A következő címkéjű bejegyzések mutatása: disztópikus. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: disztópikus. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. február 25., szombat

Sarah J. Maas: Crescent City – Ég és lélegzet háza (Crescent City 2.)

február 25, 2023 0 Comments

Oldalszám: 872
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: House of Sky and Breath
Fordító: Szabó Krisztina
Országos megjelenés: 2022.11.18

Bryce Quinlan és Hunt Athalar próbál visszarázódni a normál kerékvágásba – megmentették Crescent Cityt, de annyi minden fordult fel fenekestül az életükben, hogy leginkább csak pihenni szeretnének. Le akarnak lassítani. Kiderítenék, mit tartogat számukra a jövő. Az Aszterek eddig tartották a szavukat, békén hagyták őket. De így, hogy a lázadók lassacskán egyre inkább kikezdik az Aszterek hatalmát, az uralkodók jelentette fenyegetés nőttön-nő. Bryce, Hunt és a barátaik belekeverednek a lázadók terveibe, és választaniuk kell: vagy csendben tűrik az elnyomást, vagy megküzdenek azért, amit helyesnek tartanak. És mint tudjuk, a hallgatás sosem volt az erősségük…


Az első rész nem lett kedvenc, viszont megadtam neki anno az 5 ⭐️-ot, és úgy gondolom, ezt abszolút meg is érdemelte. A HOSAB viszont… Maradjunk annyiban, hogy 860 oldalnyi hullámvölgyet éltem át az elmúlt hetekben, amíg ezt a könyvet olvastam. 🥴 Az első 200 oldal kellemes bevezető volt, egész érdekes dolgok történtek. 🤭 Aztán a következő pár száz oldal egyre nehezebben csúszott, főképp az motivált az olvasásra, ha Ruhn, Ithan vagy Tharion szemszöge jött, mert Bryce-t és Huntot elkezdtem borzasztóan unni. 🙃


Nem is értem, mi történt itt, vagy lehet hogy velem van a baj, hogy akiket az első részben szerettem, most nem kedvelem… Huntot például szerettem volna most jobban megismerni, de minél többet voltam a fejében, annál jobban csalódtam a személyiségében. 😖 Abszolút semleges érzelmeket váltott ki belőlem, és nagyon irritált, hogy állandó jelleggel Shaharhoz hasonlítgatta Bryce-t, és agyon ajnározta magában. 😑 Nagyon kiábrándító volt, és semmi újat nem mutatott meg magából. Bryce-nak meg láthattam olyan oldalait, amelyek nem sok szimpátiát váltottak ki belőlem, valamint számos húzásával nem értettem egyet, és nem értem, hogy bizonyos dolgokat miért úgy intézett, ahogy. A mártírkodása is kezd roppant unalmassá válni egyébként...


Ezzel szemben ott van Ruhn, Ithan és Tharion, ja meg persze Cormacet se hagyjam ki a sorból! Imádtam a srácokat. 🥰 Igaz, eleinte nagyon bosszantó volt, hogy ott van Bryce egy seregnyi alfalágyult hímmel, nem éreztem kiegyenlítettnek a nemi egyensúlyt, de Celestina és Hypaxia jelenléte kicsit enyhítette a kantúltengést. 😅 Cormac kicsit Erisre emlékeztetett, egyébként, és ő sok meglepetést okozott. Ruhntól sokat vártam, és úgy érzem, meg is kaptam, amit szerettem volna. Most már nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy ő a kedvencem a sorozatból. ❤️‍🔥 Ithan felforgatta a lelki világomat, imádnivaló a srác, Tharion pedig abszolút pozitív csalódás volt. Hozzá sok negatívum kötődik, de pont ez teszi számomra érdekessé a személyiségét. Legtöbbször önös célok vezérlik, legfőbb vágya a szabadság, amiért bármire hajlandó. Izgalmas karakter. 🙈🔥


Vissza a sztorira: miért kell mindig újra és újra visszatérni Danikához? Értem én, hogy mindenhez IS köze van, és tetszik, hogy Sarah ennyi összefüggést hozott vele kapcsolatban, valamint számos kérdésre is választ kaptunk a kötet végére, de maga a tudat nagyon idegesít, hogy világi legjobb barátnőkként hogy tudhatott ennyire kevés dolgot róla Bryce? Aki pedig képtelen ezt elengedni, dühös és csalódott, ami abszolút érthető. Egyedül ezek az érzések jöttek át tőle ebben a részben. 


