2016. július 22., péntek

Amie Kaufman, Meagan Spooner: These Broken Stars – Lehullott csillagok

július 22, 2016 0 Comments
Oldalszám: 488
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: These Broken Stars
Fordító: Ipacs Tibor
Az Icarus fedélzetén ez az éjszaka is olyan, mint a többi. De hirtelen katasztrófa történik: valami kirántja a hiperűrből a hatalmas luxusűrhajót, és az a legközelebbi bolygóra zuhan. Csak Lilac LaRoux és Tarver Merendsen élik túl a katasztrófát, és úgy tűnik, rajtuk kívül senki más nincs a bolygón.

Cselekményleírást tartalmazó szöveg!

Valójában nincs sok mondanivalóm erről a könyvről. Nagyon tetszett, de egyben nagyon nem. Nem fogok róla ódákat zengeni, és nem is fogom földbe tiporni. (Vagy mégis? :/) Ha Beth Revis Túl a végtelenen című könyvéhez kéne hasonlítanom – ami az első űr témájú könyvem volt –, azt kell mondjam, a These Broken Stars számos szempontból jobb volt, viszont nem izgalmasabb, ami azért elég fontos lett volna.
Mármint oké, lezuhant az Icarus… És?
Szerintem túl sokat vártam ettől, magas volt a mércém.
Hiányoltam a félelmet, a sötétséget, a kilátástalanságot… Persze tudták, hogy nem vár rájuk szép élet az elkövetkezendő hetekben egy elhagyatott bolygón, és a személyiségükből adódóan könnyebben kezelték a helyzetet, mint az átlag tenné, de túlságosan könnyen.
Ez nem egy fantasy sorozat, de könyörgöm, ha már egy ilyen mutáns vagy mittomén vadmacskát beleírtak a könyvbe, nem jöhetett volna valami izgalmasabb? Jaaaj, bocsánat, majdnem megfeledkeztem a suttogásokról, mert azok aztán fúúúúh, brutál ijesztőek, rögtön be is vizelek… Most komolyan.
Az egész könyv arról szólt, hogyan éli túl az ismeretlent két tini… Istenem, legalább lettek volna túlélők rajtuk kívül! Felőlem aztán 50 oldal után ki is nyiffanhatna, de így, hogy csak Tarver és Lilac voltak egymaguk, hát kicsit sem volt sablonos a dolog, áááh, neem.
Egy másik alapvető problémám: hogy a két főszereplő túlságosan normális. A körülményekhez képest. Nem tudtak hova fejlődni, így nem produkáltak jellemfejlődést. Hisz Tarver katona, nála érthető, miért kezelte jól a helyzetet, mit miért csinált, miért azt gondolt, amit. Mióta lezuhantak, és közelebb került Lilachez, csupán abban fejlődött, hogy ne ítélkezzen első látásra. Ennyi. És? Ezzel most mit kezdjek? Lilac meg egy mindentudó, aki jót akart Tarvernek azzal, hogy távol tartotta magát tőle. Naneeee!! Ez már lerágott csont.
Legalább az ő kapcsolatuk lett volna izgalmas! De neeem… Bár igaz, hogy a folyamat, ahogy összejöttek, reális és kidolgozott volt, viszont cseppet sem izgalmas. Átlagos. A körülményekhez képest. Ez nem az a történet, amiben a szexi dög meghódítja a csinos macát, de ennyi erővel akár lehetett volna az is, talán jobban élveztem volna.
Szócsatának nem lehet nevezni azt, amit ezek ketten leműveltek egymás között. Gyenge poénok és visszavágások sorozata. Ehh.
Így a negatívumok után talán illene lejegyeznem a könyv pozitív tulajdonságait, amik miatt négy csillagot kapott tőlem:
– jó történetvezetés, élvezetes leírások (hely, cselekmény stb.) 
– idegesítő szereplőktől mentes 
– megfelelően rejtélyes 
– jó, hogy a szerző(k?) elhúzta a csókot és egyebet 
– érdekes téma 
– hiteles 
– amikor megsérültek, végre izgulhattam értük :') 
– 482 oldalas, mégsem hónapok, hetek, csupán pár nap kellett, hogy kiolvassam, szóval csak nem lehet annyira rossz :D

A vége… MIAFRÁSZ?! Ennél még az is jobb lett volna, ha örökre azon a bolygón maradnak, házat építenek és gyereket szülnek. Ehelyett kábé ugyanúgy folytatták a régi életüket, mint azelőtt! Nemáár! Nekem ez így kissé lezáratlan… És hogy tud Lilac így élni? Mármint aki tudja, mi történt vele, az gondolom, érti. Hogy felejthette el ilyen könnyen, hogy ő már… Hát igen.
Azok az „interjú részletek” a fejezetek végén… WÁÁÁÁÁH, ANNYIRA IDEGESÍTETTEK! Nem tudom, ki volt a vallató, de rohadtul irritált, hogy mindig őrnagyozott. Amúgy az a gáz, hogy ezekből egyértelmű volt, hogy Tarvert és Lilacet egyszer megtalálják, magyarán lelőtték a poént az olvasóknak.
Pedig az ötlet tetszik. A kivitelezés… Hát, abban van némi kivetnivalóm.
Kezdem egyre inkább nem érteni a négy csillagot… Az értékelésem alapján a könyv kevesebbet érdemelne. Viszont az az igazság, hogy nem érdemel kevesebbet. Ez egy jó könyv; nagyon jó. Csak nem nekem.

