2018. április 19., csütörtök

Jeff Kinney: Egy ​ropi naplója (sorozat)

Úgy fél évvel ezelőtt kezdtem el olvasni a Ropikat, amolyan ne maradjunk ki semmiből" hozzáállással, és igen lelkesen faltam a köteteket. Azonban ahogy haladtunk tovább az időben, egyre inkább úgy éreztem, kezd az egész ellaposodni. Nem voltak újdonságok; Greg Heffley semmit sem változott 12 rész alatt, maradt ugyan az az önző lustaság, aki volt, szerencsétlen Rowley barátjával együtt, aki mintha a végére eltünedezett volna. Csak a hülyeségek mentek állandóan. Hogy lehet ennyi butaságot elkövetni halomra? Bár ki tudja, lehet, több a valóságalapja, mint hinném... 

Azt hiszem, nem állítottam hatalmas elvárásokat a sorozat elé, mégis csalódnom kellett. 12 rész. Annyira fölösleges volt idáig húzni! Egy idő után egyszerűen csak unalmas volt. Ugyanarra a szerkezetre épült az összes kötet: vagy a Heffley családdal történt valami hihetetlen szerencsétlenség, vagy szimplán Greggel, és a végére egy óriási sületlenség kerekedett ki az egészből. Vagyis inkább katasztrófa... És igen, nagyon vicces, Jeff Kinney remek humorérzékkel lett megáldva, de sajnos csak besokalltam picit az utolsó részre.

Ám nem szidhatom a sorozatot, hisz magam is számos olyan embert ismerek, aki gyerekkorában a Ropinak hála szerette meg az olvasást, és azt hiszem, ez egy olyan csodálatos dolog, hogy kijár érte a tisztelet.


Értékelés: 10/8


2018. március 3., szombat

James Dashner: Halálparancs


Ó te jó ég!!!
Előre jelzek: SPOILERRIADÓ!!
Szinte megbűvölten, ám egyben félve kezdtem neki ennek a könynvek. Gyakori, hogy az írók „kiégnek”, mire egy trilógiát megírnak – James Dashner viszont a kivételek csoportját erősíti. Immár 5 részes az Útvesztő-sorozat, és még mindig tud meglepetést okozni a csávó! Elképesztő. Éhező szemekkel faltam a sorokat, és i-m-á-d-t-a-m. Annyira átélhető volt, annyira letehetetlen, hogy még az iskolapad alatt is „igen, Mark, ezaz Mark, GYERÜNK MARK!!”. Ahh, egyszerűen ahww volt az egész, nem is tudok mit mondani; tudod, ilyen az, amikor valamire nagyon rá vagy kattanva. Annyit mondasz: „AHHWWW!!”, miközben a szemedben szívecskék jelennek meg, és áhítattal beszélsz róla mindenkinek, pedig magasról lepottyantják; ezzel álmodsz, ezzel ébredsz… Nemrég, este (az úton biciklizve… igen, egyedül, nem, nem veszélyes) konkrétan rettegtem, hogy vajon a jobb vagy a bal oldali bokorból fog rám ugrani egy buggyant, vagy esetleg az égből; mert ki tudja?! Páni félelmem csak nőttön nőtt, ahogy a néptelen utcák gyarapodtak előttem.
Ne hagyd gyermekedet, hogy éjjel egyedül bringázzon; még a végén megbuggyan! Ha-ha…
A szereplők. „Mennyi új név, amit meg kell jegyezni, mennyi új stílus, amihez hozzá kell szokni!” Kb. így indultam neki, de el kell ismernem, kis felüdülés volt ez számomra. Mark. Milyen kis helyes, de annyira fiatal! Féltem, hogy főszereplőként mennyire fog hajazni Thomasra, azonban Dashner bácsi átment a vizsgán, és egészen egyedi karaktert hozott létre. Erős, van benne kurázsi, és ennek tetejébe: szerelmes. Hát nem imádnivaló? És annyira reális! Trina. Jajjaj, kapott egy kis darabot Teresából, mégpedig a kisugárzását. De ő hétköznapibb, épp ezért szimpatikussabb volt nála. Néha picit magamra ismertem benne… Alec. Huha. Ez a név. Csak nevetni tudok rajta, bár csupán részleteket olvastam a Halál ereklyéiből. Viccet félretéve nagyon rokonszenves alak, elfogadnám nagyapának. Deedee. Őszintén szólva, róla majd később. Bammm.
A cselekmény. Mókás bevezető, túlságosan jó hangulat; az olvasók rögtön meg is érzik, hogy bizony percek kérdése, és fordul a kocka. Bergek az égen, mily váratlan! Úgy érzem, a könyv fülszövegében több információt talál az olvasó, mint szeretne… Lapozzunk. Nagyon tetszett, hogy Alec és Mark tettre kész egyéniségek, és ezzel rögtön megragadták a figyelmemet, s szerencsére a kurázsi mellett egy kis józan paraszti ész is szorult beléjük, így sosem éreztem azt, hogy belassulna a sztori pl. a vírus kitörése kapcsán adódó értetlenség miatt; reálisan, értelmesen kezelték a helyzetet. Ahogy haladtam előre, a könyv úgy vált egyre durvábbá. Az a sok halál, a barátok elvesztése… Deedee. Gondolkodtam: ki ez a kislány? Miért ő, miért olyan fontos? Ki lehet? Hm, hány évvel ezelőtt is játszódik a mű; talán 13? Az Útvesztő szereplői… Teresa??? A sejtés megvolt, de meglepően későn világosodott meg előttem… Hiába, nem vagyok formában. Aztán ott vannak Mark álmai. Azért elég durva dolgokon mentek keresztül, nem? Ááh… brutális. -an jó, nekem, mert sosem unatkoztam! 