Amik tetszettek, azok az akciódús jelenetek voltak leginkább, vagy amikor nagyon érzékletes leírással történt a cselekmény. Abból viszont kezd elegem lenni kicsit, hogy soha senki nem kap egy normális halál-jelenetet ebben a rohadt sorozatban. Pont, ahogy az előző részben, ezúttal sem jutott idő, hogy megsirassam a holtakat. De egyben meg nagyon is igaz, hogy a valóságban sem áll meg az idő, amikor meghal valaki, hiába szeretnénk egy kis lelki belenyugvást…


A csavarok számomra igencsak kiszámíthatóak voltak, semmi olyan nem történt, amire azt mondtam volna, hogy “OMGG EZT NEM HISZEM EL!”, és ez szintén csalódást okozott. Persze ettől függetlenül a fordulatok tetszettek, csak többet vártam, pláne SJM-tól. Viszont Ruhn és Nap szála nagyon szépen fel lett vezetve, tetszettek az apró nyomok, amik alapján idő előtt ki is találtam, hogy ki lehet Nap ügynök. Az volt a kedvenc “nem meglepő” fordulatom. 🤭😍 Sajnos hallottam spoilert a végéről (köszi, booktok! 🤡), de egyébként ez sem igazán lepett volna meg akkor sem, ha nem tudok róla. Valami ennél is extrábbat vártam volna… Na mindegy. Összességében a könyvre 4 ⭐️-nál kevesebbet nem vagyok hajlandó adni, mert a minőség benne van, csak Sarah rossz szokása szerint brutálisan elhúzta a sztorit, és ahhoz képest meg nem volt elég tartalmas. 😅

2022. október 9., vasárnap

Sarah J. Maas: Crescent City – Föld és vér háza (Crescent City 1.)

október 09, 2022 0 Comments


Oldalszám: 912
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: House of Earth and Blood
Fordító: Szabó Krisztina
ISBN: 9789635619993
Országos megjelenés: 2021.11.18

IDE KATTINTVA TUDJÁTOK MEGRENDELNI A KIADÓTÓL!


Bryce Quinlan nappal kemény munkával, éjszakánként pedig bulizással töltött élete egészen addig tökéletes volt, amíg egy démon meg nem gyilkolta a legjobb barátait, magára hagyva őt a veszteségével és a fájdalmával. A tettes rács mögött ül ugyan, a gyilkosságok mégis folytatódnak, és Bryce hirtelen egy nyomozás kellős közepén találja magát. Bármire kész, hogy megbosszulja a barátai halálát.


A második rész megjelenése adta meg a végső löketet, hogy végre elolvassam ezt az agyonhype-olt SJM-könyvet, és azt kell mondjam, nem bánom, hogy kicsit vártam vele. Ugyanis ha korábban olvasom, szinte biztos vagyok benne, hogy kevésbé szerettem volna. 🙈 Nehéz volt elvárás és előítélet nélkül nekivágni a Crescent Citynek, mégiscsak Sarah J. Maas írta, valamint próbáltam elvonatkoztatni attól, mennyien vallják ezt a kedvencüknek az írónő tollából, mert ez túlságosan magasra tette volna a mércét, és ezt a kimenetelt szerettem volna nagy ívben elkerülni. 