2016. július 15., péntek

Swati Avasthi: Ököl/Jog

július 15, 2016 0 Comments
Oldalszám: 296
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Split
Fordító: Acsai Roland
A tizenhat éves Jace Witherspoon apja keze által átrendezett arccal régen látott testvére küszöbéhez ér – a zsebében 3,84 dollárral, a lelkében egy titokkal.
    Úgy voltam vele, hogy ha már könyvhöz nyúlok – magyarán: próbálok visszatérni könyvmoly énemhez :D –, az legyen minőségi, és lehetőleg ne kapjak tőle nyálgörcsöt vagy hányingert. Az a könyv, aminek már az 5. oldalán a szememet forgatom, hogy Kérlek, neeeeee!!, eleve halálra van ítélve, épp ezért igyekeztem nem romantikus, inkább komolyabb irományt választani. Családi bántalmazásról még úgysem olvastam nagyon, talán csak az Elakadó lélegzetet – amit egyébként utáltam.
    Szóóóval… Nem tervezetem hosszúra ezt a kritikát, nem is szeretnék úgy külön részletezni dolgokat. Ami rögtön megragadott, az a főszereplő, Jace jelleme. Megvan a tökéletes alap: a sérült, fiatal fiúcska, akinek a szociális készségein, nos, van mit javítani, nem is keveset. Ennek a fiúnak van egy támasza, aki egyben fejlődésének kulcsa: Christian, a bátyja. A mintaférfi, akinek sikerült feldolgoznia a múltját, s egyben mégsem, hisz senkinek sem beszélt róla, ami azt eredményezi, hogy túlságosan titokzatos. A csaja, Miriam, a tipikus „megold minden szitut”-karakter, aki sosem habozik közölni a meglátásait a másik féllel. Mindenről van valami véleménye, és amit kiejt a száján, az csakis okosság lehet. Bírtam. Aztán kihagyhatatlan az ex, Lauren és az új barátnő, Dakota, plusz egy fölösleges rivális (hogy is hívják?), akiről később kiderül, hogy tényleg fölösleges. És természetesen adott a bántalmazó apa és a másik áldozat a fiúk mellett; az anya.
    Írok egy történetet, amiben a főszereplő lány exe egy pszichopata, és őt pontosan úgy képzeltem el, mint ebben a könyvben Mr. Bíró uraságot, az apát – csak egy picit durvábban. Ahogy egyre több részlet tárult fel a múltból, fény derült az apa kegyetlen természetére. Igencsak nagyot néztem a „verjük be a szöget a falba”-jelenetnél… Akkor hasonlított Mr. Witherspoon a legjobban az általam kreált pszichopatára.
    Az egy, másfél évvel ezelőtti énem valószínűleg idegbajt kapott volna az anyától. Ki nem állhatom szerencsétlenkedő, szánalmas, idegesítő és még sorolhatnám embereket, és ő pont ilyen. Beragadt az apa által teremtett ördögi körbe, és kisebb agymosást is kapott. Mégis valamiért teljesen át tudtam érezni ezt a „nem tudok nélküle élni” megszállottságot, valószínűleg azért, mert láttam erről egy filmet, vagy olvastam róla valahol.
    Igényes, hiteles alkotás az elejétől a végéig. Sok benne a visszatérő szimbólum, amelyek segítettek a főszereplőnek továbblépni, például a lopott királynők, amik bár fontosak voltak Jace számára (ahw, imádom ezt a nevet), elvesztette őket valahol, mégsem bánta. Gondolom, ezzel az írónő azt akarta üzenni, hogy Jace a változás útjára lépett, a rajtvonalhoz, mellette bátyjával, hogy együtt végigfussanak az előttük elterülő rögös úton, hisz még mindig van min változtatni, még mindig van hová fejlődni, de tudják, hogy együtt biztosan elérik a célt.