Azonban volt, ami nem tetszett: rövid. Mármint, bakker, szinte alig történt úgy igazán valami érdemleges, mikor az a bizonyos 3 szereplő eltűnt… Persze előtte Mark összejött Trinával, ami aaah, csodás volt! Milyen kis aranyosak voltak!! Na. Szóval végre egy kis happiness, aztán bumm a levesbe. És utána már csak azt vettem észre, hogy állandóan lődöznek, és mindenki élete veszélyben forog, és valószínűleg mindenki elkapta a vírust, és aztán mindenki, és és és…!! „Hogy lesz ebből happy end, kérem szépen?”, mérgelődtem magamban. (Jaj, de szép alliteráció. xd) És a válasz egy beintés volt, mert SEHOGY. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy… hogy Mark… hogy Mark is. Noooo!! Trina rossz állapota pedig végképp lesokkolt. De az a befejezés, emberek! Én bőgtem. Hatalmas taps Dashnernek, igazi drámakirálynő. Így játszani az érzésekkel? Gonooosz… Akarom mondani: zseniális! Persze nem az epilógusra gondolok, bár az sem volt silány munka; Dashner lassan, de biztosan lerántotta a leplet.
Összegezve mindent, kellett még ez a plusz a sorozathoz. Annyira hiteles, annyira átélhető; gyönyörű munka, minden elismerésem érte. Remek film készülhetne ilyen csodás alapból.

