Voreena

IDE KATTINTVA TUDJÁTOK MEGRENDELNI A KIADÓTÓL!

Bryce Quinlan nappal kemény munkával, éjszakánként pedig bulizással töltött élete egészen addig tökéletes volt, amíg egy démon meg nem gyilkolta a legjobb barátait, magára hagyva őt a veszteségével és a fájdalmával. A tettes rács mögött ül ugyan, a gyilkosságok mégis folytatódnak, és Bryce hirtelen egy nyomozás kellős közepén találja magát. Bármire kész, hogy megbosszulja a barátai halálát.

A második rész megjelenése adta meg a végső löketet, hogy végre elolvassam ezt az agyonhype-olt SJM-könyvet, és azt kell mondjam, nem bánom, hogy kicsit vártam vele. Ugyanis ha korábban olvasom, szinte biztos vagyok benne, hogy kevésbé szerettem volna. 🙈 Nehéz volt elvárás és előítélet nélkül nekivágni a Crescent Citynek, mégiscsak Sarah J. Maas írta, valamint próbáltam elvonatkoztatni attól, mennyien vallják ezt a kedvencüknek az írónő tollából, mert ez túlságosan magasra tette volna a mércét, és ezt a kimenetelt szerettem volna nagy ívben elkerülni. 

Már annak is örülhetek, hogy egyetlen spoilerrel sem találkoztam azon kívül, hogy a szereplők hogy néznek ki. 😆 Még a műfajban sem voltam biztos egészen addig, amíg el nem kezdtem olvasni, viszont azt kell mondjam, SJM szerintem remekül megállta a helyét az urban fantasy, valamint a disztópia műfajában. Én sokakkal ellentétben egyáltalán nem éreztem soknak a világfelépítést, szinte meg sem éreztem, és az első 100-200 oldal hihetetlen gyorsan elrepült, hiszen annyi minden történt! 🤯Ezután jött inkább a társadalmi-politikai viszonyok felvázolása, ami már jobban érezhető volt, viszont számomra ez sem volt “tömény”, inkább kellemes eloszlásúnak éreztem. Kicsit reménykedem, hogy SJM majd ír egy olyan könyvet, amiben még ennél is nagyobb szerepet kapnak a disztópikus, posztapokaliptikus elemek, mert szerintem az nagyon vagány lenne, és ezek alapján meg is van az írónő fejében mindaz, ami egy sötétebb, nyomasztóbb ívű könyvhöz dukálna. 🙈

A szereplőkre térve: sajnos itt már nem jelenthetném ki tiszta szívvel, hogy elvárások nélkül álltam hozzá Hunthoz vagy Ruhnhoz (de főleg Hunthoz), és attól félek, némileg ez az oka annak, hogy egyikőjük sem került hozzám közel. 🥺 Hiába a 900 oldal, nekem ez nem volt elég ahhoz, a szívembe fogadjam Huntot, hiányoztak belőle a mélyebb érzések. Viszont úgy voltam vele, hogy a későbbi részekben minden bizonnyal jobban meg fogom ismerni, és talán annyira megszeretem, mint Chaolt vagy Doriant, esetleg Tamlint. Ruhnra ugyanez vonatkozik, azzal a kivétellel, hogy benne pozitívan csalódtam, és remélem, több szerepet kap a kövi részekben. 🙈Bryce már egy különleges eset. Féltem, hogy hasonlítani fog Aelinhez vagy Feyre-hoz (személyiségben), mert az kicsit elszomorított volna. Nem azért, mert nem szeretem őket, egyszerűen csak vágytam egy újabb egyéniségre… És Maas ezúttal sem okozott csalódást. 😌 Bryce-t határozottan NEM kedveltem az első 300 oldalban, de fokozatosan megismertem, felfedte előttem valódi arcát. Tetszett a gondolkodása, egészen más volt, mint Aelin mesterkéltsége vagy Feyre józansága. Önzetlen, bátor, mégis tele van félelemmel és szeretettel, amit annyira őrzött magában, hogy a végén már csak nehezen adott belőle. Nagyon átéreztem a vívódásait, miután megértettem a miértjüket. Iszonyúan büszke voltam rá, és arra is, hogy nem hagyta cserben Huntot, amikor Hunt “megérdemelte” volna. 

