Oldalszám: 488
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Raven Cycle Book 2: The Dream Thieves
Fordító: Molnár Edit
Most, hogy Cabeswater körül életre keltek a Ley-vonalak, Ronan, Gansey, Blue és Adam élete gyökeres fordulatot vesz. Ronan, például, egyre mélyebbre merül az álmaiban, és az álmok is egyre erőszakosabban tolakodnak be az ébrenlét óráiba. Mindeközben néhány velejéig gonosz ember ugyanazt a mozaikdarabkát keresi, amit Gansey is...
Álomrablók. Hát, igen… Nagy elvárásaim voltak a folytatást illetően, de féltem, hogy csalódni fogok. Igaz, már szinte hozzászoktam, hogy az írók nagy része – akik többrészes könyveket írnak – nem képes tartani, jobb esetben felülmúlni ugyanazt a szintet, amelyet az első kötetben az olvasók elé vetett. De most a Hollófiúk folytatásáról van szó, amely számomra felső kategóriás, sőt, szinte már tökéletes könyvnek minősül. Jól döntöttem, mikor megrendeltem a sorozat eddig kijött három részét – ami, megjegyzem, bátor cselekedet volt tőlem. (Igazából volt kuponom, és muszáj volt választanom valamit, végül pedig ezekre a gyöngyszemekre esett a választásom).
A szereplők. Nyilván nem fogom újfent kielemezni az összes jómadarat – maximum, akit érdemesnek találok rá –, csak az új szereplőket. Joseph Kavinsky. Durva, zabolázatlan, hangos. Nagyjából ezek voltak nála az első reakcióim. Ja, és nem volt szimpi. Illetve állj, helyesbítek: elhitettem magammal, hogy nem kedvelem, mivel Gansey-ék sem kedvelték. Ez van, ha az ember odavan egy szereplőért… Akit ő nem kedvel, annak a neve nálad is automatikusan repül a Death Note-ba. (Animések értékelik a poént? XD) Ám ahogy haladt a sztori és fogytak az oldalak (490, uhh… de kivételesen örültem a könyv vastagságának :3), rá kellett jönnöm, hogy Kavinsky pajti nem is olyan rossz csávó. A Ronannal való kapcsolata hol megnevettetett, hol megindított, de volt olyan is, hogy feldühített. Baromira. És megijesztett. Baromira. Hisz Kavinsky drága előszeretettel keverte bajba a mi kis álmodónkat. SPOILER!!! Komolyan mondom, mikor összetörte Töfit (Gansey kocsija), azt hittem szívbajt kapok, és legszívesebben felakasztottam volna Kavinskyt. De aztán a könyv végén… Hát, igencsak sokként ért, hogy meghalt. Totálisan lesújtott. Pityeregtem is picit. Viszont tudatában vagyok annak, hogy meg kellett halnia szegénykémnek. Egyetlen dolog idegesít nagyon, amit soha a drágalátos életben sem fogok megtudni: a nemi beállítottsága. SPOILER VÉGE!!! Mr. Grey. Szürke ruha, szürke cuccok… Szürke. Igazán leleményes álnév. :') Nem voltam elájulva tőle. Azon meg egyenesen hánynom kellett, mikor Maurával enyelgett. Eeeh, nem jönnek be nekem ezek az anyuci x új pasi párosítások, mert ezek a nők mindig azt az érzetet keltik bennem, mintha az előző szerelmüket hátrahagyták volna – ami tudom, hogy nem igaz. De akkor is!
És ezzel ki is merült az új szereplők-listám. (Hála a jó égnek…) Viszont meg kell mondjam, egyszerűen ooolvadoztam a Blue-Gansey-jeleneteknél. :3 Tökéletes páros. Igaz, hogy konkrétan egyetlen romantikus megnyilvánulásuk volt összesen a másik felé, de pont ezért szeretem én ezt a sorozatot. Azt hinné az ember, hogy egy Vörös pöttyös könyvben ha két főszereplő egy fiú és egy lány, az iromány elsősorban romantikus. Hát, én pontosan ebben a tudatban vágtam neki a sorozatnak, bár reménykedtem, hogy végre egy nyálmentes alkotáshoz van szerencsém. Ezekben a kötetekben nemhogy nyál nincs, egy bókot sem találni benne. Ha belegondolunk, szerintem ez elég vicces. :D
Na, visszatérve: egy természetfölötti, jóslásos, erős történelmi szállal rendelkező, romantikaMENTES, intelligens, fantáziadús, jól szervezett, szépen fogalmazott és szembetűnően sok, de kellemes ismétlést tartalmazó könyvről van most szó, amely minden elvárásomat felülmúlta. Sok szempont van, amelyek alapján nehéz lenne eldöntenem, a Hollófiúk vagy az Álomrablók tetszett-e jobban, de ha választanom kéne, mindenképp a második kötet mellett döntenék. Bár tartalmilag mindkettő eseménydús, az Álomrablókban úgy érzem, végre mozogtunk is valahová, talán a cél felé, amelyért Gansey is oly régóta vágyakozik és küzd szüntelenül.
Reményeim szerint a Blue Lily, Lily Blue (Kék Liliom – 3. kötet) még több izgalmat hoz, és olyannyira el fogja nyerni a tetszésem, hogy az elváráslécemet valahol az exoszféra környékén kell majd keresni. ^.^

*Kiegészítés: 

 1.) Adamtől még mindig felforr az agyvizem. Azzal a sráccal nagyon nem vagyok kibékülve. Ez gonosz lesz, de mindig örömmel töltött el, ha szenvedett valamiért. :')

 2.)  Gansey+drótkeretes szemüveg=Voreena a haláláig alél *o*

 3.) SPOILER!!! Majdnem hanyatt vágódtam, mikor Noah és Blue csókolóztak... De imádtam! Szinte sikítoztam izgalmamban, és Noah is olyan cukorbogyó volt! :3

4.) SPOILER!!! Úristen, ezt a könyvet este olvasni felér egy horrorral. :o Olvas az ember, semmi nagy dolog nem történik, Ronan elvan, erre: takk, takk, takk, takk... Na hagyj má', Stiefvater, a fenébe, ez nagyon para! o.O De azért tovább olvasol, hogy csakazééssse tudjá aludni...

