Voreena

Noha nem mondanám, hogy a Briar U hatására el szeretnék kezdeni hokizni, de amikor Elle Kennedy könyveit olvasom, mindig előbújik bennem a vágy, hogy csapatsportot űzzek. Talán majd egyszer. :D Olyan nekem ez a könyvsorozat, mint amikor leülök újranézni a kedvenc romkomjaimat vagy mint amikor kinyitom a régi naplóimat – nosztalgia. Pedig még csak egyszer olvastam végig a Briar U részeit, mégis, amikor rájuk vetek egy pillantást a polcomon, ez a jóleső érzés jár át, mintha régi barátokat üdvözölnék. Talán nevezhetném őket komfort olvasmánynak? Így belegondolva határozottan igennel tudok erre a kérdésre felelni.

Huszonhét éve kelt utoljára a nap, így az éj lényei három évtizede prédálnak a halódó nap derengésében. Saját örök birodalmuk építésével a miénk egyre satnyul. Immár csupán néhány kihunyó fénypetty küszködik a sötétség növekvő tengerében.Gabriel de León a birodalom és az egyház védelmére felesküdött rend, az ezüstszentek utolsó tagja. De a nap eltűnésével már az Ezüst Rend sem bír az áradattal. Ősellenségei fogságában az utolsó ezüstszent kénytelen elmesélni a történetét. Legendás csaták és tiltott szerelem, elveszett hit és újjáéledő barátságok, a Vérháborúk és az Örök Király történetét, aminek végcélja az emberiség utolsó reménye: A Szent Grál.

Tudom, unjátok, hogy mindenki csak áradozik erről a könyvről, és hát sajnos, nem sajnos, én is beállok a sorba. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy szinte egymás után tudtam maximálisan csillagozni két könyvet (a másik a Bűnös birodalom volt.... hát igen, fantasyk :D), nálam ez ritkaság. Ez volt a második könyvem az írótól, de inkább tekintem elsőnek, mivel az Aurora Risingnál csupán társíróként működött, és nehezen jött át számomra az ő sajátos stílusa, itt viszont mintha megvilágosodás ért volna, és azt hiszem, új kedvenc írót avatok Jay Kristoff személyében.

A könyv írója sokat ugrál az időben; rögtön az elején a jelenből múltba, majd a fejezetek között, de jellemzően a végükön vissza-visszaugrál a “most”-hoz. Számomra ez nagyon érdekes és újszerű volt, valamint ennek a megvalósítása is fantasztikusan lett megoldva. Nagyban hozzá is járult ahhoz, hogy végig fenntartsa az érdeklődésemet a könyv olvasása közben, ami azért közel 800 oldalnál már nem kis feladat. Tetszettek Gabriel csípős szóváltásai a krónikással, élveztem, ahogy előrevetítettek ezek a részek jó és rossz eseményeket egyaránt. Ezek olyan szükségszerű átkötések voltak a könyvben, amik nagyban segítenek képben maradni az olvasónak.

Teljesen odáig meg vissza voltam Gabriel de León karakteréért, szerintem zseniális személyiség, a káromkodásai pedig még annál is jobbak. Rajta kívül még Chloét szerettem meg nagyon, de ő okozott nagy meglepetéseket is... Amit még külön kiemelnék, az a világfelépítés, valamint a rengeteg apró részlet, amelyek tökéletesen, szinte precízen lettek adagolva.  A legtöbb fordulat engem váratlanul ért, és igazából csak egy dologra jöttem rá, de az is olyan elhanyagolható infó volt, ami eltörpül a többi mellett; tipikusan olyan fantasy ez, ami beledob a mélyvízbe, aztán a parton várja meg, sikerül-e kiúsznod.