Értékelés: 10/10

2018. március 2., péntek

James Dashner: Halálkúra

Lassan felébredtem a téli álomból, és találkoztam régi jó barátommal, a Halálkúra című könyvvel, amelyet ismeretlen okokból kifolyólag több mint két éve kerülök. Aztán hirtelen kiderül, hogy 2018 januárjában filmként is megjelenik, és hopp, varázslatos úton ismét a kezemben találom a regényt. Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy akárcsak az első kötetnél, úgy ennél is ez a löket kellett, hogy befejezzem a trilógiát – amely sajnos valójában szerintem nem is trilógia, pedig milyen menőn hangzik már! Útvesztő-trilógia… Na nem mintha bánnám azt a plusz kettőt, csak legyen már kerek egész a sztori!
(Egyébként ettől függetlenül trilógia, nem?)
Két nappal a mozi előtt leültem, hogy én ezt igenis ki fogom olvasni addig, erre persze realista énem megszólalt, hogy „Álmodozz csak!”, és valóban álom lett az elhatározásból. Védelmemre szóljon, a háromnegyedét sikerült kivégeznem, és azzal nyugtattam magam, hogy legalább a moziban nem fogok unatkozni. Na de a filmről majd később.
!!SPOILER!!
Kicsit nehezen indult be nekem a sztori, és tartottam attól, hogy nem lesz elég izgalmas számomra – pedig a befejező kötetnek igenis a legizgisebbnek kellene lennie; mégsem ezt sugallta a könyv (hozzátenném, elég sokáig). De aztán hozták a formájukat a srácok, pl. a VESZETT-től való szabadulás kis csavaros volt, és ki is derült néhány dolog… Brenda a VESZETT-tel. Nekem ez annyira abszurdum! Szinte nevetséges, mert egyáltalán nem illik oda. Majd Teresa hirtelen pálfordulása. Aztán Denver. Gally él?! Áhá, gyanús volt! Szóval voltak meglepik dögivel. Dashner fantasztikusan írja le a hátborzongató részeket, és teljesen átélhetően; mintha mindig ott loholtam volna Thomas nyomában. Azt hiszem a legnagyobb veszteség Newt volt. Szegényt nagyon szerettem. Úgy vélem, ő volt a szükséges áldozat. Minden könyvbe kell egy ilyen, hogy az írók fenntartsák az egyensúlyt, mert a való életben sem klappol minden, semmi sem tökéletes.
Jöjjön a film, ami lespoilerezte nekem Teresa halálát. Őszintén szólva, a film és a könyv vegyületéből zseniális mű születhetett volna. Például a Teresával történtek sokkal megfogóbbak voltak, jobban átjöttek az érzelmek. A könyvben meg… Hirtelen kiderül, hogy a csaj ismét velük van, felbukkan, Thomas meg így meg úgy van, etyepetyél Brendácskával… Én bírlak, de döntsd már el, mit akarsz! De azért tetszett, hogy mindkét változatban végül segítették egymást. Az már kevésbé, hogy így is, úgy is meghalt… Egyébként annyira összecsapottnak érzem a befejezést. Mint kiderült, a VESZETT terjesztette el a vírust, hogy csökkentse a világ népességének számát – a Halálparancsban ugyebár ez bővebben van kifejtve –, és erre az a megoldás, hogy elmenekültek valami Paradicsomba, ami egyébként hol is van? Véleményem szerint ez egyet jelent azzal, hogy az emberiség ki fog pusztulni, mert hiába az új generáció, hová mehetnének? Vagy egy másik univerzumba kerültek? Hogy ez mennyire elcseszett, már bocsánat! Megható sztori, bőgtem rajta meg minden; a könyv szinte a kezemhez ragadt, annyira lebilincselő volt… Aztán ahogy így utólag elgondolkodik rajta az ember: nem kellett volna máshogy végződnie?
Na de ki vagyok én, hogy ezt mondjam? Amatőr író. Így hát el tudom képzelni, hogy ha Dashner ilyen véget szánt szereplőinek, akkor ennek így kellett történnie. Alapvetően semmi kivetnivalóm nincs a könyvvel. Kicsit ugyan meglepett, hogy a Jobb Kar végül ellenséggé vált, Gally pedig „jó” lett, meg ugye még sorolhatnám, de egy csodálatos történet zárult le ezzel a kötettel. Én büszke lennék magamra, ha ilyet tudnék alkotni. Merem ajánlani minden sci-fi/fantasy kedvelő olvasónak, mert az Útvesztő-trilógia igenis megállja a helyét a legjobbak közt.