5.) Jaj, és utólag, hogy emlékeztettek, rájöttem, Kavinsky minden bizonnyal biszex. Erre tippeltem volna legelőször is, de... Valamiért nem találtam biztosnak a dolgot. Valójában tényleg nem is biztos, nincsenek konkrét bizonyítékok. Szóval ez egy büdös nagy kérdőjel, emberek. Biza'.
Continue reading...
# fantasy # kedvenceim
�s Nincsenek megjegyzések: quickedit
Marcadores: , , , , ,

2015. október 31., szombat

J. K. Rowling: Harry Potter és a Titkok Kamrája

október 31, 2015 0 Comments
Jaj, nagyon nem szeretek ennyire utólag írni értékelést – ugyanis ezt már vagy egy hete kiolvastam –, mert szörnyen feledékeny vagyok. Komolyan. Hirtelen azt sem tudom, mi történt ebben a kötetben, ki mit csinált, mi tetszett és mi nem. Bár most jut eszembe, hogy a filmből táplálkozva azért már egyszerűbb lenne a dolgom, így akkor nem is húznám tovább a szót.
A szereplők. Az első kötet értékelésében már nagyrészt kifejtettem a véleményem a fontosabb egyénekről, szóval nem tervezem túl hosszúra ezt a bekezdést. Most főképp a mi három jómadarunkra fordítanám a figyelmet inkább, meg a hozzájuk kötődő dolgokra és miegymásra. Harry Potter. Hát igen, még mindig nem nyűgözött le szerencsétlen. Miért van az, hogy akitől a legtöbbet várnék, az nyújtja a legkevesebbet? Felfoghatatlan. Ez a mű arra kényszerít jelen pillanatban, hogy elnyomjam a bennem tomboló indulatokat, hisz szeretem a sorozatot, de fel tud húzni olykor. Persze szerintem egy kritikusnak nem szabadna leragadnia egy bizonyos oldalon, egyetlen műfajnál csupán azért, mert pont ő a könyv célközönsége, de valljuk be őszintén, ez nehéz.
Vegyünk például engem. Leraknak elém két könyvet: az egyik egy természetfeletti, a másik a normál világban játszódik. Aki jól ismer, sejtheti, melyik tetszene jobban. Csakhogy az sem mindegy ám, hogyan írják meg ezeket. Nekem a fantasy jobban fekszik, így az egyik legfontosabb elvárásom az efféle könyvek terén, hogy hanyagoljuk a cukormázat és a romantikázást (persze jöhet, csak pici adagokban, ha lehet), kérem szépen az izgalmat és a többi velejárót – a szóban forgó világ kielemzését, különleges erőket, na meg azért egy apokalipszis feeling sem árt, ha van, viszont az plusz meló, mert nem kevés tudás és kutatómunka szükséges ahhoz, hogy kitaláld, mikre van szükséged az életbenmaradáshoz. Erről ennyit. Természetesen számos olyan fantasy műfajba besorolt könyvet olvastam már, amik nem nyerték el a tetszésemet, és erre tökéletes példa az Obszidián sorozat. „Mivaan??” „Ezen most röhögnöm kellett volna?” „Te most szívatsz, hogy lehetsz ennyire szerencsétlen?” „Jézus, miezanyáladzás, mindjárt okádok, messze van a budi?” No, ezekből a reakciókból valószínűleg sokan kikövetkeztethették, hogy eme szörnyen felkapott Vörös pöttyös sorozatnak nagyon nem én vagyok a célközönsége. Nagyon nem.
De térjünk át a másik könyvre, amit én azt hiszem, az „általános” jelzővel illetnék. Szóval egy általános könyv szerintem kicsit öhhm, hát, hogy is fogalmazzak, „szabadabb”, tehát nagyobb teret kap, mint egy fantasy könyv. Ugyanis lassan kifogyunk a különleges lényekből és erőkből; az angyalok szép lassan lejárt listára kerülnek, szörnyből sok és sokféle van, de hát a szörny az szörny, szóval uncsi (hacsak nem írják le naaagyon jól őket), zombis könyvet nem nagyon találok, de azért mégis más nézni a The Walking Deadet és olvasni egy zombis könyvet, úgyhogy erről ennyit. Mi is van még? Szupererők? Bérgyilkosok, akik tudnak valami természetfelettit vagy természetfeletti világban élnek? Varázslók, boszik? Sárkányok? Istenek? Jól van, rendben, nem kevés, de mind be tudnánk skatulyázni egy-egy könyvet az adott helyekre, nem? Egy általános könyv lehet nyomozós (oké, bevallom, ez picit több mint általános), filozofikus, romantikus, drámai vagy simán csak vicces és BLABLABLA. Manapság népszerűek a családi drámák kibontakozását taglaló, avagy az iskolákban kibontakozó szerelmekről szóló történetek. Komolyan, nagyon gyakoriak – én már csak tudom.
Ettől függetlenül mindkét könyvtípusban van még fantázia, és mi, olvasók napról napra vadászgatjuk a jobbnál jobb vagy rosszabbnál rosszabb – kinek mi – könyveket, és ez így is lesz még sokáig. De vajon eljön-e valaha az a nap, mikor egy olyan iromány lát napvilágot, amely kliséktől mentes, nincs benne koppintás, egyedi viccei vannak, egyedi világot mutat be egyedi szereplőkkel? Alighanem soha, de én reménykedem. :)
ÉLES KANYAR HARRY POTTERHEZ! Ez történik akkor, amikor elkezdek elmélkedni; születik 400 szó, aminek köze nincs Harry Potterhez, pláne a Titkok Kamrájához. :D
Semmi. Ezt érzem, mikor Harry, Ron és Hermione nevét hallom vagy látom együtt. Nem érzem azt, hogy ők elválaszthatatlanul jó barátok, nem érzem, hogy szeretik egymást… Nuku érzelem. Remélem, a későbbiekben ez változni fog. Harry Dumbledore-ral való kapcsolata pedig számomra érthetetlen. Lehet, hogy csak én látom így, vagy elfelejtkeztem egy-két kulcsfontosságú jelenetről, de miért van az, hogy mikor csak említésre kerül ez az aranyos kis őszhajú bácsika, Harryn eluralkodik egyfajta „wooow”-érzés? Sőt, még akkor is ezt érzem, mikor Rowling nem ír ilyeneket. Mármint oké, én is tisztelem a csávót meg minden, de nem kell mindjárt elalélni tőle, emberek! Persze nem is igazán ezzel van problémám, hanem a „miért?”-tel. Na mindegy, fáradt vagyok hozzá, hogy ezt is kifejtsem.
A cselekmény. Hát, szomorú vagyok. Nem hittem volna, hogy lesz az életemben olyan könyv, aminek a filmadaptációja jobban fog tetszeni, mint maga a KÖNYV. Sőt, el sem akarom hinni, de hát ha így van? Most komolyan, őszintén kérdezem mindenkitől: melyiknél jöttek át jobban az érzelmek? A szeretet, az izgalom? (Jó, nyilván más nézni, mint olvasni, de az elvárásom hatalmas volt, hisz mégiscsak a Harry Potteről beszélünk…) A filmben a kedvenc jelenetem mindig az volt, mikor Harry legyőzi a baziliszkuszt; érdekes, izgalmas, nem kétperces harc volt, mint a könyvben. És mit vártam a legjobban? EZT a jelenetet. És mit kapok? NUKU drámai hatás, NUKU izgalom, Harry JÖTT, Harry LEGYŐZTE, Harry ELMENT. ENNYI!
Valamiért mégis tetszett ez a rész is. :)

Értékelés: 10/9
Continue reading...
# fantasy # J. K. Rowling
�s Nincsenek megjegyzések: quickedit
Marcadores: , , , , ,

