Voreena: James Dashner

2015. március 30., hétfő

James Dashner: Tűzpróba

Voreena március 30, 2015 0 Comments

Nananana… Ez mi a frász?! Már az elején beindul a történet, minden a feje tetejére áll – már nem mintha bánnám –, de ami sok, az sok. Sajnos elkövettem azt a hibát, mint sokan; túl sokat vártam ettől a folytatástól. Az útvesztő vége azt sugallta, csak most kezdődik a káosz, a kalandok pedig egyre gyarapodnak, és most az olvasók megtudják, mi is az igazi vérengzés és a szívfájdalom. Félig ez igaz is, hisz' nem mondhatjuk, hogy nem voltak kalandok, és olyan megrendítő dolgok, melyektől elállt a lélegzetünk. Velem megesett – elég sokszor –, de nem erre számítottam. Abban reménykedtem, hogy még több izgalom jön, megannyi lenyűgöző lénnyel a nyomában, hogy a könyv eleget tegyen a veszedelmekre kiéhezett olvasóknak és fantasy mivoltának – hisz' fantasy, nem? :)

Valahogy nem stimmelt az egész… A sorok rossz előjelként üzenték, hogy ne számítsak arra, ezt ugyanolyan élmény lesz olvasni, mint Az útvesztőt. Ez eleinte lelombozott kissé, de megkíséreltem tartani az optimista hozzáállásomat, még ha éreztem is, hogy megkörnyékez az elbizonytalanodás köde. Uralkodni tudtam fölötte, hiszen egyre csak jöttek az érdekesebbnél érdekesebb dolgok, új szereplők, látomások, álmok és a valóságnak hitt valóságtalanság. Furcsán hangzik, ez igaz, de ez nem spoiler; mindenki hihet, amit akar. Addig úgysem tud meg semmit konkrétan, amíg el nem olvassa a könyvet. (Tőlem legalábbis nem.) :)

Ami a szereplőket illeti… MI VAN??! Kezdjük a mi drága Thomasunkkal. Egyemmeg. :3 Őt komolyan mondom, az elejétől a végéig imádtam, és ritka elenyésző nálam az ilyen karakter. Sokszor nem értettem vele egyet, mikor az érzelmeiről beszélt, vagy éppen gondolkodott róluk, ám végül mindig be kellett látnom, helyes döntést hozott… A helyében bizonyára mind hasonlóan elmélkedtünk és cselekedtünk volna. Viszont sokszor fájtak egyes elhatározásai. Mert most képzeljünk el egy szereplőt (TERESA), aki végre valahára sikerült megkedvelnünk, aztán bummm… Tönkre kell vágni mindent, mert így a helyes. Ahaa, és ebben az a legrosszabb, hogy míg te már azon vagy, hogy megbocsáss neki, Tommyka más véleményen van, és szétbomlasztja azt az elképzelésedet, hogy most minden happy end lesz végre. Micsoda tévhit volt ez részemről… És Brenda. Naneee, most komolyan? Igen, ez volt a reakció, de erről inkább nem nyilatkozok. Csak remélni tudom, hogy a film megkedvelteti velem, mert ha nem… csúnya vége lesz.

Aris, Jorge, Minho, Newt… A kergék. Istenem, mennyit sírtam én Minho miatt! Szívem csücske, úgy imádom, és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Pont ezért rettegtem annyira, hogy meghal, de persze nem kell őt félteni. De akkor is!!! :( Na mindegy. Newtban és Jorge-ban kellemeset csalódtam, na de Aris! Hát, nem volt szimpatikus egy pillanatig se, de amit tett, az egyszerűen undorító. Aztán a kis „szörnyellával” mintha mi sem történt volna… Persze, mert ez ilyen egyszerű. -.-' Én bizony ezt soha a kibökött életbe nem fogom megbocsájtani nekik, még akkor se, ha ez kissé igazságtalan… De nem érdekel, rohadjanak meg! Ami pedig a Kergéket illeti: FÚJ! Róluk ennyi. A „küldetésben” pedig nagyot csalódtam, ahogy a végében is. Nagyobb csattanóra és drámaibb befejezésre számítottam, de mint sokszor megesik, nem mindig kapjuk meg az élettől, amire vágyunk. :)

2015. március 29., vasárnap

James Dashner: Az útvesztő

Voreena március 29, 2015 2 Comments

Már a fülszöveg alapján megállapítható volt, hogy van fantázia a könyvben – és természetesen az íróban is. Viszont sajnos nem az ragadott meg, hanem a film, amit bevallom, a könyv olvasása előtt már megnéztem. Épp ezért bujkált bennem a félelem, hogy mi van, ha így tropára ment a meglepetés ereje, a dráma és az ezekkel járó megannyi izgalom?! Hm, valójában nem is tévedtem sokat; a film egészen könyvhű maradt, megtartotta a lényegesebb mozzanatokat, tényeket. Ám ebből mindenki rögtön következtethet arra, hogy ily módon én már mindent tudtam a könyvről, mielőtt kinyitottam volna – képletesen értve, mivel PDF formátumban olvastam. Aki viszont ekképp vélekedett, az velem együtt kicsit melléfogott.