A cselekménnyel már nem vagyon annyira elégedett. Egyrészt azért, mert ahogy sokan is rámutattak értékeléseikben, Bryce és Hunt sok felesleges kört futott a nyomozás során, néha pedig azt éreztem, mintha dèja vu-m lenne, és ugyanazt olvasnám, ami egy idő után fárasztó és frusztráló volt. Nagyon jól meglettünk volna ezek nélkül, mert ezek az üresjáratok még csak semmi nagy pluszt sem adtak a sztorihoz. De persze amikor meg történt valami, annak mindig akkor kellett, mikor B és H “összejöttek” volna… 🙄 Na mindegy. Lényeg, hogy lehetett volna rövidebb, pláne hogy a tettes (szerintem) elég nyilvánvaló volt. 

A veszteségeket nagyon fájlaltam, egyik halálra sem számítottam, és még durvább volt, hogy olyan gyorsan történtek, gyászolni se jutott időm. 😢 De a végén kitört belőlem az összes elfojtott könny Bryce nagy jeleneténél, szerintem az egész nagyon megható és epic volt. Teljesen másra számítottam a könyvtől, és annak ellenére, hogy magamat is meglepve egy csomó dologra idő előtt rájöttem, így is okozott meglepetéseket, és nagyon élveztem minden sorát, még azokat is, ahol nem történt semmi. Ajánlom ezt a könyvet az SJM-rajongóknak, az urban fantasy, disztópia, paranormális romantikus műfajok kedvelőinek és mindenkinek, aki szereti ezeket a műfajokat krimivel keveredni látni. 🤭 Nekem nagyon bejött, bár egy kis 🌶-t hiányoltam belőle, de elvileg ez pótolva van a második részben. 😂🙈 Lényeg a lényeg, alig várom, hogy a következő részt is olvassam!

A KÖNYVET IDE KATTINTVA MEGRENDELHETED!

Amikor elkezdtem ezt a könyvet, nem tudtam, hogy az új kedvencemet tartom a kezemben. Sok mindenre számítottam, például, hogy néha unni fogom, vagy túl érzelgős lesz; korábban ugyanis olvastam már az írónő könyveiből egy-kettőt, és azok nem igazán férkőztek a szívem közelébe. De arra a legkevésbé sem voltam felkészülve, hogy mennyire el fog gondolkodtatni, hogy mennyire megváltoztat majd emberileg, lelkileg, mindenhogy. Épp nyaralás közben olvastam, és a párom meg is jegyezte, hogy nagyon furcsa vagyok; szerinte szokatlanul boldog és felszabadult voltam (nem vettem magamra, mert én bár ilyen vagyok, nem mutatom ki, ez tűnt fel neki).

Pár napig gondolkodtam, mi okozhatta ezt, és rá kellett jönnöm, hogy Greta James története volt a kulcs. A könyv felépítése, a szereplők, a múlt felidézése; az egész annyira természetesen összehangolódott, annyira könnyedén jöttek egymás után a szavak… Én személy szerint ezt nevezem írói érzéknek. Olvasás közben úgy éreztem, hogy Smith erőlködés nélkül adja át egy család történetét, egy karrier bukását, majd helyreállítását, a gyász feldolgozását, az elengedés fontosságát. Sokszor haragudtam Gretára, az apjára, még az anyukájára is, de egyúttal sokat is nevettem.

A legnagyobb félelmem, hogy én valaha egy ilyen hajóúton részt veszek, alattam a mélységgel, előttem a messzeséggel, mégis, ettől a könyvtől kedvet kaptam elmenni egy ilyen útra. Alaszka egyszerűen fantasztikus! De még csodálatosabb mindaz, amit Greta és az apukája felépítettek hét nap alatt. Nagyon rég éreztem ilyen őszinte és tiszta érzéseket, mint amiket ez a könyv váltott ki belőlem. A rövidsége ellenére bámulatos mélységei vannak, és cseppet sem éreztem azt, hogy rohanunk, ezen kívül szívmelengető jellemfejlődéseknek lehettem tanúja.