Értékelés: 10/10

2016. július 22., péntek

Amie Kaufman és Meagan Spooner: Lehullott csillagok

Valójában nincs sok mondanivalóm erről a könyvről. Nagyon tetszett, de egyben nagyon nem. Nem fogok róla ódákat zengeni, és nem is fogom földbe tiporni. (Vagy mégis? :/) Ha Beth Revis Túl a végtelenen című könyvéhez kéne hasonlítanom – ami az első űr témájú könyvem volt –, azt kell mondjam, a These Broken Stars számos szempontból jobb volt, viszont nem izgalmasabb, ami azért elég fontos lett volna.
Mármint oké, lezuhant az Icarus… És?
Szerintem túl sokat vártam ettől, magas volt a mércém.
Hiányoltam a félelmet, a sötétséget, a kilátástalanságot… Persze tudták, hogy nem vár rájuk szép élet az elkövetkezendő hetekben egy elhagyatott bolygón, és a személyiségükből adódóan könnyebben kezelték a helyzetet, mint az átlag tenné, de túlságosan könnyen.
Ez nem egy fantasy sorozat, de könyörgöm, ha már egy ilyen mutáns vagy mittomén vadmacskát beleírtak a könyvbe, nem jöhetett volna valami izgalmasabb? Jaaaj, bocsánat, majdnem megfeledkeztem a suttogásokról, mert azok aztán fúúúúh, brutál ijesztőek, rögtön be is vizelek… Most komolyan.
Az egész könyv arról szólt, hogyan éli túl az ismeretlent két tini… Istenem, legalább lettek volna túlélők rajtuk kívül! Felőlem aztán 50 oldal után ki is nyiffanhatna, de így, hogy csak Tarver és Lilac voltak egymaguk, hát kicsit sem volt sablonos a dolog, áááh, neem.
Egy másik alapvető problémám: hogy a két főszereplő túlságosan normális. A körülményekhez képest. Nem tudtak hova fejlődni, így nem produkáltak jellemfejlődést. Hisz Tarver katona, nála érthető, miért kezelte jól a helyzetet, mit miért csinált, miért azt gondolt, amit. Mióta lezuhantak, és közelebb került Lilachez, csupán abban fejlődött, hogy ne ítélkezzen első látásra. Ennyi. És? Ezzel most mit kezdjek? Lilac meg egy mindentudó, aki jót akart Tarvernek azzal, hogy távol tartotta magát tőle. Naneeee!! Ez már lerágott csont.
Legalább az ő kapcsolatuk lett volna izgalmas! De neeem… Bár igaz, hogy a folyamat, ahogy összejöttek, reális és kidolgozott volt, viszont cseppet sem izgalmas. Átlagos. A körülményekhez képest. Ez nem az a történet, amiben a szexi dög meghódítja a csinos macát, de ennyi erővel akár lehetett volna az is, talán jobban élveztem volna.
Szócsatának nem lehet nevezni azt, amit ezek ketten leműveltek egymás között. Gyenge poénok és visszavágások sorozata. Ehh.
Így a negatívumok után talán illene lejegyeznem a könyv pozitív tulajdonságait, amik miatt négy csillagot kapott tőlem:
– jó történetvezetés, élvezetes leírások (hely, cselekmény stb.) 
– idegesítő szereplőktől mentes 
– megfelelően rejtélyes 
– jó, hogy a szerző(k?) elhúzta a csókot és egyebet 
– érdekes téma 
– hiteles 
– amikor megsérültek, végre izgulhattam értük :') 
– 482 oldalas, mégsem hónapok, hetek, csupán pár nap kellett, hogy kiolvassam, szóval csak nem lehet annyira rossz :D

A vége… MIAFRÁSZ?! Ennél még az is jobb lett volna, ha örökre azon a bolygón maradnak, házat építenek és gyereket szülnek. Ehelyett kábé ugyanúgy folytatták a régi életüket, mint azelőtt! Nemáár! Nekem ez így kissé lezáratlan… És hogy tud Lilac így élni? Mármint aki tudja, mi történt vele, az gondolom, érti. Hogy felejthette el ilyen könnyen, hogy ő már… Hát igen.
Azok az „interjú részletek” a fejezetek végén… WÁÁÁÁÁH, ANNYIRA IDEGESÍTETTEK! Nem tudom, ki volt a vallató, de rohadtul irritált, hogy mindig őrnagyozott. Amúgy az a gáz, hogy ezekből egyértelmű volt, hogy Tarvert és Lilacet egyszer megtalálják, magyarán lelőtték a poént az olvasóknak.
Pedig az ötlet tetszik. A kivitelezés… Hát, abban van némi kivetnivalóm.
Kezdem egyre inkább nem érteni a négy csillagot… Az értékelésem alapján a könyv kevesebbet érdemelne. Viszont az az igazság, hogy nem érdemel kevesebbet. Ez egy jó könyv; nagyon jó. Csak nem nekem.