Már annak is örülhetek, hogy egyetlen spoilerrel sem találkoztam azon kívül, hogy a szereplők hogy néznek ki. 😆 Még a műfajban sem voltam biztos egészen addig, amíg el nem kezdtem olvasni, viszont azt kell mondjam, SJM szerintem remekül megállta a helyét az urban fantasy, valamint a disztópia műfajában. Én sokakkal ellentétben egyáltalán nem éreztem soknak a világfelépítést, szinte meg sem éreztem, és az első 100-200 oldal hihetetlen gyorsan elrepült, hiszen annyi minden történt! 🤯Ezután jött inkább a társadalmi-politikai viszonyok felvázolása, ami már jobban érezhető volt, viszont számomra ez sem volt “tömény”, inkább kellemes eloszlásúnak éreztem. Kicsit reménykedem, hogy SJM majd ír egy olyan könyvet, amiben még ennél is nagyobb szerepet kapnak a disztópikus, posztapokaliptikus elemek, mert szerintem az nagyon vagány lenne, és ezek alapján meg is van az írónő fejében mindaz, ami egy sötétebb, nyomasztóbb ívű könyvhöz dukálna. 🙈


A szereplőkre térve: sajnos itt már nem jelenthetném ki tiszta szívvel, hogy elvárások nélkül álltam hozzá Hunthoz vagy Ruhnhoz (de főleg Hunthoz), és attól félek, némileg ez az oka annak, hogy egyikőjük sem került hozzám közel. 🥺 Hiába a 900 oldal, nekem ez nem volt elég ahhoz, a szívembe fogadjam Huntot, hiányoztak belőle a mélyebb érzések. Viszont úgy voltam vele, hogy a későbbi részekben minden bizonnyal jobban meg fogom ismerni, és talán annyira megszeretem, mint Chaolt vagy Doriant, esetleg Tamlint. Ruhnra ugyanez vonatkozik, azzal a kivétellel, hogy benne pozitívan csalódtam, és remélem, több szerepet kap a kövi részekben. 🙈Bryce már egy különleges eset. Féltem, hogy hasonlítani fog Aelinhez vagy Feyre-hoz (személyiségben), mert az kicsit elszomorított volna. Nem azért, mert nem szeretem őket, egyszerűen csak vágytam egy újabb egyéniségre… És Maas ezúttal sem okozott csalódást. 😌 Bryce-t határozottan NEM kedveltem az első 300 oldalban, de fokozatosan megismertem, felfedte előttem valódi arcát. Tetszett a gondolkodása, egészen más volt, mint Aelin mesterkéltsége vagy Feyre józansága. Önzetlen, bátor, mégis tele van félelemmel és szeretettel, amit annyira őrzött magában, hogy a végén már csak nehezen adott belőle. Nagyon átéreztem a vívódásait, miután megértettem a miértjüket. Iszonyúan büszke voltam rá, és arra is, hogy nem hagyta cserben Huntot, amikor Hunt “megérdemelte” volna. 


A cselekménnyel már nem vagyon annyira elégedett. Egyrészt azért, mert ahogy sokan is rámutattak értékeléseikben, Bryce és Hunt sok felesleges kört futott a nyomozás során, néha pedig azt éreztem, mintha dèja vu-m lenne, és ugyanazt olvasnám, ami egy idő után fárasztó és frusztráló volt. Nagyon jól meglettünk volna ezek nélkül, mert ezek az üresjáratok még csak semmi nagy pluszt sem adtak a sztorihoz. De persze amikor meg történt valami, annak mindig akkor kellett, mikor B és H “összejöttek” volna… 🙄 Na mindegy. Lényeg, hogy lehetett volna rövidebb, pláne hogy a tettes (szerintem) elég nyilvánvaló volt. 


A veszteségeket nagyon fájlaltam, egyik halálra sem számítottam, és még durvább volt, hogy olyan gyorsan történtek, gyászolni se jutott időm. 😢 De a végén kitört belőlem az összes elfojtott könny Bryce nagy jeleneténél, szerintem az egész nagyon megható és epic volt. Teljesen másra számítottam a könyvtől, és annak ellenére, hogy magamat is meglepve egy csomó dologra idő előtt rájöttem, így is okozott meglepetéseket, és nagyon élveztem minden sorát, még azokat is, ahol nem történt semmi. Ajánlom ezt a könyvet az SJM-rajongóknak, az urban fantasy, disztópia, paranormális romantikus műfajok kedvelőinek és mindenkinek, aki szereti ezeket a műfajokat krimivel keveredni látni. 🤭 Nekem nagyon bejött, bár egy kis 🌶-t hiányoltam belőle, de elvileg ez pótolva van a második részben. 😂🙈 Lényeg a lényeg, alig várom, hogy a következő részt is olvassam!