2015. szeptember 27., vasárnap

J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve

szeptember 27, 2015 0 Comments
A filmet már vagy hatszor láttam, a könyvet meg bezzeg még nem olvastam! Efféle gondolatokkal szemeztem a Harry Potter-könyvekkel a könyvtárban az elmúlt hetekben, és nemrég rászántam magam, hogy kivegyem, ugyanis konkrétan szégyelltem magam, hogy eddig eszembe sem jutott elolvasni. Mondjuk, mikor a filmet először megnéztem, annyi idős voltam, hogy nem is tudtam róla, hogy könyv alapján készült – de szerintem nem is érdekelt. Ám mivel a filmet egyszerűen imádtam – és imádom most is a többi részével együtt –, nagy (nagyon nagy) elvárásaim voltak az iromány kapcsán. Persze, pozitívan álltam hozzá, gondolván, ha ennyien szeretik, csak nem lehet rossz! És szerencsére igazam volt.
A szereplők. Sajnos összehasonlítási alapon értékelek egy csipetnyi elfogultsággal fűszerezve, amiről, őszintén szólva, nem tehetek. Ez a hátránya annak, ha a film előbb kerül a szemünk elé, mint a könyv. Szóval: Harry Potter. Hát, mit ne mondjak, nem lett a szívem csücske, sőt, szerintem az őt megtestesítő színész jobb alakítást nyújtott nála. Nem becsmérelni akarom szegény főszereplőt, csupán nem tudom, hogyan reagáljak a jellemére. Nekem eleinte egy megszeppent, gyámoltalan és picit esetlen gyermeknek tűnt, legalábbis annak tartottam. A könyv végére viszont – hát, csúnyán fogalmazva – mintha kinyílt volna a csipája, és ez ellenszenvet váltott ki belőlem, még ha próbáltam is kedvelni. Ron Weasley. A filmben is szerettem, a könyvben is… több megjegyzésem nincs hozzá. Hermione Granger. Hát azért elég jókat nevettem vele kapcsolatban, hisz a vásznon nem volt ilyen beszédes és okoskodó kisasszony. Ennyire legalábbis nem. De számomra pont ezért vált még szimpatikusabbá. Ami viszont zavart – nem is kicsit –, hogy ennek a három jó barátnak a kapcsolata nem is lett igazán kidolgozva. Jó, oké, Rowling leírta, hogyan és miért, nekem mégis úgy jött le a dolog, hogy hopp egy oldal, hopp egy oldal, hopp, és nahát, hoppá, legjobb barátok, érdekes… Eeh. Dursley-éket nem hinném, hogy érdemes szavakkal illetni. A Roxfort nebulóit és tanárait nagyon megkedveltem, a tanulók közül is legjobban aWeasley testvéreket és Lee Jordant, ugyanis hatalmasakat nevettem rajtuk. A tanárok közül természetesen Dumbledore és Piton professzor lopták be magukat leginkább a szívembe, meg talán McGalagony asszonyság. Hagrid is szimpi volt. Draco Malfoy. Jaj, ez a gyerek… fájdalom. De legalább azt kaptam tőle, amit vártam.
Nézzük csak, kiket hagytam ki… Mindegy, nem lényeges.
A cselekmény. Meglepődtem, ugyanis nem hittem, hogy ennyit fogok nevetni a könyvön. (Oké, az az „ennyit” nem jelent valami sokat, de na.) A kedvencem Lee Jordan közvetítése volt a kviddics meccsen:
- És a griffendéles Angelina Johnson azonnal megszerzi a kvaffot! Remek hajtó ez a lány, és mi tagadás, látványnak se utolsó…
Aztán:
- Nos, ez után az undorító, alattomos csalás után… 
- Jordan! – pirított rá McGalagony professzor. 

- Úgy értem, ez után a nyilvánvaló és visszataszító szabálytalanság után… 

- Jordan, nem szólok többször! 
- Jól van, rendben. Szóval Flint kis híján a mélybe taszította a Griffendél fogójátékosát, de hát előfordul az ilyesmi.

És végül:
A Nimbusz Kétezres cikcakkban repült, és időről időre hirtelen megugrott, életveszélyesen kibillentve Harryt az egyensúlyából. 
Közben Lee zavartalanul folytatta kommentárját. 

- A kvaff a Mardekárnál van – Flint suhan előre vele – kicselezi Spinnetet – elhalad Bell mellett – és bekap az arcába egy gurkót, remélem, eltört az orra – csak vicceltem, tanárnő. Gólhelyzetben a Mardekár – jaj, bent is van…

Szóval ezeken azért elég jókat röhögtem. Hogy viszont konkrétan a történésekre tereljem vissza a dolgokat, megjegyezném: nem tudtam meg sok újdonságot, hisz meglepő (számomra az volt), de a film szinte az egész könyvet feldolgozta úgy, ahogy van. Csak kevés helyen volt különbözőség meg olykor kimaradt egy-egy jelenet, de semmi különösebb, és azért ezt a teljesítményt nem valami könnyű elérni úgy, hogy az még jó is legyen.
Az elejétől a végéig tetszett, imádtam olvasni – pont úgy, ahogy nézni. Szóval amíg el nem megyek a könyvtárba, a sóvárgásom a következő rész után azt hiszem, enyhítem egy hetedszeri újranézéssel.
Varázs, varázs, ősi varázs 
Éget éjjel az izzó parázs 
Varázs, varázs, ősi varázs 
Éget, mint az izzó parázs 
Varázs, varázs, ősi varázs 
Éget, mint az izzó parázs 
Átkot, ártást kergess el!

Kár, hogy ez a dal nincs benne a könyvben… Vagy egy másik kötetben benne lesz? o.O Egyáltalán a film hányadik részében hangzik fel? :"D

Értékelés: 10/10
Continue reading...
# fantasy # J. K. Rowling
�s Nincsenek megjegyzések: quickedit
Marcadores: , , , , ,