Imádtam, hogy folyton izgulok, szomorkodok, nevetek; minden érzelem erősebben tört fel belőlem, miközben a Vámpírbirodalmat olvastam. Nagyon különleges New Adult fantasy, a maga műfajában szerintem kiemelkedő.  A vámpír rajongóknak pedig egyenesen kötelező olvasmány!  Nem unalmas, van benne romantika, sőt, egy kis erotika is, tehát szerintem sokak igényét kielégíti ez a Kristoff által megalkotott remekmű. Arról nem is beszélve, mennyire gyönyörű ez a kiadás; önmagában is megragadó a könyv hangulata, de a képek csak még inkább behúznak a sztoriba, elképesztően passzoltak a történethez.

Egy biztos: fogok még olvasni a szerzőtől. Köszönöm szépen a Könyvmolyképzőnek a bizalmat! 

Ezen a linken tudjátok megrendelni: https://konyvmolykepzo.hu/products-page/konyv/leigh-bardugo-elfajzott-kiralysag-voros-pottyos-konyvek-hat-varju-2-8558

Kaz Brekker és csapata rendkívül merész küldetést hajtott végre. Még maguk sem hitték, hogy épségben megúszhatják. Ám a busás jutalom felmarkolása helyett most ismét az életükért kell megküzdeniük. Elárulták őket, meggyengültek, erőforrásaik kimerültek, így a csapat elveszítette minden szövetségesét, sőt reményét is. A világ minden szegletéből hatalmas erők csapnak le Ketterdamra, hogy megszerezzék a jurdaparem nevű veszedelmes szer titkát.

Jaj, hogy én mennyire vártam, hogy végre 5 ️-ot adhassak egy könyvnek; legutóbb májusban volt erre példa. És bár az első 100 oldal nehezen csúszott, már akkor éreztem, hogy bizony Bardugo könyvének meg fogom adni azt, amit megérdemel.  Viszont kedvenc sajnos nem lett, ezt a "posztot" meghagyom az első résznek. Olyan jó volt azt érezni, hogy végre mindegyik szereplő közelebb áll hozzám, többet megtudtam a múltjukról és a vágyaikról, és nem volt olyan érzésem, hogy “eh, most Inej fejezetét legszívesebben kihagynám”. Hihetetlen, de Kazt is sikerült a szívembe zárni.  Minden klappolt. Ez igaz a cselekményre is. Jan Van Eck, Pekka Rollins… micsoda izgalmak és fordulatok! Imádtam, hogy mindig történt valami, hihetetlen, hogy majdnem 700 oldalas ez a könyv, és sose éreztem, hogy unatkozom. 

Minden egyes YA fantasy, illetve Sarah J. Maas rajongónak teljes szívből tudom ajánlani ezt a duológiát, mert tényleg fantasztikus. Ahogy az Instagram oldalamon többször is hangozattam, tökéletesen megkomponált, szinte hibátlan mindkét rész. Biztosan újraolvasom még a jövőben, ez nem kérdés.  

Ui.: STURMHOND!!! 

Köszönöm szépen a Könyvmolyképző kiadónak, hogy ezt is olvashattam! 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, aki találkozott egy lánnyal. A Lánnyal. Fallon megismerkedik Bennel, az ígéretes regényíróval – egy nappal azelőtt, hogy az ország másik felére költözik. A szerencsétlenül időzített vonzalmuk a lány eseménydús életével együtt megadja azt az ihletet, amire Ben mindig is vágyott a regényéhez. Telik-múlik az idő, párhuzamosan futó életükben jönnek-mennek a kapcsolatok és a csalódások, de továbbra is találkoznak évente egyszer, mindig ugyanazon a napon. Egészen addig, ameddig Fallon el nem bizonytalanodik, hogy Ben vajon igazat mond-e neki, vagy csak tökéletes valóságot kreál a regényéhez az ütős konfliktus kedvéért. Lehet-e egyáltalán szerelmi történetnek nevezni Ben kapcsolatát Fallonnal – és egyúttal a regényét is –, ha szívfájdalommal végződik?