Igazából még mindig keresem a szavakat erre a mesterműre… A végén természetesen nem maradhatott ki a sírás. Imádtam. Kedvenc. A könyvet köszönöm a 21. Század Kiadónak, és ezer hála a csodás és minőségi kiadásnak!

Kiadó: Libri Könyvkiadó Kft.

A szépséges borító alapján nem is gondolnánk, hogy az emberi lélek milyen sötét oldala mutatkozik meg a lapok között. Veszteség, megbánás, hazugságok… Vajon hol húzódik az emberségesség határa? Megbocsátható-e, hogy nem szeretteinkre, hanem saját magunkra gondolunk elsődlegesen, ha a túlélésről van szó? ⁣

A könyvet ekkor olvastam és értékeltem: 2018 áprilisa.

    Hol is kezdjem? Ez a történet elképesztő volt, elképzelni sem tudom, miért hagytam félbe évekkel ezelőtt. Azt hiszem, nem a megfelelő időben ajánlották. Maga az egész, ez a fiktív világ, amelyben még mindig királyok uralkodnak, karddal harcolnak és hintóval közlekednek az emberek, egyszerűen magával ragadott.

    A szereplők. Kezdeném azzal, hogy tetszett, ahogy J. Maas E/3. személyben mutatta be a hősöket, és hogy szépen, már-már mesterien váltogatta a szemszögeket. Celaena igen erős főhősnek bizonyult számomra, és ezt nem csupán a jellemére értem. Annyi kiaknázatlan lehetőség van benne, hogy nem is csodálom, hogy ennyi kötet íródott a cselekedeteiről, és őszintén elképesztőnek tartom az írónőt, hogy ennyire precízen tárta fel az olvasó előtt a személyiségét. Így összegezve nagyon szimpatikus volt számomra, abszolút pozitív benyomást tett rám. Egyedül a szőke haj ütött be… Az elejétől fogva csak barnának tudtam elképzelni! A második részt is olvasva tudatosult bennem, hogy hajkoronája nem véletlenül olyan, amilyen.

    Chaol és Dorian. Chaolt nem tudom, hogy lehet nem szeretni! Ha valaki megkérdezné, melyikükre tenném a voksom, nem haboznék; a testőrség kapitánya messze felülmúlja Dorian herceget. Imádtam minden tettét és gondolatát! Azonban enyhe dèja vu-t éreztem, ugyanis a Méregtan című regényben Yelena és Valek viszonya pont olyan volt, mint itt Celaenáé és Chaolé; egy magas pozícióban lévő harcos és egy halálos helyről kikerülő bűnöző. A Celaena-Dorian-Chaol kombó pedig a Párválasztó egy másik kiadása. Szóval vicces. Ám amennyire szerettem Maxon herceget, annyira irritált Dorian. Nem is beszélve az orgyilkossal folytatott kapcsolatáról… Visszatérve: valójában csak elfogult vagyok. Chaol testesíti meg számomra a tökéletes férfi főhőst, a tipikusan erős, jóképű, mogorva, de valójában kedves harcost, Dorian karakterét pedig egyelőre komolytalannak látom.

    Nehemia. Drága hercegnőnket egyszerűen képtelen voltam megkedvelni, egyfolytában arra számítottam, hogy mikor szúrja hátba Celaenát, nem bíztam benne és nehezen viseltem a jelenlétét. Egyáltalán nem jött át az a „hihetetlen” barátság, ami elvileg kettejük között kialakult. Sorry, de abszolút negatív benyomást tett rám. Adarlan királya. Hmmm, gonosz egy uraság, és érzem, olyan dolgok jönnek, amik teljesen újak lesznek számomra. Alig várom. Perrington herceg és Kaltain. Úgy hiszem, szükséges, hogy őket egybe említsem. Egyikőjüket sem szívleltem egyértelmű okokból, azonban a végére azért megsajnáltam Kaltaint. Főleg a következő kötetben. Perrington meg dögöljön meg.

!!! SPOILER !!!