2015. augusztus 23., vasárnap

Sarah Dessen: Tökéletes

augusztus 23, 2015 0 Comments
Sarah Dessen ismét nagyot nőtt a szememben. Végre van egy olyan író, aki nem olyan, mint a többi. Ő nem túloz, nincsenek perverz szájú pasiktól hemzsegő sorai, sőt, semmi sablon nincs abban, ahogyan ír. Sarah Dessen realista; olyan világot teremt meg a könyveiben, amelyek tényleg meg is valósulhatnak bárkinél. Okéé, szeret olykor kicsit több tragédiát és drámát gyúrni a szövegbe, mint amennyi tényleg előfordulhat a való életben, de én épp ezért szeretem. Ami magát a Tökéletest illeti, bár eleinte nemigen akaródzott haladnom vele, a végére gördülékennyé vált az olvasás, és azt kellett észrevennem, hogy egyszer sem azért néztem meg, hány oldal van hátra, mert pusztán egy fejezet kivégzése is kín volt, hanem azért, mert nem akartam, hogy befejeződjön ez az egész; Wes és Macy, a Wish és maga a Tökéletes.
A szereplők. Az tetszik a legjobban, hogy az írónő sosem hagyatkozik az általánosságra, és mindig visz egyes karakterekbe jellemfejlődést. A főszereplő, Macy, változott meg leginkább, és még ha csak egy kitalált személy is, szörnyen tisztelem. Ahogy haladtak az események, úgy tudtam egyre inkább azonosulni vele, így át tudtam érezni, ami fokozatosan lezajlott benne. Kemény menet volt, de a végkifejletért megérte; mert megszületett az új, szabadabb, élőbb Macy. A többi szereplőről szólva… Wes. Elszomorít, hogy annyira háttérbe szorult a kapcsolatuk Macyvel, amennyire. Még nem is az a problémám, hogy keveset beszélgettek egymással – jó, nem volt az olyan kevés –, vagy hogy esetleg nem illenek össze, semmi efféle. Egyszerűen csak hiányoltam az érzelmeket. Mármint oké, megdobban a csaj szíve, zavarba jön meg mit tudom én, de… szóval na, nem éreztem köztük a szikrát. Értem én, hogy együtt akarnak lenni, akkor viszont miért olyanok, mint két idegen; egy ufó és egy földlakó? Ehh… Jó, Sarah Dessen nem is az a fajta író, aki elmerül a romantika bugyraiban, sosem az ilyen dolgokat helyezi előtérbe, de azért szerintem nem halt volna bele, ha – kivételesen – mélyebbre úszik a témában. 
Delia, Bert, Kristy, Monica. Nos, ők lennének azok a bizonyos karakterek, akik különlegesek. (Imádtam őket!) Az írónő mindegyik könyvében vannak ilyen csodabogarak (azokból kiindulva, amiket eddig tőle olvastam, tehát egy kivételével mindet – a lefordítottakból mármint), kivétel talán az Egy felejthetetlen év, mivel abban… hát, abban nincs valami sok szereplő. Na de közülük Monica volt a legszimpibb. Konkrétan besírtam rajta, az meg őszintén meghatott, mikor végre kerek egész mondatokat is olvashattam tőle. Jason. Fogalmam sincs, mit mondhatnék erről a srácról… Egyszer idegesített, másszor kedveltem. Mindenesetre remélem, nem léteznek ilyen emberek. Caroline. Szimpi. Macy és Caroline anyja. Bahhh, ez a nő valami borzalmas! Én komolyan megértem őt, de szinte fájt, mennyire letojta, hogy a tulajdon gyermeke boldogtalan. És nem vette észre…! Istenem, a Wish előtt Macy olyan volt, mint valami gép, aztán mikor egyértelműen boldogabb lett, ennek az idióta nőnek tönkre kellett vágnia mindent. Hogy a jóságos nénikéjét neki! De komolyan… Oké, a végére jóval elfogadhatóbban viselkedett, de… de… Argh, inkább abbahagyom.
A cselekmény. Erről nem szeretnék írni. Egyrészt nem is tudnék, mert úgy érzem, ezt a könyvet egyszerűen el kell olvasni és kész, inkább nem vesézgetek, másrészt… nos, szimplán csak nem. Ugyanis a mondanivaló fontosabb. Mi is a tökéletesség? Végre egy könyv, aminek ez a központi témája. Mint tudjuk, nem létezik tökéletes ember; nem lehetséges. Senki sem tökéletes, és én úgy vélem, senkinek sem szabad erre törekednie, merthogy nem ebből ered a nagyravágyás, az egyfajta kevélység és az ilyesmik? Áh, kinek hiányzik ez? Macy is messze állt a tökéletestől, hiába gondolta, hogy ő az. Pedig a tökéletlenség az egyik legszebb dolog a világon. Ám nem mondhatom, hogy nincsenek tökéletes pillanatok, tökéletes ajándékok, az élet pillanatai és ajándékai; látni egy szobrot, amelyen megcsillan a lemenő nap sugara, átélni az első szerelmet, egy gyermek születését, kapni egy meleg ölelést a rossz napokon.
Mert mi nem lehetünk tökéletesek, de bizonyos másodpercek annál inkább. :)
Continue reading...
# kedvenceim # Könyvértékelések
�s Nincsenek megjegyzések: quickedit
Marcadores: , , , , ,

2015. augusztus 4., kedd

Marie Lu: Legenda

augusztus 04, 2015 0 Comments
„A pillanatnak élsz, és meghalhatsz egy szempillantás alatt, ezért aztán épp elég, ha egyszerre csak egy nappal törődsz. – Kifelé bámul a vasúti kocsi nyitott ajtaján, ahol sötét vízfüggöny takarja a világot. – Próbálsz a fényben járni.” Igen, végre. Végre egy vörös pöttyös könyv, amit igazán érdemes volt elolvasnom. Háború, fertőzés, félelem, gyötrelem, család… és szeretet. Az igazsággal és hazugsággal való küzdelem az egész történetet beárnyékolja, ahogy Day és June útja találkozik. Megismerhetünk két távoli világot, egy pusztulót és egy feltörekvőt, ám a látszat néha csal. A nyomornegyedben élők százszor többet érnek a Köztársaság katonáinál, akik szemrebbenés nélkül húzzák meg a ravaszt. Akik szemrebbenés nélkül ostorozzák az ártatlanokat. Akik szemrebbenés nélkül, szadista élvezettel, vagy pusztán parancsból öldösnek.
A szereplők. Hihetetlen, de az írónőnek sikerült átvágnia. Azt hittem, minden szereplőnek képes vagyok a veséjéig látni, megismerni valódi énjét, mielőtt az a történtekre is kivetülne. Persze megint csak tévedtem. Aztán átkoztam magam, hogy elhittem Thomas jóhiszeműségét. Még kedveltem is! Szörnyű. Metias. Nyugodjék békében. Bárcsak tovább élt volna… Bárcsak. June. Nem mondom, hogy nem ment olykor az idegeimre, de ettől függetlenül ő az egyik legjobban megírt női karakter, akivel eddig valaha találkoztam. Lenyűgöző a gondolkodása, az agykapacitása. Le se tagadhatná, hogy maximális pontot ért el a Próbán. És tizenöt éves… Tizenöt. Ez sokak számára picit beteheti a kiskaput – pláne, hogy még Day is csak annyi! –, de szerintem nem tette kevésbé hitelessé a könyvet. Hisz' miért ne lehetnének ilyen okosak? Ilyen érettek? Ilyen sokatlátóak, tapasztaltak? Miért ne? Egy ilyen világban bármi lehetséges, csak a fantáziánkra kell hagyatkoznunk, és hirtelen a Legenda is kutyafüllé válik hozzá képest. Day. Egy ideig kételkedtem benne, hogy férfi-e egyáltalán, vagy csupán egy hímjelzéssel felfestett robot, de hál' Istennek kiderült, micsoda férfi… pardon, fiú is ő valójában. Csodálatos karakter egy bárányarcú fiúba bújtatva. Imádtam. Ollie. Ha kiderül, hogy megölték, szétszaggatom a könyvet! Tess. Ööö… Hirtelen zavarban vagyok az emléktől, hogy anno azt feltételeztem, le fogja koppintani June kezéről Dayt. Az… – így a végére érve – nem kicsit lett volna furcsa. És bár eleinte idegesített, és fölöslegesnek tartottam, hamar sikerült megkedvelnem. Kaede. Belevaló csaj, meg kell hagyni. Egyszer kedveltem, egyszer meg utáltam, végül simán csak megbarátkoztam vele. És végezetül: John. Ilyen testvér kellene mindenkinek, ugyanis személyében végre értelmet nyert a testvéri szeretet.
Szép, kifejező írásmód, izgalmas, váltott szemszögű fejezetek, figyelemfelkeltő tartalom az első betűtől az utolsóig. Harcok, Patrióták, Köztársaság, ízig-vérig katonák, becsületesek és álszentek, gazdagok és szegények gyönyörűen átlátható társadalmi rétegbeli különbségekkel. És a szerelem, ami a legrosszabbkor jön, mégis mindent megváltoztat anélkül, hogy rózsaszín ködbe burkolózva elözönlené a sorokat. Mikor Day fájdalomban vergődött, vele vergődtem, mikor June küzdött, vele küzdöttem. Ha egy könyv el tudja érni ezt a hatást, nincs miről beszélni.
Continue reading...
# disztopikus # kedvenceim
�s Nincsenek megjegyzések: quickedit
Marcadores: , , , ,