2016. június 4., szombat

Sarah Dessen: Álom két keréken

június 04, 2016 0 Comments

Nem tudom elégszer hangoztatni, mennyire imádom Sarah Dessen könyveit. Épphogy befejeztem az Álom két keréken-t, máris egy újabb írást szeretnék olvasni az írónőtől. Hogy ezzel mégis mi a probléma? Ez az UTOLSÓ könyve, amit kiadtak magyarul, és amit még nem olvastam tőle – vagyis most már de –, és ahogy ez lassan tudatosul bennem, érzem, picit összetörik valami a szívemben. Ez pedig ráébreszt arra, hogy végre, végre megtaláltam az én nagybetűs Írónőmet. Az Írónőt, aki mindig úgy ír, olyan témában, olyan karakterekkel, hogy egyszerűen nem bírom letenni a könyveit, mivel a világok, amelyeket teremt, beszippantanak, és odaláncolnak a szereplők mellé. Általában nem szoktam ennyire „tipikus kritikaírós”-an fogalmazni (ez most picit nárcisztikus kijelentés lett, mi? :'D), de a jelenlegi állapotomban csak ennyire futja. Ugyanis – mint mindig, amikor Sarah Dessentől olvasok – kicsit most le vagyok törve. Bár szerintem ezt épp eléggé érzékeltettem az első sorokban leírtakkal.
A szokásos kis bevezető után rátérnék a könyvre, csakhogy a megszokottól eltérően most egy leheletnyit mesélősre veszem a figurát.
Szóval. Végre kézbe veszed a megrendelt könyveidet. Nehéz eldöntened, hogy melyiket kezd el, hisz a négy közül kettőt tartasz a kezedben, amelyek két csodálatos írónő tollából származnak; egy Maggie Stiefvateréből és egy másik Sarah Dessenéből. Csupán az egyiket olvashatod el, mivel nagy okosan azt mondtad a szüleidnek: „Úúúh, most akció van a Könyvmolyképzőnél, megrendelhetem ezt a négy könyvet, amikből egyet most, a többit később, szülinapkor és karácsonykor kapom meg? Ötven százalékos kedvezmény is van, ÖTVEN! Jó, jó, nem az Álom két keréken-re, arra nincs valami sok… De akkor iiiiis!!” Nehéz a döntés, de számodra mégis szinte magától értetődő a válasz: Sarah Dessen, keblemre!
Így kezdődött. Nem semmi sztori, mi? Ja, tudom, tudom, hogy mindenki végigolvasta, mert aaannyira nagyon érdekes. :D Lassan el kéne kezdenem a könyvről is beszélni…
SPOILER RIADÓ!
Szóval – csapó kettő. Bírom, hogy mindenkinek ilyen totál különleges neve van, kezdve az Audennel és az Eli-jal, nem is beszélve a Heidiről és a Wallace-ról. Az „Óden” még oké. A „Hédi” és a „Hájdi” között már vacilláltam picit, de mondván, hogy a második kiejtés már németes, plusz hülyén hangzik, letettem róla. Na de a Wallace az most „Valasz”, „Velesz”, „Velész”, vagy mi a jóanyámúristenje, mert én mindig máshogy hívtam. És akkor itt van No.1: Eli. Ennek a névnek a létezéséről nem is tudtam. Vagyis hallani lehet hogy hallottam, de leírva… Először „Eli” volt. Valamiért egyértelműnek vettem, hogy így kell kiejteni, kicsit sem merült fel nálam a gyanú, ami később, a toldalékolásoknál a szemem előtt lóbálva a kezét a pofámba üvöltötte, hogy: „Csajszikám, há' észnél vagy? Mióta ejtjük ugyanúgy az angolt és a magyart?” Így lett „Eli”-ből „Iláj”, ami nemcsak jobban hangzott, de még a toldalékolási formáknak is eleget tett.
Kanyarodjunk vissza! Tehát adott egy tanulásmániás, tapasztalatlan kamaszlány; Auden és egy tapasztalt, „lesz, ami lesz”-stílusú érett fiú, Eli. Mindkettejük életében történtek tragikus dolgok, így az alvást már csak hírből ismerik. Tökéletes páros. És ez annyira jellemző Dessenre! A női főszereplői mind vagy túlságosan zárkózott – ez a gyakoribb –, vagy szimplán mindenhez érdektelenül áll hozzá. Míg a férfi – főszereplőknek nem tudom, mennyire mondhatóak, mert mindig olyan keveset szerepelnek – karakterek mindig olyan mások. Mármint különlegesek. Nagyon ritka, hogy a két szereplő az első találkozásnál egyáltalán tesz a másikra valamilyen benyomást, konkrétan semmi kémia nincs köztük, de mégis. Ez nálam amolyan WTF-hatást eredményez, de imádom. :3 Egyedül az zavar mindig, hogy, mint említettem, nagyon keveset szerepelnek a férfi főszereplők. Nem várom el – Dessentől meg pláne –, hogy a pasi állandóan a csaj sarkában loholjon, de jó lenne többször olvasni róla, nem csak ötven oldalanként egyszer.
Ami most kikívánkozik belőlem, az az, hogy elmondjam, mely szereplőket utáltam, míg meg nem változtak. Robert és Victoria West. HOGY LEHETNEK ILYEN BAROMI ÖNZŐEK?! Még ha azt is mondják, szeretik a családjukat, kábé lesz*rják, mi van velük.
Robert… KI A LÓSZ*RT ÉRDEKEL, HÁNY ÓRÁT KELL ALUDNOD? Mit neked az a nyavalyás kilenc óra, ember?! Mindenkinek annyit kéne aludnia, hahó! Igen, képzeld, a feleségednek is, szóval mi lenne, ha az életben egyszer feltápászkodnál a s*ggedről, kilépnél az ajtón, és a kezedbe vennéd a gyereked, nem csak akkor, amikor épp jó kedved van? Szerinted Heidi mennyit alszik? Harmadannyit se, mint te, édesem, és szerintem még sokat is mondtam. Azt mondod, mindennél fontosabbak a gyerekeid, mi? És mégis mit csinálsz egész álló nap? Könyvet írsz és menekülsz, bakker! GRATULÁLOK.
Szerencse, hogy Auden nem vak. Egyedül azért voltam képes elviselni Robertet, mert a csajszi szereti, én meg a csajszit szeretem. :)
Victoria… NŐJ MÁR FEL! Mennyi is vagy, negyven? Érett nő, a francokat! Aki ennyi idősen még mindig azon röhög, hogy mások mit rontottak el az életükben, még egy ötéves szintjén sem állnak.
Hál' isten, ő is megváltozott. Ezért megbocsátok Sarah Dessennek. :)
Még pár szó a főszereplőről, és befejezem.
Auden jellemfejlődése lenyűgöző volt! Olvasni, ahogy egy ember gondolkodásmódja megváltozik, ahogy az elméje új elveket fogad be, igazán megható tud lenni. Auden megszámlálhatatlan sokszor leesett már a bicikliről. Ha most olyan lenne, mint régen, otthagyta volna a bringát a könyv végén, ott, a földön, hogy rátapadjon a por, és jelentéktelenné váljon. De megváltozott. Felszállt a biciklire. És többet nem is szállt le róla.
Kedvenc idézetem:
‒ Minden sérülés számít ‒ ismételte Adam megint. ‒ De a lényeg, hogy nem az határoz meg, hányszor esel le, hanem hogy hányszor szállsz vissza a biciklire.
Adam a könyv aranyköpője. :3
Hiába áradoznék a könyvről, hiába írnám le, mi történt benne, és mit éreztem akkor, amikor olvastam a fejezeteket… Így nem az igazi. Ez a könyv pont olyan tökéletes, mint Dessen Tökéletes című könyve. (Hahahaha, tudom, ontom a poént.) De komolyan. Imádtam. :)

