Voreena

2015. augusztus 23., vasárnap

Sarah Dessen: Tökéletes

Voreena augusztus 23, 2015 0 Comments

Sarah Dessen ismét nagyot nőtt a szememben. Végre van egy olyan író, aki nem olyan, mint a többi. Ő nem túloz, nincsenek perverz szájú pasiktól hemzsegő sorai, sőt, semmi sablon nincs abban, ahogyan ír. Sarah Dessen realista; olyan világot teremt meg a könyveiben, amelyek tényleg meg is valósulhatnak bárkinél. Okéé, szeret olykor kicsit több tragédiát és drámát gyúrni a szövegbe, mint amennyi tényleg előfordulhat a való életben, de én épp ezért szeretem. Ami magát a Tökéletest illeti, bár eleinte nemigen akaródzott haladnom vele, a végére gördülékennyé vált az olvasás, és azt kellett észrevennem, hogy egyszer sem azért néztem meg, hány oldal van hátra, mert pusztán egy fejezet kivégzése is kín volt, hanem azért, mert nem akartam, hogy befejeződjön ez az egész; Wes és Macy, a Wish és maga a Tökéletes.

A szereplők. Az tetszik a legjobban, hogy az írónő sosem hagyatkozik az általánosságra, és mindig visz egyes karakterekbe jellemfejlődést. A főszereplő, Macy, változott meg leginkább, és még ha csak egy kitalált személy is, szörnyen tisztelem. Ahogy haladtak az események, úgy tudtam egyre inkább azonosulni vele, így át tudtam érezni, ami fokozatosan lezajlott benne. Kemény menet volt, de a végkifejletért megérte; mert megszületett az új, szabadabb, élőbb Macy. A többi szereplőről szólva… Wes. Elszomorít, hogy annyira háttérbe szorult a kapcsolatuk Macyvel, amennyire. Még nem is az a problémám, hogy keveset beszélgettek egymással – jó, nem volt az olyan kevés –, vagy hogy esetleg nem illenek össze, semmi efféle. Egyszerűen csak hiányoltam az érzelmeket. Mármint oké, megdobban a csaj szíve, zavarba jön meg mit tudom én, de… szóval na, nem éreztem köztük a szikrát. Értem én, hogy együtt akarnak lenni, akkor viszont miért olyanok, mint két idegen; egy ufó és egy földlakó? Ehh… Jó, Sarah Dessen nem is az a fajta író, aki elmerül a romantika bugyraiban, sosem az ilyen dolgokat helyezi előtérbe, de azért szerintem nem halt volna bele, ha – kivételesen – mélyebbre úszik a témában.

Delia, Bert, Kristy, Monica. Nos, ők lennének azok a bizonyos karakterek, akik különlegesek. (Imádtam őket!) Az írónő mindegyik könyvében vannak ilyen csodabogarak (azokból kiindulva, amiket eddig tőle olvastam, tehát egy kivételével mindet – a lefordítottakból mármint), kivétel talán az Egy felejthetetlen év, mivel abban… hát, abban nincs valami sok szereplő. Na de közülük Monica volt a legszimpibb. Konkrétan besírtam rajta, az meg őszintén meghatott, mikor végre kerek egész mondatokat is olvashattam tőle. Jason. Fogalmam sincs, mit mondhatnék erről a srácról… Egyszer idegesített, másszor kedveltem. Mindenesetre remélem, nem léteznek ilyen emberek. Caroline. Szimpi. Macy és Caroline anyja. Bahhh, ez a nő valami borzalmas! Én komolyan megértem őt, de szinte fájt, mennyire letojta, hogy a tulajdon gyermeke boldogtalan. És nem vette észre…! Istenem, a Wish előtt Macy olyan volt, mint valami gép, aztán mikor egyértelműen boldogabb lett, ennek az idióta nőnek tönkre kellett vágnia mindent. Hogy a jóságos nénikéjét neki! De komolyan… Oké, a végére jóval elfogadhatóbban viselkedett, de… de… Argh, inkább abbahagyom.