    A cselekmény. Nosss, mint már említettem, elképesztő olvasmányban volt részem! Nem kevés idő kellett, hogy megszokjam az írásmódot, és rögtön vágjam mindig, hogy „na ezt most ki mondja kinek”, de sikerült, és úristen, beszippantott ez a világ, amely annyira más, mint a való élet, és tele van rejtélyekkel. Eleve izgalmas a kezdés, szinte in medias res, a csaj lehetőséget kap, hogy szabad legyen, ám előtte sok minden vár rá. Nagyon tetszettek a felkészüléses jelenetek, és imádtam a próbákat. Doriantól viszont egyszerűen hánynom kellett… Meg szörnyen untatott. A kastélyban járkáló rém szerintem félelmetesebb is lehetett volna, de tetszett, hogy fokozatosan derültek ki dolgok. Celaena megmérettetését a döntős bűnözőkkel már izgatottan vártam, ahol Chaol jelenléte volt meghatározó. Olyan édi volt, amikor oda akarta adni Calaenának a kardját, ahh… És utána, amikor szurkolt. Szerintem instant fangörcsöt kaptam tőle. :'D És természetesen győzött, ki gondolta volna? Nehemia még kérdőjel számomra, hogy milyen szerepe van a történetben. Kíváncsian várom.

A könyvet több mint két évvel ezelőtt olvastam utoljára, 

ez az értékelés akkor született!

        Háát, több ideig tartott kiolvasnom, mint az előző részt, és nem a hosszúsága miatt. Nem tudom, nekem ez kevésbé tetszett, mint az ACOTAR. Bennem volt a csalódottság Tamlin miatt, meg elveszett az újdonság varázsa is, viszont azt sem mondhatnám, hogy rossz lett volna. A négy csillag tőlem kifejezetten jó, igazából ez inkább a kritikusságomat tükrözi az írónővel szemben; volt hogy ennél gyengébb irományra több csillagot adtam.

    Volt hogy untam, volt hogy izgultam, sokat nevettem, aztán megint untam. Bírtam a Rhysszel való bolondozást, másrészt viszont kicsit csalódtam a mi illírkirályunkban. Mert én arra számítottam, hogy rosszfiú. Igen, igen, tiporjatok el, de vonzanak a szexi, bunkó dögök (csak a könyvekben!), és azt hittem, Rhysand ilyen… Erre kiderül, hogy ő a megtestesült angyal! Ajajj! Tudjuk, hogy ennek mi a velejárója: nyálnyálnyál. A szép szívű karaktereknél ez elkerülhetetlen. Nem azt mondom, hogy ez rossz, csak nekem pölö nem jön be. 😆

    A női szereplők egyre mélyebbre süllyedtek nálam a szimpátiamérőn. Nem tudom, hogy velem van-e a baj, de valószínűleg igen. Feyre, Amren, Mor; mindben van valami irritáló, ami miatt viszketett a bőröm. Senki sem lehet tökéletes, de ahh, komolyan, egy normális női karakter olyan nagy kérés? Nem hibáztatom az írónőt, túlságosan kritikus vagyok a csajokkal szemben: pont azért, mert annyi ilyennel találkoztam már; lányokkal, akik nem megfelelőek főhősnek. Feyre az én szememben gyenge, nem fejleszti eléggé a képességeit, amit fejleszt, azon meg nem látszik meg. Míg az Üvegtrónt nézve Celaena baromi ütős karakter, igaz, talán őt még kevésbé kedvelem, mint Feyre-t, de mégis jobban illik a főszerepbe. Mondjuk lehet, vagyis inkább biztos, hogy hatalmas különbség a szemszög: a ToG ugyanis E/3.-as, valószínűleg ezért tetszik jobban (pedig általában az E/1.-es szemszög a nekem való, itt viszont jobban örültem volna, ha kevésbé látok Feyre fejébe…)

    Itt is elmondhatom, hogy egyébként nem sokra emlékszem az egészből, de összességében tetszett, voltak nagyon jó részei a könyvnek, nagyrészt hozta az elvárt szintet, maradt a színvonal. Ekkor még reménykedtem, hogy ez a harmadik részre is igaz lesz…

Oldalszám: 512
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: A Court of Thorns and Roses
Fordító: Hetesy Szilvia

Amikor a tizenkilenc éves Feyre az erdőben vadászva megöl egy farkast, nyomban egy másik szörnyeteg bukkan fel, hogy jóvátételt követeljen tőle. Magával hurcolja a lányt egy baljós és mágikus vidékre, amit ő csak a legendákból ismer. Feyre hamar rájön, hogy fogvatartója valójában nem állat, hanem Tamlin, egyike azoknak a halálos és halhatatlan tündéreknek, akik egykor a világ felett uralkodtak.