2018. március 3., szombat

James Dashner: Halálparancs

március 03, 2018 0 Comments


Ó te jó ég!!!
Előre jelzek: SPOILERRIADÓ!!
Szinte megbűvölten, ám egyben félve kezdtem neki ennek a könynvek. Gyakori, hogy az írók „kiégnek”, mire egy trilógiát megírnak – James Dashner viszont a kivételek csoportját erősíti. Immár 5 részes az Útvesztő-sorozat, és még mindig tud meglepetést okozni a csávó! Elképesztő. Éhező szemekkel faltam a sorokat, és i-m-á-d-t-a-m. Annyira átélhető volt, annyira letehetetlen, hogy még az iskolapad alatt is „igen, Mark, ezaz Mark, GYERÜNK MARK!!”. Ahh, egyszerűen ahww volt az egész, nem is tudok mit mondani; tudod, ilyen az, amikor valamire nagyon rá vagy kattanva. Annyit mondasz: „AHHWWW!!”, miközben a szemedben szívecskék jelennek meg, és áhítattal beszélsz róla mindenkinek, pedig magasról lepottyantják; ezzel álmodsz, ezzel ébredsz… Nemrég, este (az úton biciklizve… igen, egyedül, nem, nem veszélyes) konkrétan rettegtem, hogy vajon a jobb vagy a bal oldali bokorból fog rám ugrani egy buggyant, vagy esetleg az égből; mert ki tudja?! Páni félelmem csak nőttön nőtt, ahogy a néptelen utcák gyarapodtak előttem.
Ne hagyd gyermekedet, hogy éjjel egyedül bringázzon; még a végén megbuggyan! Ha-ha…
A szereplők. „Mennyi új név, amit meg kell jegyezni, mennyi új stílus, amihez hozzá kell szokni!” Kb. így indultam neki, de el kell ismernem, kis felüdülés volt ez számomra. Mark. Milyen kis helyes, de annyira fiatal! Féltem, hogy főszereplőként mennyire fog hajazni Thomasra, azonban Dashner bácsi átment a vizsgán, és egészen egyedi karaktert hozott létre. Erős, van benne kurázsi, és ennek tetejébe: szerelmes. Hát nem imádnivaló? És annyira reális! Trina. Jajjaj, kapott egy kis darabot Teresából, mégpedig a kisugárzását. De ő hétköznapibb, épp ezért szimpatikussabb volt nála. Néha picit magamra ismertem benne… Alec. Huha. Ez a név. Csak nevetni tudok rajta, bár csupán részleteket olvastam a Halál ereklyéiből. Viccet félretéve nagyon rokonszenves alak, elfogadnám nagyapának. Deedee. Őszintén szólva, róla majd később. Bammm.
A cselekmény. Mókás bevezető, túlságosan jó hangulat; az olvasók rögtön meg is érzik, hogy bizony percek kérdése, és fordul a kocka. Bergek az égen, mily váratlan! Úgy érzem, a könyv fülszövegében több információt talál az olvasó, mint szeretne… Lapozzunk. Nagyon tetszett, hogy Alec és Mark tettre kész egyéniségek, és ezzel rögtön megragadták a figyelmemet, s szerencsére a kurázsi mellett egy kis józan paraszti ész is szorult beléjük, így sosem éreztem azt, hogy belassulna a sztori pl. a vírus kitörése kapcsán adódó értetlenség miatt; reálisan, értelmesen kezelték a helyzetet. Ahogy haladtam előre, a könyv úgy vált egyre durvábbá. Az a sok halál, a barátok elvesztése… Deedee. Gondolkodtam: ki ez a kislány? Miért ő, miért olyan fontos? Ki lehet? Hm, hány évvel ezelőtt is játszódik a mű; talán 13? Az Útvesztő szereplői… Teresa??? A sejtés megvolt, de meglepően későn világosodott meg előttem… Hiába, nem vagyok formában. Aztán ott vannak Mark álmai. Azért elég durva dolgokon mentek keresztül, nem? Ááh… brutális. -an jó, nekem, mert sosem unatkoztam! 