A cselekmény. Erről nem szeretnék írni. Egyrészt nem is tudnék, mert úgy érzem, ezt a könyvet egyszerűen el kell olvasni és kész, inkább nem vesézgetek, másrészt… nos, szimplán csak nem. Ugyanis a mondanivaló fontosabb. Mi is a tökéletesség? Végre egy könyv, aminek ez a központi témája. Mint tudjuk, nem létezik tökéletes ember; nem lehetséges. Senki sem tökéletes, és én úgy vélem, senkinek sem szabad erre törekednie, merthogy nem ebből ered a nagyravágyás, az egyfajta kevélység és az ilyesmik? Áh, kinek hiányzik ez? Macy is messze állt a tökéletestől, hiába gondolta, hogy ő az. Pedig a tökéletlenség az egyik legszebb dolog a világon. Ám nem mondhatom, hogy nincsenek tökéletes pillanatok, tökéletes ajándékok, az élet pillanatai és ajándékai; látni egy szobrot, amelyen megcsillan a lemenő nap sugara, átélni az első szerelmet, egy gyermek születését, kapni egy meleg ölelést a rossz napokon.

Mert mi nem lehetünk tökéletesek, de bizonyos másodpercek annál inkább. :)

2015. augusztus 22., szombat

Sarah Dessen: Altatódal

Voreena augusztus 22, 2015 0 Comments

Az első könyv, amit Sarah Dessentől olvastam...

Az a baj, hogy ez a könyv jó, mégse lehet sok mindent írni róla. Élveztem Remy gondolatmeneteit, olykor igencsak megindítóak voltak, főképp az utolsó oldalaknál, na, ott még a könnycsatornáim sem bírták tovább. Viszont a makacssága gyakran megnehezítette számomra, hogy továbbra is kedveljem. Eleinte teljesen el voltam ámulva tőle, hogy végre valaki alkotott egy ilyen egyéniségű női főszereplőt, ám az utolsó fejezeteknél kockára tette a türelmemet. Ez a mértékű makacsság, félreértés, hadakozás – a saját érzelmeivel – betette a kiskaput, szóval igencsak kétségbe voltam esve, hogy egyáltalán happy end lesz Dexterrel, az anyjával vagy egyáltalán bárkivel is. Ebből a szempontból Sarah Dessen remek író, mivel képes volt fenntartani a bizonytalanság látszatát egészen a fináléig, ami nem kis teljesítmény, szóval csak annyit tudok mondani: bravó! Bravó Dexterért, akihez hasonló férfi karakterrel még nem találkoztam – hisz ő egyáltalán nem nyomta a tipikus szexi pasik csajozós dumáját, helyette totálisan önmaga maradt; egy kedves, édes, remek srác –, továbbá bravó az Altatóért, ami oly szép szimbóluma a műnek; a lányokért, akik ennyire jó barátnői Remynek; Barbara Starrért és könyve csodás befejezéséért; Chris és Jennifer Anne eljegyzéséért; és bravó ismét Sarah Dessenért, aki remek humorával és drámai írásával fenntartotta az érdeklődésemet a könyv iránt.

E kis altató néhány szó,
Egyszerű dallam csupán,
Halkan szól e kis szobában,
Mégis hallod, kicsi lány.
Utadat bármerre járod,
E dal mindig megtalál,
S ha valaha cserbenhagylak,
Ő örökké társad már…

Értékelés: 10/8,5

# Könyvértékelések # realisztikus

2015. augusztus 7., péntek

Lisa Jane Smith: Vámpírnaplók 3-4. rész – Tombolás és Sötét szövetség

Voreena augusztus 07, 2015 0 Comments

3. Tombolás

Vegyük pontokba, miért is ez a rész tetszett eddig leginkább:

1. Elena végre vámpírrá változott. Éljen, hurrá, túlestünk rajta, hál' istennek.

2. Hasonló történt, mint a sorozatban: Elena valamilyen okból kötődést érzett Damon iránt – igen, VÉGRE VALAMI, ami tetszett, emberek –, csakhooogy ez az áldott állapot nemigen tartott sokáig. Ahj, pedig még olvasgattam volna Stefan gyűrődéseit (nem bírom a srácot, mivel olyan egyértelműen epekedik szerencsétlen Elena iránt, hogy az már fizikai fájdalmat okoz nekem.)

3. A bizonyos Elena-kiderül-hogy-él dolog viszonylag érdekes volt, főleg a húgánál, akit roppantul kedvelek, aranyos teremtés. Viszont annak is örültem, hogy a csaj nevelőszülei vagy micsudái nem tudták meg az igazságot, ugyanis annyira utálom őket, amennyire egy karaktert csak lehet, szenvedjenek csak nyugodtan. Egy szót szólnak, bennem már felmegy a pumpa, hát még ha lezavarnak egy komplett párbeszédet…! Totális idegösszeomlás.

