Jelenleg nagyon hanyagnak érzem magam, hiszen van már egy hete, hogy kiolvastam ezt a szerencsétlen könyvet – ami egyébként egyáltalán nem szerencsétlen. (Mármint a könyv. Okéé, ha-ha, tudom, most nagyon vicces voltam…) Valójában több szempontból is ledöbbentett ez az írás. Egy; a tartalma… mélyenszántóbb, mint gondoltam. Tehát nyilván én úgy indultam neki ennek az irománynak is, mint a többinek; a tipikus, klisés, banális satöbbi satöbbi könyvnek, amelyek mindig ugyanarról szólnak, és csupán közlésmódban és izgalomszinten különböznek. Tudom, most sem mondtam újat, ám szükségesnek találom, hogy ezt közöljem, mivel ez, a Figyelj rám! (eredeti címén: Just Listen – nem értem, miért nem lehetett simán Csak hallgasdra fordítani, tényleg nem értem) valahogy teljesen más. Megvannak benne a sablonsztoris jellemzők, de ezeknek a tálalása olyannyira „elferdül” a – hát, legyünk őszinték – vörös pöttyös könyvekhez képest, hogy képtelen lennék velük egy kategóriába sorolni. Talán még sértés is lenne rá nézve. (És most bocsánatot kérek a vörös pöttyös könyvektől, de ki kell, hogy mondjam: megértem, hogy Sarah Dessen könyveiből eddig miért csak az Altatódalt bélyegezték meg ezzel a bizonyos címmel. (Oké, még az Álom két kerékent is, de azt még nem olvastam. :() Én ugyan nem tudom, mi alapján sorolják be a könyveket a „vöröshadseregbe”, de annyi szent, hogy valami közös bennük: a kuszaság egy csipetnyi szenvedéllyel, a furcsa vonzás, egy csattanó befejezés és egyeseknél egy csipetnyi csöpögő csap – a Figyelj rám! olvasók utóbbit érteni fogják. :))
Őszintén szólva döcögősen indultam neki az első fejezeteknek – és itt megjegyezném, hogy egy fejezet SZÖRNYEN hosszú. Olykor-olykor már kínzóan, ám egy idő után már kevésnek tűnt. Nehezen szoktam meg az igencsak gyakori visszaemlékezéseket, amelyek néha elhitették velem, hogy a jelenben járok, aztán hoppácska-valami-nem-stimmel gondolattal zökkentem vissza – körülbelül. Az sem volt túlzottan kedvemre való, hogy nemhogy gyakoriak, de SZÖRNYEN hosszúak is! Alapjába véve nekem semmi bajom az efféle múltbéli etyepetyékkel, ám a határt valahol meg kell húzni, ezek pedig, sajnos, erősen súrolták a felsőbb réteget. Ez elfogult kijelentésnek tűnhet, de valójában csak egy szimpla vélemény egy könyvmoly lánytól. Ennyi. Amit még ennél a pontnál megemlítenék, az a modellkedés, mivel ez volt az egyik főbb téma, amire felkaptam a fejem. Csalódásomra ez a dolog javarészt háttérszerepet kapott, ami azért szomorú, mert nagyon érdekelt volna, Sarah Dessen vajon hogyan képzeli el egy fiatalon befutó modell életét. Hát, ezt már lehúzhatom a vécén, azt hiszem… A másik főbb téma pedig természetesen az anorexiás testvér és a vele járó problémák.
Tehát Whitney. Nos, neki nem nagyon sikerült belopnia magát a szívembe. Hiába aggódtam érte, idegeskedtem miatta, szerettem néha, mindig valahogy a fal túloldalán volt, amely mintha elzárta volna őt ettől az egész mindenségtől. Negatív viselkedése számos alkalommal megfertőzött, épp ezért, mikor boldogabb pillanataiban olvashattam róla, legelőször az anorexia, majd a sötét hangulata jutott eszembe. Ő így írta be magát az én emlékezetembe. Kirsten. Végig az egyik kedvenc szereplőm maradt. Ugyebár abból fakadóan, hogy ő a középső nővér totális ellentéte, a megtestesült optimizmus, sokkal pozitívabb élményt hagyott bennem. Annabel és Owen. Istenem, ők olyan szép pár! Esküszöm, Sarah Dessen olyan férfikaraktereket alkot, hogy el kell tőlük ájulni, annyira sugárzik belőlük a különlegesség. Viszont Annabelnek és Owennek – az írónő többi könyvének szereplőihez viszonyítva – különösen szép közös pillanataik vannak. A zenétől, amely összeköti őket, olyan helyzetekben találják magukat, ami engem lenyűgözött. (Kedvenc jelenet: az első igazi csók az autómosóban. Nincs rá megfelelőbb szó: gyönyörű volt.) Ha külön vesszük a két karaktert, az első jelző, ami mindkettőjüknél eszembe jutott, az, hogy furcsa. Aranyosak, de műveltek dolgokat, amiktől simán csak furcsák… és bizonyos értelemben elbűvölőek is. (De Owent akkor is csak imádni lehet! :3) Annabel családja egyébként gyakran irritált, míg Owenét cukinak találtam (Mallory). Ami Sophie-t illeti: teljesen félreismertem. És annyira utálom!
De hogy mi a legjobb? Ez a könyv tanulságos volt számomra.
És ahogy Owen is mondaná: „Életem története”.
Értékelés: 10/8,5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kéretik a blogon feltüntetett szövegeket máshova nem feltölteni! Köszönöm! :)