Mondom, mi az, ami tetszett: lendületes, könnyed (CoHo többi könyvéhez viszonyítva), az alapötlet pedig jól meg lett valósítva. De akkor vajon miért adtam rá “csupán” 4 csillagot? Kezdjük ott, hogy nem igazán sikerült megbarátkoznom a főszereplőkkel, emellett a témát nem tartom eléggé kidolgozottnak. Azt reméltem, hogy kicsit jobban belemegy CoHo az áldozat-okozó pszichológiájába, mert ez számomra még igencsak felületes munka. Valamint érzelmileg szinte egyáltalán nem érintett meg, valószínűleg pont ezért. 

Úgy tűnik, mostanában ez az általános véleményem az írónő könyveiről, hiszen hasonló gondjaim léptek fel a Minden tökéleteseddel kapcsolatban is. Talán ha évekkel korábban talál meg a November 9, kedvenc is lehetett volna, de ezek csak találgatások.

Ráébredtem, hogy Hoover komolyabb könyvei sokkal jobban tetszenek (például a Regretting You vagy a Velünk véget ér), mint esetleg a Slammed, ami számomra a November 9-hez hasonló élmény volt. De továbbra is tartom magam ahhoz a kijelentésemhez, hogy CoHo fantasztikus író, mert mindig sikerül meglepnie. Ötletei egyediek, könyveinek cselekménye és mondanivalója teljesen elkülönül egymástól. 

Egy dologban viszont nem nagyon tud újat mutatni: a szereplői terén. Számomra főként a női főszereplők azok, akik kisugárzásukban nagyon hasonlítanak egymásra. Lehet, épp ez a célja, engem ez kicsit idegesít, de lehet, hogy csak én látok bele többet, és CoHo-nak egyszerűen ilyen a stílusa, és csupán ebből adódik ez a hasonlóság. Igazából lényegtelen, ha az ember el tudja különíteni egy szerző könyveit egymástól.

Vicces, hogy sokak kiszámíthatónak tartják a November 9 csattanóját, és valóban az; én mégis kicsit meglepődtem rajta. Igazából tényleg baromira egyértelmű a szitu a tapasztalt olvasóknak, és én annak is tartom magam, de ezt valahogy nem láttam előre. Érzelmileg nem igazán hatott rám, viszont mindig nagyra értékelem, ha meg tudnak lepni, és meg is ragadom az alkalmat, hogy újra megdicsérjem emiatt Hoovert. Már 10 könyvét olvastam, épp ezért is nagy szó, hogy újra és újra újdonsággal hatnak rám a művei; szeretem a sokoldalú írókat. Nemrég azon elmélkedtem, hogy ha végre nekiállnék az írásnak, olyan író szeretnék lenni, mint CoHo. A saját stílusomban írnék fiatal felnőttekről bizonyos élethelyzetekben, olykor vicces, olykor komolyabb jelenetekkel, és persze sok-sok meglepetéssel.

Most, hogy ügyesen megszámoltam, hány könyvét olvastam Hoovernek, szeretném őket sorrendbe állítani az alapján, mennyire tetszettek nekem. (Az első a kedvenc, az utolsó pedig az általam legkevésbé kedvelt.)

1. Velünk véget ér
2. Elrontott életek
3. Minden tökéletesed
4. Csúf szerelem
5. Soha, de soha 1.
6. Soha, de soha 2.
7. November 9
8. Vallomás
9. Slammed
10. Soha, de soha 3.

Hm. Hát, ha ti ezen meglepődtetek, akkor megnyugtatlak titeket; én is. :D

Köszönöm szépen a Könyvmolyképző Kiadónak a recenziós példányt! 

Quinn és Graham tökéletes szerelmét veszélybe sodorja a tökéletlen házasságuk. Az évek során felgyülemlett emlékek, a hibák és a titkok már eltaszítják őket egymástól. Az egyetlen dolog, ami megmentheti őket, éppen az lehet, ami a szakadék szélére sodorta őket. A Minden tökéletesed egy elgondolkodtató regény egy párkapcsolati gondokkal küzdő párról, akiknek múltbéli ígéreteken múlik a jövője. Szívszaggató, letehetetlen olvasmány. Az év legfelkavaróbb szerelmi története – lehet-e együtt tökéletesen boldog két tökéletlen ember?