2015. augusztus 2., vasárnap

Leiner Laura: Bábel

augusztus 02, 2015 0 Comments

„Hűűű…” Igen, ez volt az összhozzászólásom, miután az utolsó sorokat is kivégeztem. Rég volt már, hogy Leiner Laura könyveit olvastam, így elfeledkeztem róla, milyen megfogó a humora. És bár ijesztően hosszú volt a Bábel (uhh, 526 oldal, ha jól emlékszem), meglepően hamar kiolvastam. Ennek valószínűleg az az oka, hogy szinte nem is volt olyan oldala a kötetnek, amin ne tudtam volna nevetni, és mivel imádom, ha egy könyv szórakoztató, nyilván nem teszem le, amíg meg nem unom. Pff, egyértelmű! Naa, de térjünk rá a tartalomra/karakterekre.
A szereplők. Nos, először is, szerintem nem lehet nem észrevenni, hogy a szereplők többsége a Szent Johanna Gimi csodabogarainak az átalakított verziója. Zsófi kisugárzása megegyezik a Reniével, Napsinak ugyanúgy nincs ki a négy kereke, mint Virágnak, Boldi szakasztott olyan, mint a rockerek (hogy is hívják őket; Andris és…?), bár Zsolti érdekes szóhasználatából is örökölt, Kolosban megvan az a megszállottságféle, mint Dave-ben, Szasza meg szimplán azért olyan, mint Cortez, mert vele jön össze Zsófi. Így viszont Abdul és Hipó kimaradt, akiket nem tudtam egy SZJG-shez sem kapcsolni. Taps, taps… Ettől függetlenül mindegyikük megérdemel egy-két megjegyzést:
1. Zsófi: Renivel ellentétben benne alig találtam kifogásolható tulajdonságokat. Na nem azért, mert olyan tökéletes, korántsem, inkább csak azért, mert megláttam benne a nagybetűsKamaszt. Egy tizenhét éves csaj, aki sokat röhög, szórakozik, nem szűzies, nem is k-kategóriás, nem bombanő, de nem is csúnya, szeret bulizni, makacs, van benne önzés és önfeláldozás is egyben, ismeri a barátait és elfogadja őket, hazudik, gúnyolódik, kiakad, hisztizik és soookat beszél. A legtöbb kamasz bizony átmegy efféle dolgokon, ahogy Zsófi is, így a jelleme szinte száz százalékosan realisztikus – szerintem. Persze kicsit túlzok, hisz kötve hiszem, hogy létezik olyan egyén, mint ő – most komolyan, ennyi elszántságot nem kívánok senkinek, brutál a csaj –, mert amiket művelt itt… OMG.
2. Napsi (Napsugár): Micsoda név, teljesen illik rá! Egyébként véleményem szerint már maga az sokat elárul róla, hogy Virághoz hasonlítottam. Igaz, Napsit jóval több agysejttel áldotta meg Laura – ezer köszi érte –, hát de hogy ő is miket csinált…! (Például az olasz – na, azon kiégtem, komolyan.)
3. Szasza: Ha nem spoilereztek volna le, hogy vele jön majd össze Zsófi, nem hiszem, hogy kitaláltam volna – mármint, hogy ezek ketten így összemelegednek. Amúgy cuki párost alkotnak, meg ahogy elcsattant az első szerelmes csók, az se volt semmi. (Nem az esküvősre gondolok, bár azt a részt is egyszerűen imádtam!)
4. Kolos: I LOVE YOU! Esküszöm, mégha le is spoilereztek, azt gondoltam, Zsófival lesz köztük valami, erre neeeeem, álmodozz csak, Veronika! Pedig olyan jópofa alak, ráadásul az utolsó sorok is róla szóltak, egyemmeg. :3
5. Hipó: Szaszát simán lekörözve ő lett az egyik kedvencem! Talán még Kolossal is versenybe szállhatna a drága. :3
6. Abdul: Hááát… Semleges szereplő, egyszer bírtam, egyszer nem.
7. Boldi: Hogy téged mennyire utáltalak eleinte, pedig óriási egy figura vagy! :'D
8. Szekuritisek: Én már akkor a halálomon voltam, mikor vagy századjára dobták ki (vagy le) Zsófit egyes helyekről, de mikor a végén együtt pózoltak… a röhögés addigra már sírba vitt.
A többi szereplő nem izgat, a könyv tartalmáról többet nem vagyok hajlandó elárulni, továbbá így utószóként annyit mondanék:
Irány a könyvesbolt, mert ezt meg. Kell. Venni! :3
Continue reading...
# kedvenceim # Könyvértékelések
�s Nincsenek megjegyzések: quickedit
Marcadores: , , , ,