Cselekményleírást tartalmazó szöveg!

    Azt hiszem, sőt, biztos vagyok benne, hogy ez volt az első zafír pöttyös, amit olvastam (kb. 2 évvel ezelőtt), és emékszem, elég szkeptikusan kezdtem bele: nem tudtam, mire számítsak, akkor még nem értettem, mitől másabb ez, miért nem vörös pöttyös. Így voltam a rubin pöttyösökkel is, de persze elég hamar leesett a tantusz mindkettőnél. 😅

       Azonnal beszippantott az ACOTAR világa. Az Üvegtrón 4-5. részénél járhattam, mikor ezt elkezdtem, szóval azt már tudtam, hogy az írónő nem kispályás. Voltak dolgok, amik idegesítettek, pl. Feyre családja, de nyilván az írónőnek ez volt a célja, tehát ezt nem mondanám negatívumnak. Feyre egyébként szimpatikus volt, bár voltak megingások…  (A későbbi részekben egyre kevésbé kedveltem, a végére egyenesen irritált.) Tamlinért teljesen oda meg vissza voltam, tény, hogy vannak hiányosságai, de szerintem összeillenek Feyre-val. (Anno legalábbis így gondoltam…) Teljesen kétségbe voltam esve, hogy mi lesz a következő részben, hisz még egy kezdő olvasónak is elég egyértelmű a kezdetektől, hogy az Éjszaka udvarának királyával lesznek dolgok. Én már a gondolattól is rosszul voltam, és reménykedtem, hogy Tamlinnel a szerelmük erősebbnek bizonyul majd, épp ezért nem is próbáltam kedvelni Rhysandet. Igaz, voltak jelenetek, amikor… hát na, amikor átálltam a sötét oldalra. 😋 De így is nagyon sok idő volt, mire megkedveltem.

    Maga a cselekmény, a bonyodalom mind nagyon tetszett. A próbák is nagyon menők voltak. Viszont csak számomra nem jött le, hogy Amarantha a nagybetűs Gonosz? Szóval értitek, még ha nem is főgonosz, de egy magas szinten álló ellenség. Én nem féltem tőle, abszolút nem adta azt az érzést, hogy húú, de para, pedig valami ilyesmire számítottam, így ez kicsit csalódás volt a számomra. Főleg, ha az Üvegtrónnal hasonlítom össze...

    A fél csillagot muszáj levonnom, mégpedig azért, mert E/1. személyben íródott, így 500 oldalon keresztül kellett elviselnem Feyre gondolatait, amik bár az első részben még annyira nem is mentek az agyamra, de a többinél teljesen elrontották az olvasásélményt. Valószínűleg nem leszek népszerű azzal, ami most jön: nekem ez volt a kedvenc részem az eddig megjelentekből. 😅 És igen, ez részben Tamlin, részben Feyre miatt van. Én szeretem Rhysandet. Tényleg. Aztán az utolsó részben egy olyan arcát láttam, ami már nem tette túl vonzóvá... De erről majd később. 😁

    Összességében ennyi maradt meg, nem mostanában olvastam, csak meguntam, hogy pont ehhez a sorozathoz nincs értékelésem… Ha újraolvasom, írok egy bővebb kritikát. 😁

Ruby képes vigyázni magára. Már hozzászokott, hogy senkire sem számíthat, és hogy senkinek sem tartozik válaszokkal. Ám mindez megváltozik, amikor az édesanyja eltűnik, és Rubyt a nővéréhez, Corához küldik.