Nagy ritkán a kezembe kerül egy-egy “űrbéli sci-fi” (bevallom, nem tudom, hogy hívják ezeket), jobb szeretem a Földön játszódó utópikus/disztópikus fajtáját, ami mellőzi a fantasy elemeket, viszont ez nem  azt jelenti, hogy képtelen vagyok élvezni ezeket a könyveket. 🙅🏽‍♀️ Inkább csupán arról van szó, hogy az olyan szavak, mint “űrhajó” és “szkafander” automatikus ellenérzést váltanak ki belőlem, és még csak magyarázatom sincs rá, hogy miért van ez. Lehet, hogy a tudomány és technológia e magas, számomra elérhetetlen szintje okozza bennem ezt az enyhe szorongást. 😆 

Visszatérve az Aurora Risingra, szeretem az olyan típusú “found family” könyveket, amikben az írók fognak adott számú teljesen különböző személyiségtípusú emberkét, és behajítják őket egy csapatba. Ez egy olyan sablon, amiben rengeteg a lehetőség, és még mindig nem aknázták ki teljesen, épp ezért ritkán találkozom ilyen tekintetben hasonló könyvekkel. Egyébként ezen trope-on belül az én kedvenceim a Hat varjú, a Hollófiúk, a Fekete Tőr Testvériség, és most már az Aurora Risingot is a listához írhatom. 

⁣⁣

Az Aurora felemelkedése tipikus példája annak az esetnek, amikor szinte lehetetlen, hogy ne várjam azt, hogy kilövök a Marsra, annyira jó lesz, hiszen a molyos figyeltjeim 70%-a 5 ⭐️-ra értékelte ezt a könyvet előttem. Olyan könyvmolyok, akiknek valóban adok a véleményére, és azért e mellett nehezen tud eltekinteni az ember. Spoiler: beálltam a sorba, és én is ennyire értékeltem, annyira meggyőzött a végére! 🤯

⁣

Viszont bevallom őszintén, a könyv feléig nem voltam lenyűgözve. Tetszett, de közben meg arra gondoltam: “én nem egy ilyen komolytalan, vicceskedő űrbéli felfordulásra fizettem be”; magyarán kicsit több mélységre számítottam… 🙄⁣ Meglepett a sok szemszög, de örültem a jelenlétünknek, mert általuk volt egy jó lendülete a könyvnek, bár ehhez is hozzá kellett szoknom. Scarlett és Cat például eleinte nagyon hasonlónak tűnt nekem, és Finian is olyan volt, mint a fiú megfelelőjük. Ők az örök ironizálók. Aztán szép lassan mindenkinek kialakultak a csak hozzá köthető személyiségjegyei, és a karakterek rétegeket kaptak. Alapvetően nagyon jól lett adagolva minden, pont a kellő mennyiségben. 

⁣

Nagyon jók voltak a poénok, rengeteget nevettem, de Catet ki nem állhattam (szinte a legvégéig), valamint utáltam, ahogy a csapat Aurorát kezelte a könyv nagy részében (aki amúgy dicsérendő módon nem kattant be azok után, amin keresztülment). 😵‍💫⁣ Abszolút hiteles reakció volt az osztag részéről, hogy nem bíztak Auriban, mégis örültem volna, ha legalább egyvalaki mindig ott van neki… Tylert tiszteltem és csodáltam, és tökre azt hittem, hogy összejönnek Aurival! Hát NO COMMENT. 😂 Számomra egyébként Finian volt az abszolút kedvenc, a humorérzéke verhetetlen, és a lelke imádnivaló. 🥰⁣ Kal is hamar szimpatikussá vált, Scar pedig belevaló csaj, nagyon shippelem Finnel, hiába tűnik reménytelennek, hogy valaha összejönnek. 😅 Zila is érdekes karakternek bizonyult, remélem, jobban megismerhetem a későbbiekben. 😊

⁣

Összességében egy jó felépítésű, izgalmas témájú, pörgős, fordulatokban gazdag és vicces könyvnek tartom, teljesen magával ragadott, egyre jobban beleéltem magam a kalandokba. 😍 Annyi minden történt ebben a rövid történetben, és annyira kiszámíthatatlan és izgalmas volt az utolsó 100 oldal, hogy őszintén fogalmam sincs, hogy mire számítsak a folytatásban, de már alig várom! 🤩⁣ 

Oldalszám: 688

Kötéstípus: kartonált

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.