Azonban volt, ami nem tetszett: rövid. Mármint, bakker, szinte alig történt úgy igazán valami érdemleges, mikor az a bizonyos 3 szereplő eltűnt… Persze előtte Mark összejött Trinával, ami aaah, csodás volt! Milyen kis aranyosak voltak!! Na. Szóval végre egy kis happiness, aztán bumm a levesbe. És utána már csak azt vettem észre, hogy állandóan lődöznek, és mindenki élete veszélyben forog, és valószínűleg mindenki elkapta a vírust, és aztán mindenki, és és és…!! „Hogy lesz ebből happy end, kérem szépen?”, mérgelődtem magamban. (Jaj, de szép alliteráció. xd) És a válasz egy beintés volt, mert SEHOGY. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy… hogy Mark… hogy Mark is. Noooo!! Trina rossz állapota pedig végképp lesokkolt. De az a befejezés, emberek! Én bőgtem. Hatalmas taps Dashnernek, igazi drámakirálynő. Így játszani az érzésekkel? Gonooosz… Akarom mondani: zseniális! Persze nem az epilógusra gondolok, bár az sem volt silány munka; Dashner lassan, de biztosan lerántotta a leplet.
Összegezve mindent, kellett még ez a plusz a sorozathoz. Annyira hiteles, annyira átélhető; gyönyörű munka, minden elismerésem érte. Remek film készülhetne ilyen csodás alapból.

2018. március 2., péntek

James Dashner: Halálkúra

március 02, 2018 0 Comments
Lassan felébredtem a téli álomból, és találkoztam régi jó barátommal, a Halálkúra című könyvvel, amelyet ismeretlen okokból kifolyólag több mint két éve kerülök. Aztán hirtelen kiderül, hogy 2018 januárjában filmként is megjelenik, és hopp, varázslatos úton ismét a kezemben találom a regényt. Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy akárcsak az első kötetnél, úgy ennél is ez a löket kellett, hogy befejezzem a trilógiát – amely sajnos valójában szerintem nem is trilógia, pedig milyen menőn hangzik már!
Útvesztő-trilógia… Na nem mintha bánnám azt a plusz kettőt, csak legyen már kerek egész a sztori!
(Egyébként ettől függetlenül trilógia, nem?)
Két nappal a mozi előtt leültem, hogy én ezt igenis ki fogom olvasni addig, erre persze realista énem megszólalt, hogy „Álmodozz csak!”, és valóban álom lett az elhatározásból. Védelmemre szóljon, a háromnegyedét sikerült kivégeznem, és azzal nyugtattam magam, hogy legalább a moziban nem fogok unatkozni. Na de a filmről majd később.
!!SPOILER!!
Kicsit nehezen indult be nekem a sztori, és tartottam attól, hogy nem lesz elég izgalmas számomra – pedig a befejező kötetnek igenis a legizgisebbnek kellene lennie; mégsem ezt sugallta a könyv (hozzátenném, elég sokáig). De aztán hozták a formájukat a srácok, pl. a VESZETT-től való szabadulás kis csavaros volt, és ki is derült néhány dolog… Brenda a VESZETT-tel. Nekem ez annyira abszurdum! Szinte nevetséges, mert egyáltalán nem illik oda. Majd Teresa hirtelen pálfordulása. Aztán Denver. Gally él?! Áhá, gyanús volt! Szóval voltak meglepik dögivel. Dashner fantasztikusan írja le a hátborzongató részeket, és teljesen átélhetően; mintha mindig ott loholtam volna Thomas nyomában. Azt hiszem a legnagyobb veszteség Newt volt. Szegényt nagyon szerettem. Úgy vélem, ő volt a szükséges áldozat. Minden könyvbe kell egy ilyen, hogy az írók fenntartsák az egyensúlyt, mert a való életben sem klappol minden, semmi sem tökéletes.
Jöjjön a film, ami lespoilerezte nekem Teresa halálát. Őszintén szólva, a film és a könyv vegyületéből zseniális mű születhetett volna. Például a Teresával történtek sokkal megfogóbbak voltak, jobban átjöttek az érzelmek. A könyvben meg… Hirtelen kiderül, hogy a csaj ismét velük van, felbukkan, Thomas meg így meg úgy van, etyepetyél Brendácskával… Én bírlak, de döntsd már el, mit akarsz! De azért tetszett, hogy mindkét változatban végül segítették egymást. Az már kevésbé, hogy így is, úgy is meghalt… Egyébként annyira összecsapottnak érzem a befejezést. Mint kiderült, a VESZETT terjesztette el a vírust, hogy csökkentse a világ népességének számát – a Halálparancsban ugyebár ez bővebben van kifejtve –, és erre az a megoldás, hogy elmenekültek valami Paradicsomba, ami egyébként hol is van? Véleményem szerint ez egyet jelent azzal, hogy az emberiség ki fog pusztulni, mert hiába az új generáció, hová mehetnének? Vagy egy másik univerzumba kerültek? Hogy ez mennyire elcseszett, már bocsánat! Megható sztori, bőgtem rajta meg minden; a könyv szinte a kezemhez ragadt, annyira lebilincselő volt… Aztán ahogy így utólag elgondolkodik rajta az ember: nem kellett volna máshogy végződnie?
Na de ki vagyok én, hogy ezt mondjam? Amatőr író. Így hát el tudom képzelni, hogy ha Dashner ilyen véget szánt szereplőinek, akkor ennek így kellett történnie. Alapvetően semmi kivetnivalóm nincs a könyvvel. Kicsit ugyan meglepett, hogy a Jobb Kar végül ellenséggé vált, Gally pedig „jó” lett, meg ugye még sorolhatnám, de egy csodálatos történet zárult le ezzel a kötettel. Én büszke lennék magamra, ha ilyet tudnék alkotni. Merem ajánlani minden sci-fi/fantasy kedvelő olvasónak, mert az Útvesztő-trilógia igenis megállja a helyét a legjobbak közt.