Értékelés: 10/8

2016. július 15., péntek

Swati Avasthi: Ököl/Jog

Úgy voltam vele, hogy ha már könyvhöz nyúlok – magyarán: próbálok visszatérni könyvmoly énemhez :D –, az legyen minőségi, és lehetőleg ne kapjak tőle nyálgörcsöt vagy hányingert. Az a könyv, aminek már az 5. oldalán a szememet forgatom, hogy Kérlek, neeeeee!!, eleve halálra van ítélve, épp ezért igyekeztem nem romantikus, inkább komolyabb irományt választani. Családi bántalmazásról még úgysem olvastam nagyon, talán csak az Elakadó lélegzetet – amit egyébként utáltam.
Szóóóval… Nem tervezetem hosszúra ezt a kritikát, nem is szeretnék úgy külön részletezni dolgokat. Ami rögtön megragadott, az a főszereplő, Jace jelleme. Megvan a tökéletes alap: a sérült, fiatal fiúcska, akinek a szociális készségein, nos, van mit javítani, nem is keveset. Ennek a fiúnak van egy támasza, aki egyben fejlődésének kulcsa: Christian, a bátyja. A mintaférfi, akinek sikerült feldolgoznia a múltját, s egyben mégsem, hisz senkinek sem beszélt róla, ami azt eredményezi, hogy túlságosan titokzatos. A csaja, Miriam, a tipikus „megold minden szitut”-karakter, aki sosem habozik közölni a meglátásait a másik féllel. Mindenről van valami véleménye, és amit kiejt a száján, az csakis okosság lehet. Bírtam. Aztán kihagyhatatlan az ex, Lauren és az új barátnő, Dakota, plusz egy fölösleges rivális (hogy is hívják?), akiről később kiderül, hogy tényleg fölösleges. És természetesen adott a bántalmazó apa és a másik áldozat a fiúk mellett; az anya.
Írok egy történetet, amiben a főszereplő lány exe egy pszichopata, és őt pontosan úgy képzeltem el, mint ebben a könyvben Mr. Bíró uraságot, az apát – csak egy picit durvábban. Ahogy egyre több részlet tárult fel a múltból, fény derült az apa kegyetlen természetére. Igencsak nagyot néztem a „verjük be a szöget a falba”-jelenetnél… Akkor hasonlított Mr. Witherspoon a legjobban az általam kreált pszichopatára.
Az egy, másfél évvel ezelőtti énem valószínűleg idegbajt kapott volna az anyától. Ki nem állhatom szerencsétlenkedő, szánalmas, idegesítő és még sorolhatnám embereket, és ő pont ilyen. Beragadt az apa által teremtett ördögi körbe, és kisebb agymosást is kapott. Mégis valamiért teljesen át tudtam érezni ezt a „nem tudok nélküle élni” megszállottságot, valószínűleg azért, mert láttam erről egy filmet, vagy olvastam róla valahol.
Igényes, hiteles alkotás az elejétől a végéig. Sok benne a visszatérő szimbólum, amelyek segítettek a főszereplőnek továbblépni, például a lopott királynők, amik bár fontosak voltak Jace számára (ahw, imádom ezt a nevet), elvesztette őket valahol, mégsem bánta. Gondolom, ezzel az írónő azt akarta üzenni, hogy Jace a változás útjára lépett, a rajtvonalhoz, mellette bátyjával, hogy együtt végigfussanak az előttük elterülő rögös úton, hisz még mindig van min változtatni, még mindig van hová fejlődni, de tudják, hogy együtt biztosan elérik a célt.

