Voreena

2016. május 24., kedd

Leiner Laura: Akkor szakítsunk

Voreena május 24, 2016 0 Comments

Wooow… Rég olvastam Leiner Laura-könyvet. De jó érzés volt. Hiányzott ez a poén poén hátán benyomás. :) A könyvtárban gyakran szemezgettem az Akkor szakítsunk-kal, aztán mindig eszembe jutott, hány százalékos a molyon, hisz – egyértelműen, pff – csekkoltam már párszor. Valljuk be, a 77% tényleg nem valami fényes eredmény. Szóval végül sosem vettem ki, mondván, „Áá, biztos nem fog tetszeni!”. Aha. Hát, azt hiszem, ideje, hogy elhúzzam a szemem előtt a sötétítőt, hogy még véletlenül SE lássam, hány százalékos egy-egy könyv a molyon, mert rohadtul befolyásolnak, és így egy rohadt szám miatt ítélek el irományokat.

Most, hogy hónapok után először könyvtárban jártam, merész voltam, és kivettem ezt a könyvet. Megláttam, leemeltem a polcról, és ki tudja már, hanyadjára, elolvastam a fülszöveget. Szakítás, szilveszter, blablabla. Leültem egy székre, és ott helyben nekikezdtem egy újabb Leiner Laura-könyvnek.

Még a 10. oldalnál sem jártam, de rázott a röhögés. Ekkor már tudtam, hogy kedvenc lesz, mert imádok nevetni, és imádom azokat a dolgokat, amik képesek megnevettetni. Ezért szeretem Leiner Laurát és az ő humorát. Könnyed, irreális, sok benne a túlzás és a hülyeség sem ismer határokat.

Sokaknak az volt a legfőbb baja a könyvvel, hogy egyáltalán nem reális, fárasztó és miegyéb. Nekem az a véleményem, hogy Leiner Laura igenis reális, csupán szeret csillámot szórni a lovakra. Magyarán: teljesen hétköznapi dolgokat úgy fogalmaz meg, hogy az vagy oltári nagy baromságnak tűnik, vagy egyszerűen csak nem tudjuk elképzelni őket a valóságban. De hát könyörgöm, Leiner Lauráról beszélünk… Ilyen az ő stílusa. Már rég a süllyesztőben lenne, ha csak és kizárólag olyan dolgokat írna, amik tényleg megtörténhetnek a valóságban.

Azt hiszem, ideje beszélnem magáról a könyvről.

A téma eleinte nem igazán fogott meg. Mármint a szilveszter része, a szakítás már jobban érdekelt. És a szereplők. Nyilván. A főszereplő, Lia, nekem szimpi volt, egészen a végsőkig. Ő egy önző, egocentrikus, hülye fruska, aki azt hiszi, királylánynak született; csettint, és várja, hogy ugorjanak neki. Pff, alap. De én bírtam a csajt, mert ezeket a tulajdonságokat sosem rosszként teintettem. Persze volt, mikor csak fogtam a fejem, hogy Jézusooom!, de általában szimplán kiröhögtem, mondván, Ez kész! :'D. (Kicsit hasonlít a legjobb barátnőmre, talán ezért is volt nagyon szimpatikus a viselkedése. ^^) A könyv végén – a visszaemlékezésnél – volt egy mélypont, mert, bár értettem az érzéseit, nagyon idegesített az önzősége. Az már túlment a legfelső határon is. Szerencséje, hogy sokat változott, ahogy azt ő maga is észrevette. Az ő jellemfejlődése tetszett leginkább.