Értékelés: 10/10

2015. április 5., vasárnap

Kiera Cass: A Párválasztó trilógia

április 05, 2015 0 Comments
A Párválasztó:

Le. Vagyok. Döbbenve. Nem erre számítottam, és komolyan elképedtem rajta, mennyire tetszett ez a könyv. Éreztem benne az egyediséget, szinte átéltem az eseményeket. Az írónő remekül építette fel a könyvet, ez is igazán megfogott, bár igaz, jobbra számítottam. Viszont mikor decemberben elkezdtem olvasni a művet, emlékszem, annyira utáltam az első fejezet után, hogy ajjaj. Nem a kasztrendszerrel volt problémám, az kifejezetten tetszett – sőt! –, de mikor kiderült, hogy Americának pasija van, én úgy kiikszeltem az oldalt (ahol PDF-ben olvastam), hogy ihaj. Nem szeretem az ilyeneket, Aspen ráadásul pont az a típusú srác, aki szimplán csak irritál. De eleve úgy kezdtem neki a könyvnek, hogy „ú, de jó, egy cuki csaj szerelmes lesz a hercegbe, és boldogan élnek, míg meg nem halnak, blablabla…” És erre az fogad, hogy bumm, cs*szd meg, a csaj két éve szeret egy pasit, aki NEM a herceg. 