2016. május 24., kedd

Leiner Laura: Akkor szakítsunk

május 24, 2016 0 Comments
Wooow… Rég olvastam Leiner Laura-könyvet. De jó érzés volt. Hiányzott ez a poén poén hátán benyomás. :) A könyvtárban gyakran szemezgettem az Akkor szakítsunk-kal, aztán mindig eszembe jutott, hány százalékos a molyon, hisz – egyértelműen, pff – csekkoltam már párszor. Valljuk be, a 77% tényleg nem valami fényes eredmény. Szóval végül sosem vettem ki, mondván, Áá, biztos nem fog tetszeni!. Aha. Hát, azt hiszem, ideje, hogy elhúzzam a szemem előtt a sötétítőt, hogy még véletlenül SE lássam, hány százalékos egy-egy könyv a molyon, mert rohadtul befolyásolnak, és így egy rohadt szám miatt ítélek el irományokat.
Most, hogy hónapok után először könyvtárban jártam, merész voltam, és kivettem ezt a könyvet. Megláttam, leemeltem a polcról, és ki tudja már, hanyadjára, elolvastam a fülszöveget. Szakítás, szilveszter, blablabla. Leültem egy székre, és ott helyben nekikezdtem egy újabb Leiner Laura-könyvnek.
Még a 10. oldalnál sem jártam, de rázott a röhögés. Ekkor már tudtam, hogy kedvenc lesz, mert imádok nevetni, és imádom azokat a dolgokat, amik képesek megnevettetni. Ezért szeretem Leiner Laurát és az ő humorát. Könnyed, irreális, sok benne a túlzás és a hülyeség sem ismer határokat.
Sokaknak az volt a legfőbb baja a könyvvel, hogy egyáltalán nem reális, fárasztó és miegyéb. Nekem az a véleményem, hogy Leiner Laura igenis reális, csupán szeret csillámot szórni a lovakra. Magyarán: teljesen hétköznapi dolgokat úgy fogalmaz meg, hogy az vagy oltári nagy baromságnak tűnik, vagy egyszerűen csak nem tudjuk elképzelni őket a valóságban. De hát könyörgöm, Leiner Lauráról beszélünk… Ilyen az ő stílusa. Már rég a süllyesztőben lenne, ha csak és kizárólag olyan dolgokat írna, amik tényleg megtörténhetnek a valóságban.
Azt hiszem, ideje beszélnem magáról a könyvről.
A téma eleinte nem igazán fogott meg. Mármint a szilveszter része, a szakítás már jobban érdekelt. És a szereplők. Nyilván. A főszereplő, Lia, nekem szimpi volt, egészen a végsőkig. Ő egy önző, egocentrikus, hülye fruska, aki azt hiszi, királylánynak született; csettint, és várja, hogy ugorjanak neki. Pff, alap. De én bírtam a csajt, mert ezeket a tulajdonságokat sosem rosszként teintettem. Persze volt, mikor csak fogtam a fejem, hogy Jézusooom!, de általában szimplán kiröhögtem, mondván, Ez kész! :'D. (Kicsit hasonlít a legjobb barátnőmre, talán ezért is volt nagyon szimpatikus a viselkedése. ^^) A könyv végén – a visszaemlékezésnél – volt egy mélypont, mert, bár értettem az érzéseit, nagyon idegesített az önzősége. Az már túlment a legfelső határon is. Szerencséje, hogy sokat változott, ahogy azt ő maga is észrevette. Az ő jellemfejlődése tetszett leginkább.
Aztán Szilkó. Istenem, ez az ember sírba vitt, IMÁDOM! <3 Örülök, hogy ő Lia bátyja, nagyon aranyos köztük a testvéri viszony. És Szilkó beszólásai… Te jó ég, volt, hogy az ágyon olvastam, és úgy röhögtem rajta, hogy le kellett térdelnem a földre, azt mondogatva: Nee, kérlek, ne, ez fáááj! :D Osztogatta a tipikus ironikus, cinikus, gúnyos, bunkó vicceit, amiktől a könyv szereplői idegbajt kaptak, csak én szakadtam sírva, mint valami buggyant. Ő egyszerre önző és önzetlen. És nagyon tetszett, hogy egy megcsalt papucsból érett férfivá cseperedett előttem.
Már most hiányzik, ő lett a kedvenc szereplőm a könyvben! :'c
Na, haladjunk. Norbi. Nem nagyon tudok róla mit mondani, csak azt, hogy tökéletesen passzol Kornéliához. Teljesen illik rájuk az a mágneses hasonlat, amit a végén olvashattunk. Azt bírtam a legjobban, hogy mikor épp végre békét kötöttek, az egyikük benyögött valamit végszónak, amitől rögtön kiakadt a másik, tehát minden kezdődött elölről. Engem mondjuk nem zavart, ezeket a vitákat is jórészt végigröhögtem. Viszont az a mindent eldöntő békülés nagyon tetszett, aranyos volt.
Kábé amúgy húsz oldalanként felkiáltottam, hogy De ééédes! <3 vagy Norbi, vagy Szilkó miatt. Hahuhiihihi… :3
Csabi és Eszter. BAHHH! Valahogy már az elejétől fogva nem voltak nekem szimpik ezek ketten. Csabi még hagyján, de Eszter… Fujjj. Nem vagyok hajlandó „Eszti”-ként hívni őt, mert szerintem hánynék. Egyáltalán nem úgy reagált Lia szakítására, ahogy egy legjobb barátnőtől elvárandó. Ahogy Lia is mondta, állandóan csak a tökéletes kapcsolatát fényezte Norbiék előtt. (SPOILER!!!) MEKKORA EGY R***NC!! Hülye tyúk! Megcsalta a barátját, és még képes fényezni is magát! Hol van benne gerinc? Lepasszolhatta egy k-nak, mert még talán benne is több tartás van, mint ebben a kis fruskában. És az egész kötetben mást sem csinált, csak nyavalygott, mert valaki – Szilkó – volt oly kedves, és vállalta a sofőr szerepét. Neeem, nem kell megköszönni… Mer luxus. Csabinak örültem, hogy a végén oda ment tanulni, ahová a Liáék. :) (SPOILER VÉGE!!!)
Amiért levontam azt a fél csillagot a molyon: Ákos (bár eleinte vicces volt az alacsony IQ-jával, meg a „Mizu, Lia?” benyögéseivel, a végére igencsak meguntam, főleg, amiért ennyire szerencsétlen… de azért szeretjük c:), Eszter (mert bár szükséges volt a könyvben, hogy Lia ráébredjen a saját hibáira, akkor is elviselhetetlenül idegesített), Miklós (néha tőle is felment az agyvizem, de azért rajta legalább sokszor röhögtem :D viszont akkor is nagyon fárasztó a gyerek… Lia meg igen naiv, ha azt hiszi, bárki lehet Channing Tatum)
Leiner Laura, köszönöm, hogy olvashattam ezt a könyvet! Minden oldalát imádtam valamiért, és ez ráébresztett, hogy odavagyok az írásaidért! ^^
Meg akarom venniiii...