Eredeti cím: From Blood and Ash

Fordító: Rácz Kata

Országos megjelenés: 2022.05.06

IDE KATTINTVA MEGRENDELHETED! 

Fülszöveg:

Egy új korszak hajnalán, a születésekor kiválasztották Poppyt, ezért az élete sosem volt igazán a sajátja. A Szűz élete magányos. Sohasem érinthetik meg. Sohasem nézhetnek rá. Sohasem szólhatnak hozzá. Sohasem tapasztalhatja meg az élvezeteket. Ám ő Felemelkedésének napjára várva szívesebben tölti idejét a testőreivel, és inkább harcol a gonosszal, ami elvette tőle a családját, mint hogy arra készüljön, hogy az istenek méltónak találják. De ez a döntés sem volt sohasem az övé. Az egész királyság jövőjének terhe Poppy vállát nyomja, és ez olyasvalami, amire egyáltalán nem biztos, hogy vágyik. Hiszen egy Szűznek is van szíve. És lelke. És vágyai. És amikor Hawke, az arany szemű őr felesküszik rá, hogy biztosítja a Felemelkedését, így belép az életébe, a végzet és a kötelesség összekuszálódik a sóvárgással. Hawke felkorbácsolja a lány indulatait, elülteti benne a kételyt azzal szemben, amiben eddig hitt, és megkísérti azzal, ami tilos.

TE JÓ ÉG! Rájöttem!! 🤯 Mi a fenéért vesztegettem az időmet JLA YA fantasy könyveire? Számomra egyértelmű, hogy ő a New Adult, azon belül is a high fantasy világában tud a leginkább kiteljesedni. Nem csoda, hogy az Obszidián meg a Komor elemek nem tudtak magukkal ragadni… Na meg ÚRISTEN, ez a könyv!! Bevallom, picit szkeptikus voltam a nagy hype miatt, de már az első pár fejezet után tudtam, hogy én ezt imádni fogom.

Nagy megkönnyebbülésemre azonnal beindult a sztori, Poppynak (csak nekem szokatlan kicsit ez a név?) nem sok nyugodt perce volt, na meg nekem se. 😅 A világfelépítés, a különböző lények, a rejtélyek, a váratlan fordulatok… Minden nagyon izgalmas volt! Bár nem tudom, hogy az írónő szokott-e animéket nézni, de el tudom képzelni, hogy ehhez a könyvhöz az Attack on Titanből, a Kabaneri of the Iron Fortressből vagy esetleg a The Promised Neverlandből inspirálódott, mert engem abszolút rájuk emlékeztetett. 🤭

Tetszett a nyomasztó hangulat és az állandó feszültség, sose tudhattam, hogy a következő fejezetben vajon meghal-e valaki, vagy Teerman herceg kegyetlenkedése következik a sorban. Persze nem mondom, hogy tökéletes ez a könyv. Muszáj kiemelnem, hogy egy idő után roppant idegesítő volt, hogy az írónő állandóan ismételgette magát, sőt, olykor még túlságosan egyértelműen utalt dolgokra, amikre jobb esetben nem jön rá azonnal az olvasó (szerencsére én ezt a tábort erősítettem, de csak mert béna vagyok 😅), rosszabb esetben azonnal leesik a tantusz, és a könyv további részében végig unatkozik. 