Aztán Szilkó. Istenem, ez az ember sírba vitt, IMÁDOM! <3 Örülök, hogy ő Lia bátyja, nagyon aranyos köztük a testvéri viszony. És Szilkó beszólásai… Te jó ég, volt, hogy az ágyon olvastam, és úgy röhögtem rajta, hogy le kellett térdelnem a földre, azt mondogatva: „Nee, kérlek, ne, ez fáááj!” :D Osztogatta a tipikus ironikus, cinikus, gúnyos, bunkó vicceit, amiktől a könyv szereplői idegbajt kaptak, csak én szakadtam sírva, mint valami buggyant. Ő egyszerre önző és önzetlen. És nagyon tetszett, hogy egy megcsalt papucsból érett férfivá cseperedett előttem.

Már most hiányzik, ő lett a kedvenc szereplőm a könyvben! :'c

Na, haladjunk. Norbi. Nem nagyon tudok róla mit mondani, csak azt, hogy tökéletesen passzol Kornéliához. Teljesen illik rájuk az a mágneses hasonlat, amit a végén olvashattunk. Azt bírtam a legjobban, hogy mikor épp végre békét kötöttek, az egyikük benyögött valamit végszónak, amitől rögtön kiakadt a másik, tehát minden kezdődött elölről. Engem mondjuk nem zavart, ezeket a vitákat is jórészt végigröhögtem. Viszont az a mindent eldöntő békülés nagyon tetszett, aranyos volt.

Kábé amúgy húsz oldalanként felkiáltottam, hogy De ééédes! <3 vagy Norbi, vagy Szilkó miatt. Hahuhiihihi… :3

Csabi és Eszter. BAHHH! Valahogy már az elejétől fogva nem voltak nekem szimpik ezek ketten. Csabi még hagyján, de Eszter… Fujjj. Nem vagyok hajlandó „Eszti”-ként hívni őt, mert szerintem hánynék. Egyáltalán nem úgy reagált Lia szakítására, ahogy egy legjobb barátnőtől elvárandó. Ahogy Lia is mondta, állandóan csak a tökéletes kapcsolatát fényezte Norbiék előtt. (SPOILER!!!) MEKKORA EGY R***NC!! Hülye tyúk! Megcsalta a barátját, és még képes fényezni is magát! Hol van benne gerinc? Lepasszolhatta egy k-nak, mert még talán benne is több tartás van, mint ebben a kis fruskában. És az egész kötetben mást sem csinált, csak nyavalygott, mert valaki – Szilkó – volt oly kedves, és vállalta a sofőr szerepét. Neeem, nem kell megköszönni… Mer luxus. Csabinak örültem, hogy a végén oda ment tanulni, ahová a Liáék. :) (SPOILER VÉGE!!!)

Amiért levontam azt a fél csillagot a molyon: Ákos (bár eleinte vicces volt az alacsony IQ-jával, meg a „Mizu, Lia?” benyögéseivel, a végére igencsak meguntam, főleg, amiért ennyire szerencsétlen… de azért szeretjük c:), Eszter (mert bár szükséges volt a könyvben, hogy Lia ráébredjen a saját hibáira, akkor is elviselhetetlenül idegesített), Miklós (néha tőle is felment az agyvizem, de azért rajta legalább sokszor röhögtem :D viszont akkor is nagyon fárasztó a gyerek… Lia meg igen naiv, ha azt hiszi, bárki lehet Channing Tatum)

Leiner Laura, köszönöm, hogy olvashattam ezt a könyvet! Minden oldalát imádtam valamiért, és ez ráébresztett, hogy odavagyok az írásaidért! ^^

Meg akarom venniiii...

2016. május 4., szerda

Maggie Stiefvater: Kék liliom

Voreena május 04, 2016 0 Comments

Bekövetkezett a lehetetlen… Ugyanis ezt a részt is hihetetlenül imádtam, emberek! Ez most azért nagy szám nekem, mert bár nem olvastam eddig olyan borzalmasan sok sorozatot, de mindig az volt az észrevételem, hogy sorra csak az első/utolsó részek tetszenek belőlük. Ezzel sosem voltam kibékülve, de hát mit tehettem volna? Nem írhatok át egy könyvet, mikor csak úgy tartja kedvem. Meg ugyebár tiszteletben kell tartanom, hogy azoknak a bizonyos könyveknek a szerzői úgy írták meg az alkotásukat, ahogy ők akarták. Ez így van rendjén.