2016. május 4., szerda

Maggie Stiefvater: Kék liliom

május 04, 2016 0 Comments

Bekövetkezett a lehetetlen… Ugyanis ezt a részt is hihetetlenül imádtam, emberek! Ez most azért nagy szám nekem, mert bár nem olvastam eddig olyan borzalmasan sok sorozatot, de mindig az volt az észrevételem, hogy sorra csak az első/utolsó részek tetszenek belőlük. Ezzel sosem voltam kibékülve, de hát mit tehettem volna? Nem írhatok át egy könyvet, mikor csak úgy tartja kedvem. Meg ugyebár tiszteletben kell tartanom, hogy azoknak a bizonyos könyveknek a szerzői úgy írták meg az alkotásukat, ahogy ők akarták. Ez így van rendjén.
Na, viszont a Hollófiúk sorozat egyetlen részénél sem éreztem ilyet! Azt hiszem, felesleges meglepődnöm ezen. Már az Álomrablók befejeztével biztos voltam abban, hogy a Kék liliom is elnyeri a tetszésemet. Igaz, nem múlta felül az elvárásaimat, és nem is szárnyalta túl a második részt, ettől függetlenül nem is süllyedt az elvárt szintem alá, ami mindenképp dicsérendő. Ebből a sorozatból filmet kéne csinálni! Bár attól tartok, nem léteznek olyan színészek, akik képesek lennének hitelesen alakítani a drágákat, főleg Ronant, Ganseyt és Persephone-t. Hisz ők rendelkeznek a legkacifántosabb jellemvonásokkal.
Na de beszéljünk inkább a könyvről.
FIGYELEM! A következő sorokat degeszre tömtem SPOILERREL! :D
A szereplők. Ó, te jó ég, alig bírtam nyugton maradni a Gansey-Blue(de főleg Gansey)-részeknél. Annyira baromi aranyosak voltak, hogy szinte éreztem a szenvedésüket. Ekkora kegyetlenséget, hogy nem csókolhatják meg egymást, pedig halálosan szerelmesek! Megszakad értük az ember szíve. Az esti hívások, a találkák, mikor Gansey elvitte Blue-t, el messze a Camaróval, az apró, rejtett, szenvedélyes érintések… Teljesen ellágyultam tőlük, és annyira sajnáltam őket! Blue. Hát igen, Blue-val sosem voltak nagyobb problémáim, csak az a fene nagy előítélete. Mikor azt mondta Ganseynek, hogy HF (khmm, hülye fasz), majdnem dobtam egy hátast. GANSEY? HF? NA, JÓL VAN KISANYÁM, ÚGY LEÜTLEK, HOGY UTÁNA NEM TUDSZ ILYENEKET MONDANI! Kábé. De most komolyan, hogy lehet ilyen valaki? És még ő szégyellte, hogy egy hollófiúval ül egy kocsiban… Nanehogymá’! Persze egyúttal próbáltam megérteni a helyzetét, de iszonyú nehéz volt.
Ám aztán… Aztán mondhatni, megbánta. Ez jólesett. Belátta, hogy előítéleteit hamis alapokra helyezte, és szavak nélkül bár, de békét kötött a fiúval.
Azért is tisztelem szörnyen ezt a sorozatot, mert nagyon szép és egyenletes jellemfejlődést produkálnak benne a szereplők. Nem egyik oldalról a másikra lesz a boszorkányból angyal. Sok-sok oldal és kötet választja el a kettőt egymástól, s közben az angyal fokozatosan virágzik ki. Először a saját bőrén tapasztalja önhibája eredményét, aztán elgondolkodik rajta, és lassacskán megváltozik a véleménye. Majd új valója szavakban és cselekedetekben önt formát, megmutatja az olvasóknak, hogy valóban más lett, valami jobb. Ezt a benyomást kelti bennem a Hollófiúk sorozat, és szerintem hihetetlenül csodálatos dolog, hogy Stiefvater képes volt ilyet alkotni.
Ugyanez történt Adammel. Szerintem épp elégszer hangoztattam, mennyire ki nem állhatom a srácot. Irritált. Baromira. De a barátai, főleg Gansey (bár Ronan is elképesztően kedves volt Adamhez ebben a részben – a maga módján, persze), mindig segítettek rajta, amit végre képes volt segítségként felfogni, nem szánalomsegélyként. Elfogadta ezt, ráébredt önhibájára, és komolyan elgondolkodott. Ehhez csak gratulálni tudok (és ezt csak egyharmad részt értem szarkasztikusan). Végre Adamat is megkedveltem. Ó, és Szürkét is, mert valami issszonyat cuki volt, lenyűgözött, mennyire beleillik Blue környezetébe. Talán a Maura-Szürke párosítással is megbarátkozom egy nap… Talán.
Ronan. Blue-val a barlangban nagyon kis aranyos volt. :3 (Hirtelen ez jutott először eszembe…) Még mindig imádom a srácot. Az viszont totálisan sokkolt, hogy Matthew is az egyik álmának a szüleménye. :o Ez nagyon durva. Igazából sejthettem is volna… De mégsem jutott eszembe ilyesmi. Ráadásul HÁROM éves volt akkor. OMG. Amúgy a srác még mindig nagyon vicces, még mindig nagyon éles nyelvű, még mindig nagyon modortalan, és én még mindig nagyon szereteeem. Ez hogy lehet? Egyszerű: Ronan Lynch-et nem lehet nem szeretni. Ennyi. Öö, ja igen, Noah-tól totál kész vagyok. Szegény gyerek nagyon ijesztő tud lenni, még akkor is megrémiszt, ha épp nem egy szellemet játszik a Démonok között-ből. xD (Vagy valamelyik horror filmből, oly mindegy, csak poénkodni próbáltam, oké?)
Egyébként mondtam már, hogy Gansey a szerelmem? <3
Bocsánat, ez túlságosan random volt.
Új szereplők. Én Colin Greenmantle-t most idesorolnám, hisz az Álomrablókban csupán mint telefonpartner volt jelen. Elég érdekes személyiségű fazon, nem mondom. Enyhén pszichopata, de mégsem. Tetszett a higgadtsága Szürkével szemben, és attól függetlenül, hogy ő volt a „gonosz”, kedveltem. Mondjuk a végén jól lelépett, de igazából teljesen megértem ennek miértjét. A felesége totál hibbant. És ha már Pipernél, Greenmantle feleségénél járunk, róla is ejtenék pár szót. Ő egy fura, szőke, gyönyörű, okos tyúkocska, aki rohadtul nem értem, miért ment hozzá Colinhoz. Tudom, hogy ők ketten magukat szeretik a legjobban elsősorban, de egymást? Aligha. Pedig aranyos párt alkotnának, ha szorult volna beléjük egy hangyányi kedvesség az élettársuk iránt. Ez van. Ki van még…? Jesse Dittley. Istenem, szerencsétlen pasas! Nagyon bírtam, mindig szétröhögtem rajta a fejem, még talán azelőtt is, hogy lepuffantották szegényt. A FOLYAMATOS CAPS LOCK NAGYON BEJÖTT NÁLA. De most komolyan ilyen hangosan beszélt? Durva. :’D Gwenllian. Így kell írni a nevét egyáltalán? Lusta vagyok megkeresni… Mindegy. Elég hátborzongató a csaj. Mikor csak úgy kipattant a sírból majdnem szívrohamot kaptam. Nem hiszem, hogy bölcs dolog volt felébreszteni, de még mindig bölcsebb annál, amit Piper csinált Neeve-vel az utolsó oldalon. Na igen, NEEVE, TE MI A FRÁSZT KERESEL ITT? Dögölt volna meg, már bocsánat, Piperrel egyetemben.
A történet. Mit is mondhatnék még? Örülök, hogy meglett Maura és Artemus (alias Cukormókus :D), hogy Ganseyék élve megúszták, és hogy Adam apját lecsukták (ugye?). Viszont nem örülök, hogy Persephone meghalt (nehezen tudom elhinni… remélem, majd feléled, vagy valami, mert ez így nem oké), hogy Neeve és Piper felébresztették a harmadik Alvót, és hogy Jesse Dittley-t szitává lőtték. WTF??!
A negyedik és egyben utolsó rész izgalmasnak ígérkezik ilyen befejezés után… Észvesztő kíváncsisággal várom! Csak fordítanák már le… :’(
Királynőm, királyom 
Királyom, királynőm 
Kék liliom, liliom, kék 
Koronám, madaram 
Kardom, kacatom 
Kék liliom, liliom, kék