Értékelés: 10/9,5

2016. június 4., szombat

Sarah Dessen: Álom két keréken

Nem tudom elégszer hangoztatni, mennyire imádom Sarah Dessen könyveit. Épphogy befejeztem az Álom két keréken-t, máris egy újabb írást szeretnék olvasni az írónőtől. Hogy ezzel mégis mi a probléma? Ez az UTOLSÓ könyve, amit kiadtak magyarul, és amit még nem olvastam tőle – vagyis most már de –, és ahogy ez lassan tudatosul bennem, érzem, picit összetörik valami a szívemben. Ez pedig ráébreszt arra, hogy végre, végre megtaláltam az én nagybetűs Írónőmet. Az Írónőt, aki mindig úgy ír, olyan témában, olyan karakterekkel, hogy egyszerűen nem bírom letenni a könyveit, mivel a világok, amelyeket teremt, beszippantanak, és odaláncolnak a szereplők mellé. Általában nem szoktam ennyire „tipikus kritikaírós”-an fogalmazni (ez most picit nárcisztikus kijelentés lett, mi? :'D), de a jelenlegi állapotomban csak ennyire futja. Ugyanis – mint mindig, amikor Sarah Dessentől olvasok – kicsit most le vagyok törve. Bár szerintem ezt épp eléggé érzékeltettem az első sorokban leírtakkal.
A szokásos kis bevezető után rátérnék a könyvre, csakhogy a megszokottól eltérően most egy leheletnyit mesélősre veszem a figurát.
Szóval. Végre kézbe veszed a megrendelt könyveidet. Nehéz eldöntened, hogy melyiket kezd el, hisz a négy közül kettőt tartasz a kezedben, amelyek két csodálatos írónő tollából származnak; egy Maggie Stiefvateréből és egy másik Sarah Dessenéből. Csupán az egyiket olvashatod el, mivel nagy okosan azt mondtad a szüleidnek: „Úúúh, most akció van a Könyvmolyképzőnél, megrendelhetem ezt a négy könyvet, amikből egyet most, a többit később, szülinapkor és karácsonykor kapom meg? Ötven százalékos kedvezmény is van, ÖTVEN! Jó, jó, nem az Álom két keréken-re, arra nincs valami sok… De akkor iiiiis!!” Nehéz a döntés, de számodra mégis szinte magától értetődő a válasz: Sarah Dessen, keblemre!
Így kezdődött. Nem semmi sztori, mi? Ja, tudom, tudom, hogy mindenki végigolvasta, mert aaannyira nagyon érdekes. :D Lassan el kéne kezdenem a könyvről is beszélni…
SPOILER RIADÓ!
Szóval – csapó kettő. Bírom, hogy mindenkinek ilyen totál különleges neve van, kezdve az Audennel és az Eli-jal, nem is beszélve a Heidiről és a Wallace-ról. Az „Óden” még oké. A „Hédi” és a „Hájdi” között már vacilláltam picit, de mondván, hogy a második kiejtés már németes, plusz hülyén hangzik, letettem róla. Na de a Wallace az most „Valasz”, „Velesz”, „Velész”, vagy mi a jóanyámúristenje, mert én mindig máshogy hívtam. És akkor itt van No.1: Eli. Ennek a névnek a létezéséről nem is tudtam. Vagyis hallani lehet hogy hallottam, de leírva… Először „Eli” volt. Valamiért egyértelműnek vettem, hogy így kell kiejteni, kicsit sem merült fel nálam a gyanú, ami később, a toldalékolásoknál a szemem előtt lóbálva a kezét a pofámba üvöltötte, hogy: „Csajszikám, há' észnél vagy? Mióta ejtjük ugyanúgy az angolt és a magyart?” Így lett „Eli”-ből „Iláj”, ami nemcsak jobban hangzott, de még a toldalékolási formáknak is eleget tett.