2015. május 10., vasárnap

Melissa Landers: Elidegenítve

május 10, 2015 0 Comments
Hm. Elgondolkodtat, hogy a kezdeti ellenszenvem a könyv iránt milyen szép fokozatossággal váltott át szimpátiává, és hogy milyen mértékben változott meg a véleményem egyes szereplőkről időről időre. Ugyanis az imént leírtak valamilyen szinten egy bizonyos kategóriába sorolják az irományt, ami értelmezhető pozitívnak, illetve negatívnak is, és ezt rögtön ki is fejteném. Az Elidegenítve egy felépítésében szinte tökéletes alkotás; tartalmazza a szereplők pozitív irányú jellemváltozását, a cselekmények izgalomszintjének növekedését, tartalmaz rejtélyeket, majd megválaszolt kérdéseket, drámát, ingadozó kedélyeket, reális érzéseket, amelyek a körülményeknek megfelelően változnak, és ne felejtkezzünk el a szép fogalmazásmódról sem, amely felélénkítette a sorokat. És bár igaz, hogy E/3.-ben íródott (amit alapjába véve nemigen kedvelek), de ez nem jelenti azt, hogy nehezebb volt azonosulnom a karakterekkel, sőt! Azt hiszem, ha E/1.-ben kellett volna végigolvasnom a sztorit, az agyam már rég kisült volna.
Na de ássunk mélyebbre. Kezdeném is a főszereplőkkel, élükön Cara Sweeney. Borzalmasan irritált eleinte, de ez várható volt, hisz az írók többsége egyszerűen képtelen megalkotni az összes olvasó igényeinek megfelelő női főszereplőt. Vagyis tulajdonképpen egyetlen ilyen szereplő sem létezik. Ez tény és való, sajnos. Viszont Cara már egy kis idő elteltével elkezdett olyan dolgokat csinálni, amiket én is megtettem volna a helyében, ez pedig nagy előrelépés volt számomra, ugyanis nálam ritka jelenség az ilyen. Aelyx. Általa az olvasók megismerhették a l'eihrek életmódját, ami hát… ööh… szokatlan. És szürke. És a legtöbb érzelmet mellőző. Ééés olykor embertelen és kritikusan fejlett és és és… Szóval értitek. A lényeg, hogy én személy szerint nem szívesen lennék l'eihr, bár egy Aelyxhez hasonló űrcsávót én is szívesen vendégül látnék az otthonomban. :D Egyébként hozzátenném, hogy Aelyx sem volt ám mindig szimpi. Zavart az előszeretettel használt lekezelő hangneme, az érzéketlensége, meg hát nyilván az is, hogy a Föld ellen áskálódott. Utóbbi miatt nálam hatalmas mínusszal indított. Ám itt megint villog a jókora VISZONT! Merthogy nem pont az ilyen szereplőkből lehet a legjobbakat faragni? Naná, hogy igen, és tényleg, Aelyx egyszerűen lenyűgözött. A Carával való kapcsolata volt szerintem a könyv csúcspontja, amely bár lassan, de annál szebben bontakozott ki végül. Talán még sosem olvastam ennél csodálatosabb szerelmi szálat, és ezért hatalmas bónuszpont jár az írónőnek. Gratulálok! További (jelentősebb) karakterek: Aelyx barátai, Cara szülei/barátai és az ELME-szervezet tagjai. Syrine-t már a kezdetektől fogva nem kedveltem, a finálé felé pedig egyenesen gyűlöltem, míg Eront (bár nem sikerült rendesen megismernem) szerettem. Cara szülei közül Bill volt a humorosabb (plusz: egy igazi hős!), és ez az a tulajdonság, amit még igazán tudok díjazni, szóval velük nem volt problémám, ellenben Torival és Erickel, akik közül talán Eric az, akit egy picit megszerettem a végére. Tori meg menjen a… tudjuk hova. Az ELME meg… Hát, szó, mi szó, nem a semmibe beszéltek, mikor a l'eihr cserediákokat hibáztatták bizonyos dolgokért, de ami sok, az sok, és mindenhol megvan a határ.
Maga a cselekmény nem volt túlontúl pörgős, és ez az állapot sajnos egészen az utolsó egynéhány fejezetig megmaradt. Nem mondom, voltak érdekesebbnél érdekesebb momentumok, viszont a történések többsége vagy semlegesen hatottak rám, vagy szimplán csak untattak. Ám ez azért nem olyan nagy baj, mert a sorok közt mindig megbújt valami, amire oda kellett figyelnem, nehogy elveszítsem a fonalat. Ezt hívják az érdeklődés fenntartásának, ami tökéletesen van alkalmazva a szövegben. Egyedül a cserediák programhoz kapcsolódó etyepetyéket untam igazán, köztük az interjúkat és Cara blogját is beleértve. Ezek olyan kis töltelékek, amelyek bár szükségesek, oltják az érdeklődést. Na de most beszéljünk a fináléról, emberek! Úristen, majdnem elvesztettem a fejem, annyi minden történt hirtelen, ez a sokk mégis pozitív hatással volt rám, felpezsdített. Egyszeriben olyan sok mindenért és mindenkiért kezdtem aggódni, hogy attól elzsibbadt az agyam, és csak tátogni tudtam, hogy mimimiii???
És a vége…!
Cara és Aelyx kapcsolata olyan, akár a világűr. Néhány nyamvadt kis fényév nem állhat közéjük.
És erre mondják azt, hogy a szerelem mindent legyőz.

Értékelés: 10/9
Continue reading...
# fantasy # kedvenceim
�s Nincsenek megjegyzések: quickedit
Marcadores: , , , ,

2015. április 27., hétfő

Laurie Halse Anderson: Hadd mondjam el…

április 27, 2015 0 Comments
Rövid kitérő a vörös pöttyösök elől...
Rég volt már, hogy olvastam olyan könyvet, amit érdemes is kézbe venni, sokat csalódtam, ez pedig a könyvekhez való hozzáállásomon is sokat rontott. Aztán kedves kis barátosném kíséretében elmentem a könyvtárba. A Hadd mondjam el… volt az első, amelyet kiemeltem a tömegből, ám erre különösebb okom nem volt. Talán csupán a törzsén is feltüntetett cím és a borító ragadta meg a figyelmem, nem tudom, de természetesen a fülszöveget is elolvastam, ami, őszintén szólva, nem volt túlontúl meggyőző, bár maga az, hogy a főszereplő egy velem egykorú lány, elég volt ahhoz, hogy komolyabban is érdekeljen az iromány.
Aztán visszatettem a polcra. Még mindig nem voltam meggyőzve.
Viszont mielőtt kivettük volna azt az egynéhány vörös pöttyös könyvet meg egyebet, kedves barátosném megtalálta az Árnyalatnyi reményt az egyik polcon, amiből sajnos csak idézeteket olvastam eddig, de azok már bőven elégnek bizonyultak, hogy elnyerjék a tetszésem. Na, annak a hátoldalán megpillantottam Anderson nevét. Rögtön visszasiettem ehhez a könyvhöz. 
Végre meg voltam győzve.
Hogy csalódtam-e? Ritka az efféle könyv, ami csöpög az iróniától, mentes a túlzott érzelmektől, tragikus, nyomott hangulatú, mégis minden oldalon találsz valamit, amin csak nevetni tudsz. Így írnám le ezt a csodálatos könyvet, amiből sokat tanultam az elmúlt napokban. Melinda nem lett a szívem csücske, ennek ellenére a tiszteleten kívül nem jut más szó az eszembe, ami jobban kifejezné az iránta érzett érzéseim. Az, amit tettek vele, kiszámítható volt, mégis, amikor kimondta… leírhatatlan. Csak sírni tudtam. Egy tizennégy éves lány nem érdemel ilyen életet. Senki sem érdemel ilyen életet. Legszívesebben a tulajdon két kezemmel fojtottam volna meg Andyt. Legszívesebben felnégyeltem volna Melinda szüleit. Legszívesebben összehoztam volna Melindát Daviddel.
Ez az egész egy szívszorító dráma. Meghatott.
Méltónak éreztem Mr. Freemant ahhoz, hogy vele és Melindával záruljon végül a könyv. Így volt a legjobb. Így a legjobb. És így lesz a legjobb majd az utóutókornak is. Mindenkinek olvasnia kellene, hogy lássa, mikor Melinda kimondja:
„Hadd mondjam el…”

Értékelés: 10/10*
Continue reading...
# kedvenceim # Könyvértékelések
�s Nincsenek megjegyzések: quickedit
Marcadores: , ,

2015. április 1., szerda

Matthew Quick: Bocsáss meg, Leonard Peacock!