2016. április 29., péntek

Maggie Stiefvater: The Dream Thieves – Álomrablók

április 29, 2016 0 Comments
Oldalszám: 488
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Raven Cycle Book 2: The Dream Thieves
Fordító: Molnár Edit
Most, hogy Cabeswater körül életre keltek a Ley-vonalak, Ronan, Gansey, Blue és Adam élete gyökeres fordulatot vesz. Ronan, például, egyre mélyebbre merül az álmaiban, és az álmok is egyre erőszakosabban tolakodnak be az ébrenlét óráiba. Mindeközben néhány velejéig gonosz ember ugyanazt a mozaikdarabkát keresi, amit Gansey is...
Álomrablók. Hát, igen… Nagy elvárásaim voltak a folytatást illetően, de féltem, hogy csalódni fogok. Igaz, már szinte hozzászoktam, hogy az írók nagy része – akik többrészes könyveket írnak – nem képes tartani, jobb esetben felülmúlni ugyanazt a szintet, amelyet az első kötetben az olvasók elé vetett. De most a Hollófiúk folytatásáról van szó, amely számomra felső kategóriás, sőt, szinte már tökéletes könyvnek minősül. Jól döntöttem, mikor megrendeltem a sorozat eddig kijött három részét – ami, megjegyzem, bátor cselekedet volt tőlem. (Igazából volt kuponom, és muszáj volt választanom valamit, végül pedig ezekre a gyöngyszemekre esett a választásom).
A szereplők. Nyilván nem fogom újfent kielemezni az összes jómadarat – maximum, akit érdemesnek találok rá –, csak az új szereplőket. Joseph Kavinsky. Durva, zabolázatlan, hangos. Nagyjából ezek voltak nála az első reakcióim. Ja, és nem volt szimpi. Illetve állj, helyesbítek: elhitettem magammal, hogy nem kedvelem, mivel Gansey-ék sem kedvelték. Ez van, ha az ember odavan egy szereplőért… Akit ő nem kedvel, annak a neve nálad is automatikusan repül a Death Note-ba. (Animések értékelik a poént? XD) Ám ahogy haladt a sztori és fogytak az oldalak (490, uhh… de kivételesen örültem a könyv vastagságának :3), rá kellett jönnöm, hogy Kavinsky pajti nem is olyan rossz csávó. A Ronannal való kapcsolata hol megnevettetett, hol megindított, de volt olyan is, hogy feldühített. Baromira. És megijesztett. Baromira. Hisz Kavinsky drága előszeretettel keverte bajba a mi kis álmodónkat. SPOILER!!! Komolyan mondom, mikor összetörte Töfit (Gansey kocsija), azt hittem szívbajt kapok, és legszívesebben felakasztottam volna Kavinskyt. De aztán a könyv végén… Hát, igencsak sokként ért, hogy meghalt. Totálisan lesújtott. Pityeregtem is picit. Viszont tudatában vagyok annak, hogy meg kellett halnia szegénykémnek. Egyetlen dolog idegesít nagyon, amit soha a drágalátos életben sem fogok megtudni: a nemi beállítottsága. SPOILER VÉGE!!! Mr. Grey. Szürke ruha, szürke cuccok… Szürke. Igazán leleményes álnév. :') Nem voltam elájulva tőle. Azon meg egyenesen hánynom kellett, mikor Maurával enyelgett. Eeeh, nem jönnek be nekem ezek az anyuci x új pasi párosítások, mert ezek a nők mindig azt az érzetet keltik bennem, mintha az előző szerelmüket hátrahagyták volna – ami tudom, hogy nem igaz. De akkor is!
És ezzel ki is merült az új szereplők-listám. (Hála a jó égnek…) Viszont meg kell mondjam, egyszerűen ooolvadoztam a Blue-Gansey-jeleneteknél. :3 Tökéletes páros. Igaz, hogy konkrétan egyetlen romantikus megnyilvánulásuk volt összesen a másik felé, de pont ezért szeretem én ezt a sorozatot. Azt hinné az ember, hogy egy Vörös pöttyös könyvben ha két főszereplő egy fiú és egy lány, az iromány elsősorban romantikus. Hát, én pontosan ebben a tudatban vágtam neki a sorozatnak, bár reménykedtem, hogy végre egy nyálmentes alkotáshoz van szerencsém. Ezekben a kötetekben nemhogy nyál nincs, egy bókot sem találni benne. Ha belegondolunk, szerintem ez elég vicces. :D
Na, visszatérve: egy természetfölötti, jóslásos, erős történelmi szállal rendelkező, romantikaMENTES, intelligens, fantáziadús, jól szervezett, szépen fogalmazott és szembetűnően sok, de kellemes ismétlést tartalmazó könyvről van most szó, amely minden elvárásomat felülmúlta. Sok szempont van, amelyek alapján nehéz lenne eldöntenem, a Hollófiúk vagy az Álomrablók tetszett-e jobban, de ha választanom kéne, mindenképp a második kötet mellett döntenék. Bár tartalmilag mindkettő eseménydús, az Álomrablókban úgy érzem, végre mozogtunk is valahová, talán a cél felé, amelyért Gansey is oly régóta vágyakozik és küzd szüntelenül.
Reményeim szerint a Blue Lily, Lily Blue (Kék Liliom – 3. kötet) még több izgalmat hoz, és olyannyira el fogja nyerni a tetszésem, hogy az elváráslécemet valahol az exoszféra környékén kell majd keresni. ^.^