A könyvet ekkor olvastam: 1 évvel ezelőtt

    A szereplők. Nos, Rubyt eleinte nem igazán kedveltem, és kicsit meg is nehezítette, hogy gördülékenyen menjen a könyv olvasása. Viszont tudtam, nem véletlen van ez így, és hogy főszereplőnk a könyv végére teljesen meg fog változni. És valóban: Ruby óriási jellemfejlődést produkált ez alatt a 20 fejezet alatt, ráadásul úgy, hogy közben ebben nem volt semmi fura vagy irreális, az írónő végig hitelesen közvetítette nekünk Ruby vívódásait, belső gondolatait és azt, ahogy fokozatosan megkérdőjelezi önmagát és az általa eddig hitt dolgokat, amelyek az anyja hatására torzultak el. Ha már itt tartok, akkor néhány szót az anyjáról: tény, hogy fizikailag nem volt jelen az események során, mégis szerves része volt a könyvnek, keretet adott neki; természetesen, mint szükséges negatív szereplő, nem kedveltem. De főképp neki köszönhetjük a gyönyörű kulcsos hasonlatokat, metaforákat, motívumokat, amik folyamatosan jelen voltak és elkápráztattak.

    Mivel már mondhatni “ismerem”, Sarah Dessent, vagyis a stílusát, nem számítottam magasröptű gondolatkora a szerelemről meg a pasikról, és hála az égnek, nem csalódtam. Nate nagyon édes és egyben szánnivaló fiú, tökéletesen passzol Rubyhoz, de mint minden Dessen-regényben, ebben sem a pár kapcsolata volt középpontban. Inkább a család. Cora és Jamie iszonyatosan szerethető karakterek, tökéletes hozzátartozói a történetnek, ők és a többi egyéb szereplő (Gervais, Olivia, Harriet, Reggie) töltötték, egészítették, tették teljessé és egésszé ezt a regényt.

    A cselekmény/a történet. Na ez az a dolog, ami az írónőnél mindig egyezik. Pár szóval jellemezhető: egyszerű, átélhető, tanulságos, kicsit fájdalmas, de mégis gyönyörű. A vége happy end, de valahogy mégse. Én ezeket szoktam érezni. Nem okoz sem csalódást, sem teljes elégedettséget, mert ahogy a való életben is, az egyensúly miatt a jót előbb-utóbb rossz követi és fordítva. Legalábbis az én életemben ez sajnos így van. 😅

    Amikor először megláttam a borítót, azt hittem, elájulok a gyönyörtől (bár akkor is beszereztem volna a könyvet, ha bűnronda), aztán amikor rájöttem, hogy rajta a randomnak hitt kulcsot formáló objektumok valójában mind jelképeznek valamit a műben, azt gondoltam: zseniális! Bárcsak minden borító ilyen lenne! Másik dolog, hogy mindig elképedek, milyen érdekes és szokatlan nevekkel rukkol elő ez a nő. Cora, Gervais; sokan nem tulajdonítanak nagy jelentőséget a neveknek, de szerintem nagyon is lényegesek, és sokat dobhatnak a regények hangulatán.

    Nem is tudom, mit írhatnék még. Tetszett. Nagyon. Sarah jobbik művei közé sorolnám. De nem hiszem, hogy ezt tovább kéne ragoznom. Üzenem mindenkinek, aki ezt az értékelést olvassa: ha azt a nevet látod, hogy Sarah Dessen, biztos lehetsz benne, hogy nem fogsz mellélőni. Csak ajánlani tudom mindenkinek.

    Egy dán fogalom, ami valami olyasmit jelent, hogy “az otthonosság, a boldogság érzése”. Lehet ez egy filmezős este a családdal — takarókba bugyolálva, s közben teát szürcsölgetve —, egy kellemes, gyertyafényes vacsora a szerelmeddel, vagy egy stresszoldó habfürdő a kádban egy pohár bor társaságában. Bármi, ami boldogságot, nyugalmat, melegséget ad a léleknek. Én most találkoztam életemben először ezzel a kifejezéssel, de rögtön beleszerettem. “Milyen szép!”, gondoltam. Hihetetlen, hogy a dánok ezt életmódszerűen űzik, míg mi magyarok a legkisebb dolgokon is stresszelünk.