Ez az iromány feltárta előttem fiúk/férfiak gondolkodását olyan lehetetlen helyzetekben, amiket elképzelni is megrendítő, nemhogy megelevenedni látni a mozivásznon. Letaglózó. Még sosem olvastam ehhez fogható fantasy történetet, bár azt sem mondhatnám, hogy már annyi fantasy könyvet tartottam a kezemben, hogy ezt ki merjem jelenteni. Ugyanakkor kétség sem férhet hozzá, csodálatos alkotás, melynek negatív és pozitív sajátosságai az egyensúly és a tökéletesség között vándorolnak. Sajnálatos módon ennek ellenére nem hozta azt a szintet, amit elvártam tőle.

Az alapsztoriról: ötletes, de korántsem kidolgozott. Az az igazság, hogy tényleg – komolyan – tökéletes könyv lenne Az útvesztő, csakhogy az író elvétett egy hibát; rossz írásmódot használt. Esküszöm, néhol már kezdtem úgy érezni, ÉN jobban írtam volna meg az adott helyzetet – és a velejáró alapvető érzéseket –, mint maga a szerző. És voltak pillanatok, mikor meg úgy éreztem, az író folyamatosan ismétel, mivel hát valljuk be, kicsit szűk látókörű volt szókincset illetően. Nekem legalábbis ez az álláspontom. De ettől eltekintve elégedett voltam az írással.

A szereplőkről: bár életszerűen reagált legtöbbjük a bonyodalmakra, olykor-olykor kicsit már idegesített a rettegés és a főszereplő iránt érzett ellenszenv, amely körülölelte őket, és ha épp ezek nem voltak ott, akkor is érezhető volt, hogy csupán megbújtak a feledés árnyékában, hogy mikor majd kedvük tartja, előugorhassanak. Maga a főszereplő, azaz Thomas, kifejezetten szimpatikus volt, az elejétől a végéig. Benne a kíváncsiság és a bátorság különleges egyvelege valami ritkaságot idézett elő számomra. Kedveltem. Aztán ott van Newt, Minho, Alby, Chuck, Gally és Teresa, az egyedüli nőnemű egyén. (Thomason kívül ők voltak még a lényegesebb karakterek.) Gally kivételével mindannyian elérték azt a szinten, ami nálam már a szimpatikus kategória. Legeslegkedvencem közülük Newt és Minho. Imádnivalóak. Alby a végére elérte, hogy sírjak miatta, ahogyan Chuck is. Azokat a tragikus pillanatokat egyetlen film sem tudná felülmúlni. Habár ezeket a NAGY pillanatokat sem tudtam teljes mértékben átérezni a szerző hibájából – ugyanis nem adott bele elegendő lelket. Ez igencsak elszomorított. Teresa a határvonalon táncolt, valójában sosem kedveltem, csak a finálé felé fordult a kocka kicsit.

A könyvben szereplő idegen szavak és lények nagyon megkapóak, szerintem. Azokon, hogy „plotty” és „bökött” meg kiváltképp nagyot nevettem. Érdekesek. A Siratók pedig egyszerűen lenyűgöző teremtmények. Vagy inkább undorítóak? Mindkettő. És őket hihetetlenül fantasztikusan írta meg Dashner, le a kalappal előtte. Elérte, hogy soha ne akarjak egy ilyen lénnyel se randevúzni.

A könyv végéről pedig annyit: a filmnek egy-két részletről eltekintve nagyobb volt a fantáziája. De most halál komolyan. (SPOILER!!!) Mi az már, hogy a könyvben az Alkotókkal úgymond „személyesen” is találkoznak, míg a filmben csupán egy felvételen látják őket (valójában csak egy nőt)?! És ebben az a poén, hogy a film ebből a szempontból kézrázást érdemel, ugyanis sokkal inkább képes volt megragadni azt a hangulatot, amit elvártam. És talán még a vége is. Azon meg röhögnöm kellett egy sort, hogy míg a könyvben BUSSZAL viszik el a fiúkat a borzalmak tetthelyéről, addig a filmben HELIKOPTERREL. Szerintem nem kell mondanom, mennyivel jobban hangzik a helikopter. Ám a Kitörés meggyőzött róla, hogy el kell olvasnom a folytatást is.