*Kiegészítés: 

1.) Adamtől még mindig felforr az agyvizem. Azzal a sráccal nagyon nem vagyok kibékülve. Ez gonosz lesz, de mindig örömmel töltött el, ha szenvedett valamiért. :')

2.)  Gansey+drótkeretes szemüveg=Voreena a haláláig alél *o*

3.) SPOILER!!! Majdnem hanyatt vágódtam, mikor Noah és Blue csókolóztak... De imádtam! Szinte sikítoztam izgalmamban, és Noah is olyan cukorbogyó volt! :3

4.) SPOILER!!! Úristen, ezt a könyvet este olvasni felér egy horrorral. :o Olvas az ember, semmi nagy dolog nem történik, Ronan elvan, erre: takk, takk, takk, takk... Na hagyj má', Stiefvater, a fenébe, ez nagyon para! o.O De azért tovább olvasol, hogy csakazééssse tudjá aludni...

5.) Jaj, és utólag, hogy emlékeztettek, rájöttem, Kavinsky minden bizonnyal biszex. Erre tippeltem volna legelőször is, de... Valamiért nem találtam biztosnak a dolgot. Valójában tényleg nem is biztos, nincsenek konkrét bizonyítékok. Szóval ez egy büdös nagy kérdőjel, emberek. Biza'.