április 01, 2015 0 Comments
Oldalszám: 272
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Forgive Me, Leonard Peacock
Fordító: Stern Gábor

Hogyan töltenéd a születésnapodat, ha tudnád, hogy az utolsó? A tizennyolc éves Leonard Peacock pontosan megtervezte az övét: búcsúzkodni fog. Nem az anyjától, aki másik városba költözött és magára hagyta minden problémájával. Nem is az egykori legjobb barátjától, aki elviselhetetlenül nagy fájdalmat okozott neki. Szeretne viszont elbúcsúzni attól a négy embertől, akik a legfontosabbak az életében: a Humphrey Bogart-filmekért rajongó szomszéd bácsitól, a tizenéves hegedűvirtuóztól, a lelkész lányától és kedvenc tanárától. Miközben az idő fogy és az igazság pillanata vészesen közelít, Leonard titkaira sorra fény derül.


Kis összefoglaló egy rejtett értékeléssel:
Lényeges dolgokat taglaló, erkölcsi határokat feszegető és mélyen negatív hangulatú mű ez, melynek főszereplője egy csodálatos elmével rendelkező, de rossz múltú ifjú, aki végre szeretne megszabadulni ettől az élettől, és érezni a semmit. Bevallom, nem igen hittem, hogy a borítóra írt állítás, miszerint ez korunk egyik legfontosabb könyve igaz, vagy legalábbis komolyan kellene vennem, ám meglepő, mennyire közel áll hozzá, hogy valóban egy fontos könyv legyen. Nagyon fontos. Hisz mi mindent is rejt? Borzalmas családi viszonyokat, kiskori bántalmazásokat, etnikai különbségekről és rasszizmusról szóló diskurzusokat, beteljesületlen álmokat, de mindezt Leonard Peacock szemszögéből, akit csak kevesen értenek meg, épp ezért taszítják ki sokan köreikből. Leonardtól félnek. Leonard furcsa és visszataszító – a maga módján mégis a legkülönlegesebb karakter a létező összes könyv szereplői közül, akikről valaha olvastam.
Rögtön átéreztem minden dühét és fájdalmát, elkeseredését és lelkesedését, amint belekezdtem az első sorokba. Szomorú, hogy pont egy ilyen elképesztő fiú válik kirekesztetté a társadalomban, mikor ő is megérdemli a boldogságot és a szeretetet – néha jobban is, mint egyesek. És ami igazán megrendítő volt az egész könyv során, az a négy levél a „jövőből”. Egyértelműen sugallják Leonard vágyait, a szeretet utáni sóvárgást, a boldogságot… Ám a múlt is kísérti a sorokat. Érezhető belőlük, hogy Leonard sosem lesz képes túljutni a történteken. Szép lassan kerül le a fátyol az őrzött titokról, ám Leonard a kitárulkozásban sem leli nyugtát. Rajta csak a jövő segíthet, de erősnek kell maradnia, ami igencsak nehéz neki ebben a megértés nélküli világban, a környezetében, amelyben él. A fejezetről fejezetre ismételt mantra, miszerint kinyírja Asher Bealt, aztán magával is végez, és az állandóan emlegetett P-38-as náci fegyvere lassú méreg Leonard számára. Teher. De mikor abbamarad ezeknek az ismétlése, mikor a P-38-as is a feledésbe merül, Leonard megpróbál a jövő felé vezető útra lépni. Talán egyszer sikerül is neki. Talán, ha Linda akkor és ott megsüti a palacsintákat, megtudtuk volna, hogy sikerül-e neki. Talán végül a levelek adtak útmutatást Leonard számára. Ám így a remény haloványan ragyog, a jövő pedig kilátástalan.
Continue reading...
# kedvenceim # Könyvértékelések
�s Nincsenek megjegyzések: quickedit
Marcadores: , ,

2015. március 30., hétfő

James Dashner: Tűzpróba

március 30, 2015 0 Comments

Nananana… Ez mi a frász?! Már az elején beindul a történet, minden a feje tetejére áll – már nem mintha bánnám –, de ami sok, az sok. Sajnos elkövettem azt a hibát, mint sokan; túl sokat vártam ettől a folytatástól. Az útvesztő vége azt sugallta, csak most kezdődik a káosz, a kalandok pedig egyre gyarapodnak, és most az olvasók megtudják, mi is az igazi vérengzés és a szívfájdalom. Félig ez igaz is, hisz' nem mondhatjuk, hogy nem voltak kalandok, és olyan megrendítő dolgok, melyektől elállt a lélegzetünk. Velem megesett – elég sokszor –, de nem erre számítottam. Abban reménykedtem, hogy még több izgalom jön, megannyi lenyűgöző lénnyel a nyomában, hogy a könyv eleget tegyen a veszedelmekre kiéhezett olvasóknak és fantasy mivoltának – hisz' fantasy, nem? :)
Valahogy nem stimmelt az egész… A sorok rossz előjelként üzenték, hogy ne számítsak arra, ezt ugyanolyan élmény lesz olvasni, mint Az útvesztőt. Ez eleinte lelombozott kissé, de megkíséreltem tartani az optimista hozzáállásomat, még ha éreztem is, hogy megkörnyékez az elbizonytalanodás köde. Uralkodni tudtam fölötte, hiszen egyre csak jöttek az érdekesebbnél érdekesebb dolgok, új szereplők, látomások, álmok és a valóságnak hitt valóságtalanság. Furcsán hangzik, ez igaz, de ez nem spoiler; mindenki hihet, amit akar. Addig úgysem tud meg semmit konkrétan, amíg el nem olvassa a könyvet. (Tőlem legalábbis nem.) :)
Ami a szereplőket illeti… MI VAN??! Kezdjük a mi drága Thomasunkkal. Egyemmeg. :3 Őt komolyan mondom, az elejétől a végéig imádtam, és ritka elenyésző nálam az ilyen karakter. Sokszor nem értettem vele egyet, mikor az érzelmeiről beszélt, vagy éppen gondolkodott róluk, ám végül mindig be kellett látnom, helyes döntést hozott… A helyében bizonyára mind hasonlóan elmélkedtünk és cselekedtünk volna. Viszont sokszor fájtak egyes elhatározásai. Mert most képzeljünk el egy szereplőt (TERESA), aki végre valahára sikerült megkedvelnünk, aztán bummm… Tönkre kell vágni mindent, mert így a helyes. Ahaa, és ebben az a legrosszabb, hogy míg te már azon vagy, hogy megbocsáss neki, Tommyka más véleményen van, és szétbomlasztja azt az elképzelésedet, hogy most minden happy end lesz végre. Micsoda tévhit volt ez részemről… És Brenda. Naneee, most komolyan? Igen, ez volt a reakció, de erről inkább nem nyilatkozok. Csak remélni tudom, hogy a film megkedvelteti velem, mert ha nem… csúnya vége lesz.
Aris, Jorge, Minho, Newt… A kergék. Istenem, mennyit sírtam én Minho miatt! Szívem csücske, úgy imádom, és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Pont ezért rettegtem annyira, hogy meghal, de persze nem kell őt félteni. De akkor is!!! :( Na mindegy. Newtban és Jorge-ban kellemeset csalódtam, na de Aris! Hát, nem volt szimpatikus egy pillanatig se, de amit tett, az egyszerűen undorító. Aztán a kis „szörnyellával” mintha mi sem történt volna… Persze, mert ez ilyen egyszerű. -.-' Én bizony ezt soha a kibökött életbe nem fogom megbocsájtani nekik, még akkor se, ha ez kissé igazságtalan… De nem érdekel, rohadjanak meg! Ami pedig a Kergéket illeti: FÚJ! Róluk ennyi. A „küldetésben” pedig nagyot csalódtam, ahogy a végében is. Nagyobb csattanóra és drámaibb befejezésre számítottam, de mint sokszor megesik, nem mindig kapjuk meg az élettől, amire vágyunk. :)
Continue reading...
# disztopikus # fantasy
�s Nincsenek megjegyzések: quickedit
Marcadores: , , , ,