Ennél a pontnál: WTF-rohadjon-meg-a-világ-nincs-igazság-a-Földön. Hát, ja.
Ám miután végre beindult a cselekmény, a szemem csüngött minden soron, és nem bírtam többé kiikszelni az oldalt. Így az alvás és energia rovására bár, de sikerült két nap alatt kivégeznem ezt az édes kis könyvecskét. És tényleg; kivételesen nem élcelődök, a könyv halál komolyan az édes kategóriába sorolandó. Nem is tudom felfogni, hogy adhattak molyon ennek fél meg egy csillagot, mikor többet érdemelne… Viszont, ha a szereplőket helyezzük előtérbe, én sem tudnék három csillagnál többet adni szerencsétlennek. Valójában nem is azzal volt kifogásolnivalóim, hogy Maxon úgy beszélt eleinte, mint egy hetvenéves, vagy azzal, hogy Aspen kissé nyálgép volt, nem, leginkább azzal kapcsolatban, hogy a történet mellékszereplőinek konkrétan nem jutott egyéniség. Az oké, hogy Celeste meg Merlee olyan, amilyen, de a többiek? A szolgák, Kriss, Mini és a hozzájuk hasonló lányok mind-mind mintha Merlee más-más (na, emberek, életem leghosszabb alliterációja :3) kiadásai lennének, míg ööö… a-nem-tudom-hogy-hívják-negatív-szereplők Celeste klóncsoportját népesítenék. Na mindegy, megesik az ilyen, ám egy idő után igencsak feltűnővé vált számomra.
A főszereplők, akik számomra America, Maxon és Aspen, kivételesen szimpatikussá váltak a szívemben a mű végére. America alapból remek női alany, Maxon bár irritálóan formális, borzasztóan aranyos, az első csókjeleneténél Americával el is bőgtem magam valamiért, de fogalmam sincs, miért. Még meghatónak sem mondanám, viszont akkor is valami elragadót találtam a körülményekben, és egyszerűen csak sírni kezdtem. Szóval bizony benne van a Top 5 legjobb csókjelenetei között, egyem meg. :3 Aspen pedig… Hát egyszer imádtam, másszor meg utáltam, de épp ezért jó karakter.
Az Elit: kikölcsönözve. Voreena izgatott. :D

Értékelés: 10/8


Az Elit:
Borító: 5* (Valamiért megbabonáz. A Párválasztó egyike azon sorozatoknak, amiket főképp a borítójuk miatt vennék meg, mert azért valljuk be... van bennük valami fenséges.) 

Tartalom: 2 (Az isten szerelmére; nem történet benne SEMMI!) 

Szereplők: 1* (Ez az egy pont is Maxon érdeme, egyem meg a drágát.)

Ritka nálam az efféle szűkszavúság, de ekkorát én még egy sorozat folytatásában nem csalódtam. Hatalmasat zuhant a rajongásom a történet és annak hamis varázsa iránt. Leírhatatlan kiábrándulási folyamaton mentem keresztül a könyv olvasása közben. Fejtsem tovább a dolgot? Adios.

Értékelés: 10/6

Az Igazi:

Jajhogyénszegénymennyitszenvedtem...!! Az :D összvéleményem mégis szimplán annyi, hogy aranyos. Jó, oké, voltak szörnyen irritáló jelenetek, és amit a szereplők produkáltak olykor… Isten bocsássa meg tetteiket! De amit inkább kifejtenék, az America drága, Mr. Nyálgép Maxon és Mitugrálsz Aspen lehetetlen kapcsolata. Mert könyörgöm, hogy működik America szíve, hogy az egyik oldalon Aspenért áhítozik, a másikon meg Maxon miatt féltékenykedik?! Óóó, de ez még semmi, és mondanék is több példát, de Kriss az idegesítő versengésével sikeresen legyilkolászta az összes ép agysejtemet. Hát nem tündéri ez a Krissike? Az utolsó oldalakat viszont meglepő módon végigizgultam, pedig tudtam, mire számítsak (barátnőm ugyanis mindig kedveskedik egy-két piti spoilerrel, mint például: ez meg az meg fog halni… de ááá, nem, egyáltalán nem nagy dolog, hiszen csak meghal valaki, nem? grrr). Lényeg a lényeg, hogy a vége elég pofásra sikeredett, bár az írónő előszeretettel spórolt a drámával, ami sokszor jól jött, sokszor viszont csalódást okozott.
Viszont az utolsó sorok…
Ez nem a „boldogan éltek, míg…" 
Ez annál sokkal, de sokkal több.

Pont olyan sejtelmes befejezés, ahogy szeretem.

Értékelés: 10/8,5