Kanyarodjunk vissza! Tehát adott egy tanulásmániás, tapasztalatlan kamaszlány; Auden és egy tapasztalt, „lesz, ami lesz”-stílusú érett fiú, Eli. Mindkettejük életében történtek tragikus dolgok, így az alvást már csak hírből ismerik. Tökéletes páros. És ez annyira jellemző Dessenre! A női főszereplői mind vagy túlságosan zárkózott – ez a gyakoribb –, vagy szimplán mindenhez érdektelenül áll hozzá. Míg a férfi – főszereplőknek nem tudom, mennyire mondhatóak, mert mindig olyan keveset szerepelnek – karakterek mindig olyan mások. Mármint különlegesek. Nagyon ritka, hogy a két szereplő az első találkozásnál egyáltalán tesz a másikra valamilyen benyomást, konkrétan semmi kémia nincs köztük, de mégis. Ez nálam amolyan WTF-hatást eredményez, de imádom. :3 Egyedül az zavar mindig, hogy, mint említettem, nagyon keveset szerepelnek a férfi főszereplők. Nem várom el – Dessentől meg pláne –, hogy a pasi állandóan a csaj sarkában loholjon, de jó lenne többször olvasni róla, nem csak ötven oldalanként egyszer.
Ami most kikívánkozik belőlem, az az, hogy elmondjam, mely szereplőket utáltam, míg meg nem változtak. Robert és Victoria West. HOGY LEHETNEK ILYEN BAROMI ÖNZŐEK?! Még ha azt is mondják, szeretik a családjukat, kábé lesz*rják, mi van velük.
Robert… KI A LÓSZ*RT ÉRDEKEL, HÁNY ÓRÁT KELL ALUDNOD? Mit neked az a nyavalyás kilenc óra, ember?! Mindenkinek annyit kéne aludnia, hahó! Igen, képzeld, a feleségednek is, szóval mi lenne, ha az életben egyszer feltápászkodnál a s*ggedről, kilépnél az ajtón, és a kezedbe vennéd a gyereked, nem csak akkor, amikor épp jó kedved van? Szerinted Heidi mennyit alszik? Harmadannyit se, mint te, édesem, és szerintem még sokat is mondtam. Azt mondod, mindennél fontosabbak a gyerekeid, mi? És mégis mit csinálsz egész álló nap? Könyvet írsz és menekülsz, bakker! GRATULÁLOK.
Szerencse, hogy Auden nem vak. Egyedül azért voltam képes elviselni Robertet, mert a csajszi szereti, én meg a csajszit szeretem. :)
Victoria… NŐJ MÁR FEL! Mennyi is vagy, negyven? Érett nő, a francokat! Aki ennyi idősen még mindig azon röhög, hogy mások mit rontottak el az életükben, még egy ötéves szintjén sem állnak.
Hál' isten, ő is megváltozott. Ezért megbocsátok Sarah Dessennek. :)
Még pár szó a főszereplőről, és befejezem.
Auden jellemfejlődése lenyűgöző volt! Olvasni, ahogy egy ember gondolkodásmódja megváltozik, ahogy az elméje új elveket fogad be, igazán megható tud lenni. Auden megszámlálhatatlan sokszor leesett már a bicikliről. Ha most olyan lenne, mint régen, otthagyta volna a bringát a könyv végén, ott, a földön, hogy rátapadjon a por, és jelentéktelenné váljon. De megváltozott. Felszállt a biciklire. És többet nem is szállt le róla.
Kedvenc idézetem:
‒ Minden sérülés számít ‒ ismételte Adam megint. ‒ De a lényeg, hogy nem az határoz meg, hányszor esel le, hanem hogy hányszor szállsz vissza a biciklire.
Adam a könyv aranyköpője. :3
Hiába áradoznék a könyvről, hiába írnám le, mi történt benne, és mit éreztem akkor, amikor olvastam a fejezeteket… Így nem az igazi. Ez a könyv pont olyan tökéletes, mint Dessen Tökéletes című könyve. (Hahahaha, tudom, ontom a poént.) De komolyan. Imádtam. :)