De vajon tanulható-e a hygge, a boldogság művészete?

       A történet kicsit in medias res kezdetű, az írónő rögtön elénk tár egy szituációt, szinte mindenféle bevezetés nélkül. Már itt elkapott a meglepettség érzése, mert pont az ellenkezőjére számítottam, hogy majd egy lassú bevezető után jön a cselekmény. Őszintén szólva örültem, hogy nem így lett, mert kicsit már untam az 50 oldalas “na essünk túl rajta” érzést a könyvek elején, ami nálam sajnos gyakori panasz. Visszatérve: főszereplőnk, Clara épp egy kocsmában üldögél Yulethorpe-ban, ahol egy kisebb veszekedés van kibontakozóban. Hirtelen sok szereplő kerül bemutatásra, de Blake mindenkit úgy próbál a fejünkbe verni, hogy a jellegzetes ismertetőjegyeikről ír. Akkor még nem is gondoltam, hogy ennyire meg fogom szeretni a városlakókat, ami egyébként egészen hamar be is következett.

     Megjegyzem, ezúttal sem olvastam fülszöveget, csak a címkéket néztem, mikor megrendeltem a könyvet a Könyvmolyképző Kiadó oldaláról; na jó, talán egy kicsit a borító is közrejátszott a dologban. Egy icipicit. Valóban meseszép és nagyon hygge. Ezt a szót én egyébként csakazértis 'higgének' ejtettem, még azután is, hogy Clara elmagyarázta, helyesen 'hűge'.

        Nem szeretnék spoilerezni, így épp csak arról írnék, amiről a fülszöveg is említést tesz. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem elsőre kicsit habos-babosnak tűnt a történet leírása. Valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy jön egy lány, és elhatározza, hogy ő bizony felvirágoztatja a játékboltot, amit Louisa, a tulajdonos hirtelen elhatározásból (bár annyira nem is hirtelen, ahogy a történetből kiderült) bezárni készül. Hogymivan? Nekem ettől amolyan Disney-sorozat érzésem támadt; hogy ilyen nincs. De persze ki tudja? Szeretném hinni, hogy tévedek. Egyébként nem hiszem, hogy az írónőnek az lett volna a célja, hogy "na legyünk valósághűek és hitelesek", és ezzel nekem abszolút semmi bajom nem volt. Pontosan ezzel a tudattal vettem meg a könyvet; nem voltak hatalmas elvárásaim, kikapcsolódásra vágytam, nevetésre.

        És ezt is kaptam, sőt! Ez nem csak egy aranyos, limonádé történet, ahogy sokan írták a moly.hu-n. Nem, szerintem annál több. Joe, a tulajdonos fia megtestesítette azt a stresszt, amellyel rengetegen küzdenek a 21. században. Irodai munka. Állandó túlórák, amik már természetesnek tűnnek, a felelősség, hogy jól végezd el a rád bízott feladatot, és hatékonyan irányítsd a csapatod. Persze biztosan léteznek ennél megterhelőbb foglalkozások is — például az egészségügyben dolgozni szerintem egy horror lehet Magyarországon (de nem vagyok a téma szakértője) —, viszont nem szabad alábecsülni semmilyen munkát. Elárulom, nekem nagyon nehéz volt megkedvelnem Joe-t, Clarával ellentétben, aki  szimpatikus volt az elejétől fogva. Persze mi lenne abban a poén, ha mindenkit rögtön imádna az olvasó? 😄 Pont ez a lényeg. Ki gondolná, hogy ennyire megkeserítheti az embert a stressz? Egyébként nagyon örültem, hogy két szemszöges a történet, annak meg pláne, hogy E/3. személyben íródott. Tudom, tudom, sokaknál már itt mínusszal indul a dolog, de higgyétek el, ha azt mondom: ehhez a könyvhöz nem illett volna az E/1. 