Na, viszont a Hollófiúk sorozat egyetlen részénél sem éreztem ilyet! Azt hiszem, felesleges meglepődnöm ezen. Már az Álomrablók befejeztével biztos voltam abban, hogy a Kék liliom is elnyeri a tetszésemet. Igaz, nem múlta felül az elvárásaimat, és nem is szárnyalta túl a második részt, ettől függetlenül nem is süllyedt az elvárt szintem alá, ami mindenképp dicsérendő. Ebből a sorozatból filmet kéne csinálni! Bár attól tartok, nem léteznek olyan színészek, akik képesek lennének hitelesen alakítani a drágákat, főleg Ronant, Ganseyt és Persephone-t. Hisz ők rendelkeznek a legkacifántosabb jellemvonásokkal.

Na de beszéljünk inkább a könyvről.

FIGYELEM! A következő sorokat degeszre tömtem SPOILERREL! :D

A szereplők. Ó, te jó ég, alig bírtam nyugton maradni a Gansey-Blue(de főleg Gansey)-részeknél. Annyira baromi aranyosak voltak, hogy szinte éreztem a szenvedésüket. Ekkora kegyetlenséget, hogy nem csókolhatják meg egymást, pedig halálosan szerelmesek! Megszakad értük az ember szíve. Az esti hívások, a találkák, mikor Gansey elvitte Blue-t, el messze a Camaróval, az apró, rejtett, szenvedélyes érintések… Teljesen ellágyultam tőlük, és annyira sajnáltam őket! Blue. Hát igen, Blue-val sosem voltak nagyobb problémáim, csak az a fene nagy előítélete. Mikor azt mondta Ganseynek, hogy HF (khmm, hülye fasz), majdnem dobtam egy hátast. GANSEY? HF? NA, JÓL VAN KISANYÁM, ÚGY LEÜTLEK, HOGY UTÁNA NEM TUDSZ ILYENEKET MONDANI! Kábé. De most komolyan, hogy lehet ilyen valaki? És még ő szégyellte, hogy egy hollófiúval ül egy kocsiban… Nanehogymá’! Persze egyúttal próbáltam megérteni a helyzetét, de iszonyú nehéz volt.

Ám aztán… Aztán mondhatni, megbánta. Ez jólesett. Belátta, hogy előítéleteit hamis alapokra helyezte, és szavak nélkül bár, de békét kötött a fiúval.

Azért is tisztelem szörnyen ezt a sorozatot, mert nagyon szép és egyenletes jellemfejlődést produkálnak benne a szereplők. Nem egyik oldalról a másikra lesz a boszorkányból angyal. Sok-sok oldal és kötet választja el a kettőt egymástól, s közben az angyal fokozatosan virágzik ki. Először a saját bőrén tapasztalja önhibája eredményét, aztán elgondolkodik rajta, és lassacskán megváltozik a véleménye. Majd új valója szavakban és cselekedetekben önt formát, megmutatja az olvasóknak, hogy valóban más lett, valami jobb. Ezt a benyomást kelti bennem a Hollófiúk sorozat, és szerintem hihetetlenül csodálatos dolog, hogy Stiefvater képes volt ilyet alkotni.

Ugyanez történt Adammel. Szerintem épp elégszer hangoztattam, mennyire ki nem állhatom a srácot. Irritált. Baromira. De a barátai, főleg Gansey (bár Ronan is elképesztően kedves volt Adamhez ebben a részben – a maga módján, persze), mindig segítettek rajta, amit végre képes volt segítségként felfogni, nem szánalomsegélyként. Elfogadta ezt, ráébredt önhibájára, és komolyan elgondolkodott. Ehhez csak gratulálni tudok (és ezt csak egyharmad részt értem szarkasztikusan). Végre Adamat is megkedveltem. Ó, és Szürkét is, mert valami issszonyat cuki volt, lenyűgözött, mennyire beleillik Blue környezetébe. Talán a Maura-Szürke párosítással is megbarátkozom egy nap… Talán.