Értékelés: 10/9,5

2016. május 24., kedd

Leiner Laura: Akkor szakítsunk

Wooow… Rég olvastam Leiner Laura-könyvet. De jó érzés volt. Hiányzott ez a poén poén hátán benyomás. :) A könyvtárban gyakran szemezgettem az Akkor szakítsunk-kal, aztán mindig eszembe jutott, hány százalékos a molyon, hisz – egyértelműen, pff – csekkoltam már párszor. Valljuk be, a 77% tényleg nem valami fényes eredmény. Szóval végül sosem vettem ki, mondván, Áá, biztos nem fog tetszeni!. Aha. Hát, azt hiszem, ideje, hogy elhúzzam a szemem előtt a sötétítőt, hogy még véletlenül SE lássam, hány százalékos egy-egy könyv a molyon, mert rohadtul befolyásolnak, és így egy rohadt szám miatt ítélek el irományokat.
Most, hogy hónapok után először könyvtárban jártam, merész voltam, és kivettem ezt a könyvet. Megláttam, leemeltem a polcról, és ki tudja már, hanyadjára, elolvastam a fülszöveget. Szakítás, szilveszter, blablabla. Leültem egy székre, és ott helyben nekikezdtem egy újabb Leiner Laura-könyvnek.
Még a 10. oldalnál sem jártam, de rázott a röhögés. Ekkor már tudtam, hogy kedvenc lesz, mert imádok nevetni, és imádom azokat a dolgokat, amik képesek megnevettetni. Ezért szeretem Leiner Laurát és az ő humorát. Könnyed, irreális, sok benne a túlzás és a hülyeség sem ismer határokat.
Sokaknak az volt a legfőbb baja a könyvvel, hogy egyáltalán nem reális, fárasztó és miegyéb. Nekem az a véleményem, hogy Leiner Laura igenis reális, csupán szeret csillámot szórni a lovakra. Magyarán: teljesen hétköznapi dolgokat úgy fogalmaz meg, hogy az vagy oltári nagy baromságnak tűnik, vagy egyszerűen csak nem tudjuk elképzelni őket a valóságban. De hát könyörgöm, Leiner Lauráról beszélünk… Ilyen az ő stílusa. Már rég a süllyesztőben lenne, ha csak és kizárólag olyan dolgokat írna, amik tényleg megtörténhetnek a valóságban.
Azt hiszem, ideje beszélnem magáról a könyvről.
A téma eleinte nem igazán fogott meg. Mármint a szilveszter része, a szakítás már jobban érdekelt. És a szereplők. Nyilván. A főszereplő, Lia, nekem szimpi volt, egészen a végsőkig. Ő egy önző, egocentrikus, hülye fruska, aki azt hiszi, királylánynak született; csettint, és várja, hogy ugorjanak neki. Pff, alap. De én bírtam a csajt, mert ezeket a tulajdonságokat sosem rosszként teintettem. Persze volt, mikor csak fogtam a fejem, hogy Jézusooom!, de általában szimplán kiröhögtem, mondván, Ez kész! :'D. (Kicsit hasonlít a legjobb barátnőmre, talán ezért is volt nagyon szimpatikus a viselkedése. ^^) A könyv végén – a visszaemlékezésnél – volt egy mélypont, mert, bár értettem az érzéseit, nagyon idegesített az önzősége. Az már túlment a legfelső határon is. Szerencséje, hogy sokat változott, ahogy azt ő maga is észrevette. Az ő jellemfejlődése tetszett leginkább.
Aztán Szilkó. Istenem, ez az ember sírba vitt, IMÁDOM! <3 Örülök, hogy ő Lia bátyja, nagyon aranyos köztük a testvéri viszony. És Szilkó beszólásai… Te jó ég, volt, hogy az ágyon olvastam, és úgy röhögtem rajta, hogy le kellett térdelnem a földre, azt mondogatva: Nee, kérlek, ne, ez fáááj! :D Osztogatta a tipikus ironikus, cinikus, gúnyos, bunkó vicceit, amiktől a könyv szereplői idegbajt kaptak, csak én szakadtam sírva, mint valami buggyant. Ő egyszerre önző és önzetlen. És nagyon tetszett, hogy egy megcsalt papucsból érett férfivá cseperedett előttem.
Már most hiányzik, ő lett a kedvenc szereplőm a könyvben! :'c
Na, haladjunk. Norbi. Nem nagyon tudok róla mit mondani, csak azt, hogy tökéletesen passzol Kornéliához. Teljesen illik rájuk az a mágneses hasonlat, amit a végén olvashattunk. Azt bírtam a legjobban, hogy mikor épp végre békét kötöttek, az egyikük benyögött valamit végszónak, amitől rögtön kiakadt a másik, tehát minden kezdődött elölről. Engem mondjuk nem zavart, ezeket a vitákat is jórészt végigröhögtem. Viszont az a mindent eldöntő békülés nagyon tetszett, aranyos volt.
Kábé amúgy húsz oldalanként felkiáltottam, hogy De ééédes! <3 vagy Norbi, vagy Szilkó miatt. Hahuhiihihi… :3
Csabi és Eszter. BAHHH! Valahogy már az elejétől fogva nem voltak nekem szimpik ezek ketten. Csabi még hagyján, de Eszter… Fujjj. Nem vagyok hajlandó „Eszti”-ként hívni őt, mert szerintem hánynék. Egyáltalán nem úgy reagált Lia szakítására, ahogy egy legjobb barátnőtől elvárandó. Ahogy Lia is mondta, állandóan csak a tökéletes kapcsolatát fényezte Norbiék előtt. (SPOILER!!!) MEKKORA EGY R***NC!! Hülye tyúk! Megcsalta a barátját, és még képes fényezni is magát! Hol van benne gerinc? Lepasszolhatta egy k-nak, mert még talán benne is több tartás van, mint ebben a kis fruskában. És az egész kötetben mást sem csinált, csak nyavalygott, mert valaki – Szilkó – volt oly kedves, és vállalta a sofőr szerepét. Neeem, nem kell megköszönni… Mer luxus. Csabinak örültem, hogy a végén oda ment tanulni, ahová a Liáék. :) (SPOILER VÉGE!!!)
Amiért levontam azt a fél csillagot a molyon: Ákos (bár eleinte vicces volt az alacsony IQ-jával, meg a „Mizu, Lia?” benyögéseivel, a végére igencsak meguntam, főleg, amiért ennyire szerencsétlen… de azért szeretjük c:), Eszter (mert bár szükséges volt a könyvben, hogy Lia ráébredjen a saját hibáira, akkor is elviselhetetlenül idegesített), Miklós (néha tőle is felment az agyvizem, de azért rajta legalább sokszor röhögtem :D viszont akkor is nagyon fárasztó a gyerek… Lia meg igen naiv, ha azt hiszi, bárki lehet Channing Tatum)
Leiner Laura, köszönöm, hogy olvashattam ezt a könyvet! Minden oldalát imádtam valamiért, és ez ráébresztett, hogy odavagyok az írásaidért! ^^
Meg akarom venniiii...

Értékelés: 10/9,5