         Szóval visszakanyarodva kicsit a sztorihoz: Clara munkához lát, hogy új színt adjon a játékboltnak, és úgy tűnik, az ötletei beválnak; egyre több és több vásárló jön. Csakhogy ott van az a mogorva Joe, akinek az a rögeszméje, hogy senki sem lehet ilyen kedves és jófej, hogy csak úgy segít az anyjának, s cserébe nem vár semmit. Szerintem ő is úgy érezte, mintha egy Disney-sorozatba csöppent volna. 😂 Itt kezdődnek a bonyodalmak. Hála ennek a munkamániás alaknak, rengeteget nevettem. Már rögtön az első találkozásuk olyan volt, hogy ti olyat még biztos nem olvastatok! Én csak néztem, hogy "Ez most komoly?", és közben iszonyúan nevettem. Aztán ott volt a fürdőszobás jelenet, amikor már tényleg a fülemig ért a vigyorom, és még sorolhatnám... Jaaj, meg a filmezős jelenet! Na jó, rá kell jönnöm újra és újra, hogy Rosie Blake-nek nagyszerű a humorérzéke. 😄 

       Olvasás közben végig azt éreztem, hogy mosolygok, és hogy már zsibbad a szám a sok mosolygástól. De most ez nem vicc, tényleg így volt. Minél jobban megismertem a szereplőket, annál inkább közelebb kerültek hozzám. Pont annyit kaptam a múltjukból, ami elég ahhoz, hogy értsem a cselekedeteiket, sőt, Claránál kicsivel több háttérsztorit is vártam volna. De nem gond, ezzel is csak azt érzékeltette az írónő, hogy nem akar minket leterhelni a sok infóval, csak azt szeretné, ha élveznénk az olvasást.

        Nagyon szerettem a mellékszereplőket is, sőt, már a könyv elején kedvenccé avattam Lady CaCát, a papagájt, aki fergeteges megszólalásaival mindig képes volt megnevettetni. Tetszett, hogy mindenkinek volt jelleme, és senkinél sem éreztem azt, hogy sablonos lenne, talán egyedül Lauren volt tipikus cuki barátnő karakter. Louisa levelei nagyon tetszettek, talán ő volt az egyik legérdekesebb szereplő, és az sem mellékes, hogy nélküle el sem indult volna a sztori.

        Ami megint kicsit kevésbé tűnt reálisnak, az Joe átalakulása volt, ugyanis szerintem egész hamar megenyhült Clara irányába, és ahhoz képest, hogy állandóan dolgozott és csak a munkán járt az esze, vicces, milyen gyorsan érdekelni kezdte a hygge életmód. Ebből is látszik a nagy igazság: legbelül mind nyugalomra, szeretetre vágyunk. Szomorú, hogy erről sokszor elfeledkezünk, és a munkának élünk ahelyett, hogy magunkra szánnánk azt a szabadidőt, ami kijár nekünk. Mindenkinek tanulmányoznia kéne a hygge-t. Ez nem csak a könyv által sokat emlegetett pokrócokról meg a gyertyákról szól, hanem hogy mi melegíti és tölti fel a lelkünket.

Szóval tanulható-e a boldogság művészete?

        Az írónő szerint igen, és én hiszek neki. Joe esete őszintén elgondolkodtatott, hogy tulajdonképpen mennyi mindent tehetünk a saját boldogságunk érdekében, és mennyi időt fecsérlünk el felesleges dolgokra, miközben nem vesszük észre, hogy elpazaroljuk a lehetőségeinket a boldogságra. Ne vigyük haza a munkát! Engedjük meg magunknak a pihenést, és vegyük észre, hogy a boldogságnak nem kell végesnek lennie, megszűnnie egyik pillanatról a másikra, csak mert jön egy hívás a főnöktől. Tudom, hogy nehéz, de próbáld meg.

       Számomra nem volt kérdés, hogy 5 🌟-ot kap a könyv, imádtam. Aranyos, elgondolkodtató történet egy kevés romantikával fűszerezve. Én 12 éves kor felett bárkinek ajánlanám, függetlenül attól, hogy arany pöttyös (tehát a felnőttek a célközönség). Ha kikapcsolódásra vágysz, vedd a kezedbe ezt a könyvet ősszel, télen, vagy amikor csak szeretnéd, és garantáltan megkapod.