2016. március 30., szerda

Maggie Stiefvater: The Raven Boys – Hollófiúk

március 30, 2016 0 Comments
Oldalszám: 416
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: The Raven Boys
Fordító: Molnár Edit
Blue Sargent minden évben ott áll látó anyja mellett, amikor a halálra várók elsétálnak előttük. Blue sosem látja őket: ebben az évben viszont egy fiú válik ki a sötétből, és megszólítja őt.
Őszintén szólva nehéz megfogalmazni az érzéseimet így rögtön azután, hogy elolvastam a könyv utolsó oldalait… Szinte megterhelő, de próbálkozom. Talán kezdeném azzal, hogy efféle irománnyal még sosem találkoztam. Komolyan. Oké, ezt már sokszor eljátszottam, de most teljesen más szempontból értem. Az egész történet számomra olyan volt, mint egy meglepi csomag. Nem tagadom, azért vettem meg a könyvet, mert egy pörgős, romantikus sztorira számítottam (és mert gyönyörű a borítója, de áááááh, nem, ez mellékes…), és mit kapok? Hát pont nem azt, nyilván. (Elnézést a fülszöveg írójától, de most tényleg, komolyan, mi az, hogy Blue megmagyarázhatatlan vonzalmat érez Gansey iránt? Ugyanis én ezt a vonzalmat sem romantikus, sem semmilyen értelemben nem éreztem. Erről ennyit.)
A szereplők. Haladjunk szép sorjában. Blue Sargent. Eleinte bírtam. Sőt, igazából majdnem végig! (Csoda!) De mikor a tyúkot játszotta, naa, nekem ott már magas volt a dolog. Bevallom, néha nem tudom teljesen életszerűen elképzelni egyes szereplők beszédstílusát, de nem hiszem, hogy egy olyan kérdéstől, mint pl. Te is jössz?, be kéne rágni. Oké, Gansey gazdag. Oké, Gansey vitorláscipőben jár. Oké, Gansey fennhordja az orrát. És? Az az igazán idegesítő, hogy a csajszit ezek a dolgok a könyv egésze alatt befolyásolták, így Gansey szinte minden mondatába beleképzelt valami lealacsonyítót őrá nézve. Én értem. Tényleg. Azt viszont, nem, kedves Maggie Stiefvater, hogy miért nem bírt hozzászokni hetek után se. Mert én elhiszem, hogy lekezelően beszélt olykor-olykor. De nem mindig, könyörgöm! És egyébként is, Gansey ilyen. PONT. Maga Blue amúgy rendben van, bár nincs benne semmi különleges azon kívül, hogy felerősíti az energiákat… de még ez se. Azonban mindet megbocsátható, mivel a könyv E/3. személyben íródott. Persze ez számos szempontból szükséges (assssssszta, micsoda alliteráció!) volt.
A Holló FiúkIII. Richard Dick Campbell Gansey. Fogalmam sincs, hogy kell kiejteni a nevét, nem is kerestem rá, mert nekem tökéletesen megfelelt az általam használt „Genszi”. (A toldalékolások alapján viszont nem így kell kiejteni, gondolom.) Na, mivel tudtam, hogy ő a másik főfőszereplő, igyekeztem kedvelni. És nem tudom, hogy miért, talán pont ezért, de sokáig nagyon nem szimpatizáltam vele. Az izgága, bogaras, megszállott, álarcot viselő, önzőnek tűnő, de valójában törődő szépfiú jelleme annyira távol áll azoktól a főhősőktől, akikkel eddig más könyvekben találkoztam, hogy nem tudtam feldolgozni, megemészteni őt, ami talán kissé furcsán hangozhat. Végül mégis szörnyen megszerettem, mert a személyisége úgy, ahogy van, gyönyörű. Valamiért nem jut eszembe más jelző rá. 
Ronan Lynch. Sokáig ő volt a kedvencem, iszonyat aranyos a maga módján. Agresszív természete, különös, rejtélyes aurája teszi őt elragadóvá. Viszont a második helyre csúszott, mert Gansey jobban a szívembe fúrta magát. Ez van. 
Adam Parrish. SPOILER A szereplő, akit nem akartam, nem is tudtam, és nem is akarok kedvelni soha. Főleg amiatt, ahogy Gansey iránt érzett. Olyan, mint Blue – talán ezért jöttek ki olyan jóóól, ehh… A családi körülményeket, az anyagiakat és a személyiségét nézve még meg is értem, hogy nem fogadta el Gansey támogatását, de isteneeem, ember, attól még a magad ura vagy, hogy elfogadsz egy-két nagylelkű szívességet a pénzben dúskáló haverodtól! De neeem, hadd verjen szét a fater, hadd szenvedjél, hadd éhezzél, pont megéri, tényleg… Amit ez a srác az egész könyv alatt művelt, amit tett a végén, felfoghatatlan, és felháborít. Mikor az utolsó fejezet környékén azt hittem, meghalt, először igencsak elszomorodtam (MIÉRT?? én sem tudom), aztán húzogattam a számat, hogy öcsém, nyiffantál volna ki…! 
Noah Czerny. Már az elején nem stimmelt vele valami, de ráhagytam, mondván, biztos azért nem szerepel szinte semmit a sztoriban, mert jelentéktelen. Itt annyi a bökkenő, hogy egy tapasztalt író nem hozna létre csak úgy egy szereplőt, hogy legyen. Ennek semmi értelme. HÁT IGEN. !!!SPOILER!!! Bakker, mikor mondta Gansey, hogy Czerny a vezetékneve, néztem egyet, hogy hoppáka, ez ismerős nekem! Izgatottan visszalapoztam, és úristen, jól gondoltam! Mikor Blue és Gansey megtalálták a csontvázát, azt hittem, a jövőben fog meghalni, utána rájöttem, hogy ez hülyeség. NOAH EGY SZELLEM, WÁÁ! Kábé így jött le nálam a dolog. !!!SPOILER VÉGE!!!
Whelk. Neked, pajti, azt üzenném, hogy szép életet a Pokolban! Adam helyében lepuffantottam volna. Maura, Neeve, Orla, Calla, Persephone. Kicsit sok a különleges név… Mindegy. Szóval ők a mi drága jósnőink. Nem mondom, hogy rossz karakterek, Callát és Persephone-t különösen kedveltem, de mikor ők beszéltek, minden olyan zavaros volt, hogy a végére már azt sem tudtam, ki beszél, és mi történik. Megérzéseim szerint az írónő ilyesféle hatást próbált elérni, viszont nekem ez sok(k) volt, bár nem feltétlenül rossz értelemben.
Ááh, és végre túl vagyok az említésre méltó szereplőkön, hallelujah!
A szöveg. Ezt a könyvet – nem titok – nyár óta, ismétlem, nyár óta olvasom. Ez annyit tesz, hogy kéthavonta kézbe vettem, olvastam 10-20 oldalt, majd visszatettem a polcra. Már az első oldal óta tudtam, éreztem, hogy ez valami rendkívüli iromány, mégis ezt tettem. Miért? Na ez itt a lényeg, a lényeg, amiért ez a könyv a többi Vörös pöttyös felett áll, föléjük magasodik, mint egy felhőkarcoló az ezernyi csilli-villi ablakával és csúcstechnológiájú bigyuszaival. A megfogalmazás, a szövegszerkezet, a szókincs… A szókincs, emberek! Hát, nem spórolt vele a szerző, az biztos. És azok a bonyolult mondatok, a hosszú, fenséges leírások… Nem túlzok, mikor azt mondom, egy oldalt vagy bekezdést majdnem tízszer újraolvastam, mert konkrétan nem értettem, nem tudtam értelmezni a leírtakat. Igen, volt olyan, hogy fáradt voltam, és olyan is, hogy nem figyeltem, de mikor teljes éberséggel és koncentrációval vetettem magam az oldalakra, és még úgy sem sikerült elsőre… Na, azon a ponton elgondolkodtam, hogy velem van-e a baj. (Nyilván velem, hisz a könyv nem tehet arról, hogy ennyire választékosan és tömören van megfogalmazva.) Persze később rájöttem, hogy csupán megszokás kérdése az egész, mert a végén már sokkal simábban ment a dolog.
A történet. Az a durva, hogy a fent leírt pozitívumok mellett még a sztorija is baromi ütős a könyvnek, noha elég sok kérdést felvetett, amiket közben el-elfelejtettem, így még több kérdőjel keletkezett a buksimban. Ez az én hibám, igen. Ezért döntöttem úgy a napokban, hogy kiolvasom. Ma körülbelül 200 oldalt olvastam, ami nálam elég nagy teljesítmény, ha azt nézzük, hogy hónapok óta nem olvastam ennyit egyhuzamban. És nem bántam meg, sőt, nem is fárasztott le. A Hollófiúkat jobb így olvasni, hisz kisebb az esélye annak, hogy elfelejtesz valami fontosat. A rejtélyek, a jóslás, a szellemek, a Ley-vonalak, Glendower, a történelem… Ezek mind-mind nagyon hitelesek voltak, mégis sötétté és elborulttá tették a könyvet. Ez a sötétség az én agyamat is behálózta, és igen rémisztő képzeleteket hozott létre bennem. Volt egy pont, amikor be kellett csuknom a könyvet – éjjel –, hogy a takaró alá bújjak, ugyanis azt éreztem, hogy szellemek figyelnek a szobám sarkaiból. Bizony… Elhittem. Bizsergett a tarkóm, és minden túl csendes volt.
Nevettem, sírtam, rettegtem… Hatalmas érzelmi benyomást keltett bennem a Hollófiúk, és ilyen mélyen még egyetlen könyv sem szólt hozzám. Sosem fogom elfelejteni. Kedvenc.
Remélem, a folytatás is hasonlóan túlvilági lesz. Számomra. :3