2015. március 29., vasárnap

James Dashner: Az útvesztő

március 29, 2015 2 Comments

Már a fülszöveg alapján megállapítható volt, hogy van fantázia a könyvben – és természetesen az íróban is. Viszont sajnos nem az ragadott meg, hanem a film, amit bevallom, a könyv olvasása előtt már megnéztem. Épp ezért bujkált bennem a félelem, hogy mi van, ha így tropára ment a meglepetés ereje, a dráma és az ezekkel járó megannyi izgalom?! Hm, valójában nem is tévedtem sokat; a film egészen könyvhű maradt, megtartotta a lényegesebb mozzanatokat, tényeket. Ám ebből mindenki rögtön következtethet arra, hogy ily módon én már mindent tudtam a könyvről, mielőtt kinyitottam volna – képletesen értve, mivel PDF formátumban olvastam. Aki viszont ekképp vélekedett, az velem együtt kicsit melléfogott.
Ez az iromány feltárta előttem fiúk/férfiak gondolkodását olyan lehetetlen helyzetekben, amiket elképzelni is megrendítő, nemhogy megelevenedni látni a mozivásznon. Letaglózó. Még sosem olvastam ehhez fogható fantasy történetet, bár azt sem mondhatnám, hogy már annyi fantasy könyvet tartottam a kezemben, hogy ezt ki merjem jelenteni. Ugyanakkor kétség sem férhet hozzá, csodálatos alkotás, melynek negatív és pozitív sajátosságai az egyensúly és a tökéletesség között vándorolnak. Sajnálatos módon ennek ellenére nem hozta azt a szintet, amit elvártam tőle.
Az alapsztoriról: ötletes, de korántsem kidolgozott. Az az igazság, hogy tényleg – komolyan – tökéletes könyv lenne Az útvesztő, csakhogy az író elvétett egy hibát; rossz írásmódot használt. Esküszöm, néhol már kezdtem úgy érezni, ÉN jobban írtam volna meg az adott helyzetet – és a velejáró alapvető érzéseket –, mint maga a szerző. És voltak pillanatok, mikor meg úgy éreztem, az író folyamatosan ismétel, mivel hát valljuk be, kicsit szűk látókörű volt szókincset illetően. Nekem legalábbis ez az álláspontom. De ettől eltekintve elégedett voltam az írással.
A szereplőkről: bár életszerűen reagált legtöbbjük a bonyodalmakra, olykor-olykor kicsit már idegesített a rettegés és a főszereplő iránt érzett ellenszenv, amely körülölelte őket, és ha épp ezek nem voltak ott, akkor is érezhető volt, hogy csupán megbújtak a feledés árnyékában, hogy mikor majd kedvük tartja, előugorhassanak. Maga a főszereplő, azaz Thomas, kifejezetten szimpatikus volt, az elejétől a végéig. Benne a kíváncsiság és a bátorság különleges egyvelege valami ritkaságot idézett elő számomra. Kedveltem. Aztán ott van Newt, Minho, Alby, Chuck, Gally és Teresa, az egyedüli nőnemű egyén. (Thomason kívül ők voltak még a lényegesebb karakterek.) Gally kivételével mindannyian elérték azt a szinten, ami nálam már a szimpatikus kategória. Legeslegkedvencem közülük Newt és Minho. Imádnivalóak. Alby a végére elérte, hogy sírjak miatta, ahogyan Chuck is. Azokat a tragikus pillanatokat egyetlen film sem tudná felülmúlni. Habár ezeket a NAGY pillanatokat sem tudtam teljes mértékben átérezni a szerző hibájából – ugyanis nem adott bele elegendő lelket. Ez igencsak elszomorított. Teresa a határvonalon táncolt, valójában sosem kedveltem, csak a finálé felé fordult a kocka kicsit.
A könyvben szereplő idegen szavak és lények nagyon megkapóak, szerintem. Azokon, hogy „plotty” és „bökött” meg kiváltképp nagyot nevettem. Érdekesek. A Siratók pedig egyszerűen lenyűgöző teremtmények. Vagy inkább undorítóak? Mindkettő. És őket hihetetlenül fantasztikusan írta meg Dashner, le a kalappal előtte. Elérte, hogy soha ne akarjak egy ilyen lénnyel se randevúzni.
A könyv végéről pedig annyit: a filmnek egy-két részletről eltekintve nagyobb volt a fantáziája. De most halál komolyan. (SPOILER!!!) Mi az már, hogy a könyvben az Alkotókkal úgymond „személyesen” is találkoznak, míg a filmben csupán egy felvételen látják őket (valójában csak egy nőt)?! És ebben az a poén, hogy a film ebből a szempontból kézrázást érdemel, ugyanis sokkal inkább képes volt megragadni azt a hangulatot, amit elvártam. És talán még a vége is. Azon meg röhögnöm kellett egy sort, hogy míg a könyvben BUSSZAL viszik el a fiúkat a borzalmak tetthelyéről, addig a filmben HELIKOPTERREL. Szerintem nem kell mondanom, mennyivel jobban hangzik a helikopter. Ám a Kitörés meggyőzött róla, hogy el kell olvasnom a folytatást is.
Continue reading...
# disztopikus # fantasy
�s 2 megjegyzés: quickedit
Marcadores: , , , ,