Ronan. Blue-val a barlangban nagyon kis aranyos volt. :3 (Hirtelen ez jutott először eszembe…) Még mindig imádom a srácot. Az viszont totálisan sokkolt, hogy Matthew is az egyik álmának a szüleménye. :o Ez nagyon durva. Igazából sejthettem is volna… De mégsem jutott eszembe ilyesmi. Ráadásul HÁROM éves volt akkor. OMG. Amúgy a srác még mindig nagyon vicces, még mindig nagyon éles nyelvű, még mindig nagyon modortalan, és én még mindig nagyon szereteeem. Ez hogy lehet? Egyszerű: Ronan Lynch-et nem lehet nem szeretni. Ennyi. Öö, ja igen, Noah-tól totál kész vagyok. Szegény gyerek nagyon ijesztő tud lenni, még akkor is megrémiszt, ha épp nem egy szellemet játszik a Démonok között-ből. xD (Vagy valamelyik horror filmből, oly mindegy, csak poénkodni próbáltam, oké?)

Egyébként mondtam már, hogy Gansey a szerelmem? <3

Bocsánat, ez túlságosan random volt.

Új szereplők. Én Colin Greenmantle-t most idesorolnám, hisz az Álomrablókban csupán mint telefonpartner volt jelen. Elég érdekes személyiségű fazon, nem mondom. Enyhén pszichopata, de mégsem. Tetszett a higgadtsága Szürkével szemben, és attól függetlenül, hogy ő volt a „gonosz”, kedveltem. Mondjuk a végén jól lelépett, de igazából teljesen megértem ennek miértjét. A felesége totál hibbant. És ha már Pipernél, Greenmantle feleségénél járunk, róla is ejtenék pár szót. Ő egy fura, szőke, gyönyörű, okos tyúkocska, aki rohadtul nem értem, miért ment hozzá Colinhoz. Tudom, hogy ők ketten magukat szeretik a legjobban elsősorban, de egymást? Aligha. Pedig aranyos párt alkotnának, ha szorult volna beléjük egy hangyányi kedvesség az élettársuk iránt. Ez van. Ki van még…? Jesse Dittley. Istenem, szerencsétlen pasas! Nagyon bírtam, mindig szétröhögtem rajta a fejem, még talán azelőtt is, hogy lepuffantották szegényt. A FOLYAMATOS CAPS LOCK NAGYON BEJÖTT NÁLA. De most komolyan ilyen hangosan beszélt? Durva. :’D Gwenllian. Így kell írni a nevét egyáltalán? Lusta vagyok megkeresni… Mindegy. Elég hátborzongató a csaj. Mikor csak úgy kipattant a sírból majdnem szívrohamot kaptam. Nem hiszem, hogy bölcs dolog volt felébreszteni, de még mindig bölcsebb annál, amit Piper csinált Neeve-vel az utolsó oldalon. Na igen, NEEVE, TE MI A FRÁSZT KERESEL ITT? Dögölt volna meg, már bocsánat, Piperrel egyetemben.

A történet. Mit is mondhatnék még? Örülök, hogy meglett Maura és Artemus (alias Cukormókus :D), hogy Ganseyék élve megúszták, és hogy Adam apját lecsukták (ugye?). Viszont nem örülök, hogy Persephone meghalt (nehezen tudom elhinni… remélem, majd feléled, vagy valami, mert ez így nem oké), hogy Neeve és Piper felébresztették a harmadik Alvót, és hogy Jesse Dittley-t szitává lőtték. WTF??!

A negyedik és egyben utolsó rész izgalmasnak ígérkezik ilyen befejezés után… Észvesztő kíváncsisággal várom! Csak fordítanák már le… :’(