Örültem, hogy több helyszínen játszódott a történet, mert azért a kastély egy idő után már nem valami érdekfeszítő. Tetszett az is, hogy Poppy bár naiv és tapasztalatlan, képes megvédeni magát, és nem pánikol be egy kis vértől. Na és persze ott van Hawke. Vele kicsit hullámzó volt a kapcsolatom, vonzott, de féltem, hogy nincs benne több annál, amit mutat, ugyanis az nagyon kevés volt. Épp ezért reménykedtem, hogy valóra válnak a sejtéseim vele kapcsolatban, de erről inkább nem mondanék többet… A könyv végére felkerült a bookboyfriendjeim listájára. 🤭

Annak ellenére egyébként, hogy bizonyos csavarokra rájöttem, még számos meglepetés ért a könyv utolsó fejezeteiben, és örültem, hogy végre gondolkodnom kell, hogy összerakjam a képet. Összességében szerintem ez egy szuper sorozatindító kötet, tele lehetőségekkel, izgalmas karakterekkel, sötétséggel, vérrel, na meg persze egy csipetnyi erotikus fűszerezéssel. 🔥

Lili egy zátonyra futott házasságtól menekül Itáliába. És hogy miért pont a szerelmek városában akarja átgondolni az életét, arról csakis nagymamája naplója tehet. Vajon a nagymamájának tényleg volt egy titkos olasz szerelme? A naplóból ugyanis fény derül Róza nagyi titkaira, és Lili egészen Velencéig megy, hogy megtudja az igazságot. Lili reméli, a saját életével kapcsolatban is tisztábban lát majd az utazás végére. Tudni fogja, érdemes-e még egy esélyt adni a házasságának, vagy új életet kell kezdjen, ha hazatér. Első állomása a Trattoria Venezia, ahova nagymamája útja is vezetett annak idején. Elandalítja a város, a gondolások éneke, egy régmúlt szerelem emléke és talán egy új ígérete is. Vajon Velence feltárja előtte titkait?

Amit kiemelnék, azok Róza mami írásai, itt éreztem egyedül, hogy élettel telnek meg az oldalak, viszont helytelenítettem, hogy Lili úgy gondolja, csakis Róza teljes sztorija adhatja meg a megoldást a saját problémáira. Viszont ettől eltekintve mozivásznon szerintem remekül mutatna a történet, a borító pedig csodás lett. Nem akarok senkit elkedvteleníteni a könyvtől, lehet, hogy csak túl kritikus vagyok, vagy csak tényleg nem nekem való, de ki tudja, lehet, hogy neked kedvenc lesz.

A főszereplő, Kinch Na Shannack egészen páratlan karakter, a humora mindent vitt, és érdekes személyiségével azonnal a kedvenc szereplőmmé vált. Szinte minden oldalon elejtett egy-egy megjegyzést, amin nevethettem, de ezen kívül okos, figyelmes, valamint jószívű (bár kicsit szemtelen) fiúként ismertem meg. Imádtam, ahogy a kalandjai során így vagy úgy, de mindig kibújt a slamasztikából; túlélt. Útitársai, a vak cica, Galva, valamint a többiek mind a szívemhez nőttek, és számos meglepetést okoztak.

Tetszett, hogy minden fejezet egy újabb kalandot ígért, és hogy állandóan izgultam, hogy vajon hogy ér véget, és milyen lénnyel szemben győznek vagy veszítenek a szereplők. Krakenek, varázslók, boszorkányok, goblinok, óriások… Nehéz lenne unni egy könyvet, ha ennyi ellenséggel kell megküzdeni, és én bizony egy percig nem unatkoztam.

Volt egy jelenet, kifejezetten egy, ami újra és újra lejátszódik a fejemben; a fejezetnek, amiben szerepelt, az a címe, hogy “A húzás”. Na az hátborzongató volt, és azóta imádkozom. egy szereplő épségéért. Valahogy az egész könyv annyira magával ragadó volt, hogy így hónapokkal azután is, hogy olvastam, emlékszem apró részletekre, és higgyétek el, ez nálam nagy szó! Igaz, néha elvesztem a helységek, a királyságok és az uralkodók neveiben, de többnyire világos volt előttem az egész történet, emiatt tudnám felidézni a könyvet az elejétől a végéig.

Tervezgetem az újraolvasást is, mert ez tipikusan a hidegebb, csípősebb időjáráshoz illik, mint amilyen az ősz, és vágyom elmerülni a sötétebb hangulatú fantasykben. Nem tudom, hogy fogom kibírni a következő rész megjelenését, hiszen elég durva függővége lett, ráadásul még meg sincs írva! Hajjajj, muszáj erősnek lennem. Mindenesetre ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik természetesen szeretik a dark fantasy műfaját, a vicces férfi főhősőket/antihősöket, a kalandokat, egy kis vért és mindemellett egy csipetnyi romantikától sem ódzkodnak.

A Csendes-óceán partján fekvő városkában kétszáz évvel ezelőtt három nővért halálra ítéltek boszorkányságért. Köveket kötöttek a bokájukra, és a kikötő mély vizébe lökték őket. Azóta minden nyáron visszatérnek egy kis időre, hogy három bájos lány testébe költözve bosszút álljanak – fiúkat csaljanak a kikötőbe, és vízbe fojtsák őket.

Vegyes érzésekkel csuktam be a könyvet az utolsó fejezet után, kellett is egy nap, hogy átgondoljam, hogyan fogom értékelni. Mivel a fülszöveget nem olvastam el, csupán a borítóra alapoztam, hogy boszorkányokkal kapcsolatos olvasmány lesz, ám végül teljesen mást kaptam, mint amire számítottam. ⁣⁣

A Fekete Tőr Testvériség szövevényes cselekménye után üdítő volt kicsit lelassítani, és talán ennek köszönhető, hogy olyan gördülékenyen ment az olvasás; két nap alatt végeztem vele, de akár egy is elég lett volna, hiszen rövid fejezetei és a könnyed írói stílus egyszerűen viszi magával az olvasót, még akkor is, amikor alig történik valami. ⁣⁣

Hát igen, és itt jön a képbe a problémám. Hiába próbáltam elvonatkoztatni eddigi fantasy olvasmányaimtól, képtelen voltam nem arra gondolni, hogy “Mikor történik végre valami? Mikor jön a csattanó?”. Arra ugyanis hamar rájöttem, hogy a Gonosz mélység amolyan rendhagyó fantasy a társai mellett. És ezzel nincs is semmi baj! ⁣⁣

Én inkább azt érzem, hogy az írónő nem használta ki a lehetőségeit, és sokszor nem arra koncentrált, amire kellett volna. Például amikor több fejezet csupán annyiból állt, hogy Penny elhajózott Sparrowba, lefojtatott egy szinte felesleges és céltalan beszélgetést, majd visszahajózott a szigetre. Ehelyett Ernshaw kicsit jobban kibontakoztathatta volna Bo személyiségét és Penny érzéseit, mert így kettőjük kapcsolata egyáltalán nem jött át, és ez megnehezítette, hogy beleéljem magam a könyvbe, főleg a végébe…⁣⁣

A cselekmény és a “fordulat”, úgy gondolom, szándékosan ennyire kitalálható. Sok értékelést olvastam, és a legtöbből az jött le, hogy már a könyv fele előtt mindenki rájött a fordulatra, és a vége is sejthető ezáltal. Velem sem volt másképp, pedig én aztán nagyon nehezen jövök rá az ilyenekre, ezért is gondolom, hogy az írónő direkt írta így, és bár sokakat ez nem zavart, én egy kicsit csalódott voltam, hogy nem kaptam egy-két kiszámíthatatlan csavart. ⁣⁣

Így végül ennek okán, és amiért a szereplők kissé kidolgozatlanok maradtak, 4 ⭐️-ra értékeltem a könyvet, viszont abszolút nem bántam meg, hogy elolvastam, csodásan van megírva és felépítve, valamint remek a története.