4. VÉGRE itt a színpadon mindenki naaagy kedvence: Katherine Pierce. Katherine, a szuperönző, hipernárcisztikus és ultraidióta vámpírcsajszi, akit Nina Dobrev mentett meg a teljes beégéstől. Merthogy mennyivel jobb lett volna már az egész, ha Nina lenne a könyvben? Nem tartom nagyra a színészi tehetségét, de amit Katherine szerepével művelt… hát, mit ne mondjak, csupán miatta megéri elkezdeni a Vámpírnaplókat – mármint nézni.

5. Damon varjú ÉS farkas IS lehet??? Kész, vége, meghaltam; Damon Salvatore hivatalosan is a kedvenc könyv- és sorozatszereplőm. :3

6. Köszönöm az értékelhető borítót, bravó.

És ezzel a ponttal zárnám a pozitívumokat.

Negatívumok:

1. Vickie (így kell írni a nevét egyáltalán? ahh, kit izgat…) hülyeségeiből már elegem van! Oké, sajnáljuk, vigasztaljuk, aztán meg hagyjuk a francba, mert úgy vonzza a bajokat, mint cukor az ötévest.

2. Ha valami hihhhetetlen rejtélyes módon meghalnak emberek Fell's Church-ben, miért kell azon nyomban Damonre fogni? MIÉRT? Ó, de még ha csak gyanakodtak volna, nemnem, ezek konkrétan ráripakodtak, hogy: na ne játszd itt a hülyét, tudjuk, hogy te voltál! Elena drágám, mutass fel nekem kézzelfogható vagy legalább logikusan hangzó bizonyítékokat, és esküszöm, elhiszem neked, hogy Damon azt meg azt meggyilkolta, de ha csak a pofidat szereted járatni, akkor állj be egy sarokba, oszt mondd a magadét, mert engem nem érdekel. Arigatou.

3. Miért hiszi MINDENKI azt, hogy mindenben Damon a hibás? Komolyan, attól még, hogy nem egy szent, SENKI sem ismeri valójában, mégis ítélkeznek fölötte.

4. Katherine hogy lehet ennyire hülye?

5. Alaric hogy lehet ennyire béna?

6. Meredith és Bonnie miért idegesítenek állandóan?

7. Hogy merészelik megkínozni az ÉN kis fekete Damonömet?!

Mindezektől függetlenül, valamiért még mindig tetszik a sorozat, szívesen olvasom – mégha közben nem is tetszik –, gyorsan végzek egy-egy résszel, és esküszöm, ha éjfélkor, gyertyafénynél olvastam volna egyes fejezeteket, elvisz a szívroham, mert hihetetlen, de Smith ért a sötét hangulat megteremtéséhez.

Következő rész: kikölcsönözve és kiolvasva, véleményezésre készen.

4. Sötét szövetség

Nem olyan rég olvastam ki, de már alig emlékszem a benne történtekre. Ez vagy azért van, mert nem fogott meg, vagy azért, mert selejtes memóriával áldott meg a jó ég, de hogy őszinte legyek, utóbbi valószínűbb. Kínos… Mindenesetre nem volt rossz rész, bár az, hogy Bonnie szemszögéből élhettem át az eseményeket, olykor nem volt valami kellemes a csajszi iránt érzett ellenszenvemből kifolyólag. Viszont az is igaz, hogy így sikerült jobban megkedvelnem, hisz megismerhettem a nézőpontjait, félelmeit meg egyebeit. Ráadásul nem Elena hülyeségeivel tömte az agyam az írónő – mivelhogy kinyírta, hahaha –, ez pedig üdítő hatással volt rám, fellélegezhettem végre.

Ami a többi szereplőt illeti, mindegyikük szimpatikusabbá vált kicsit, bár Meredith még mindig nem a szívem csücske. Rideg, és sokszor nem értem a cselekedeteit. Matt hozta a formáját, nem csalódtam benne, Stefantól viszont lassan idegösszeomlást kapok. Gyakran elgondolkodom arról, hogy vajon azért van ez, mert a sorozatban sem volt épp a kedvencem, vagy szimplán csak idegesít. Mindkettőt elképzelhetőnek találom. Haladjunk. Vickie meghalt, hállelúja! (Mert ugye meghalt, UGYE? Nem emlékszem…) Na de itt van vadonatúj, szépséges szereplőnk, Klaus, akitől azért voltak elvárásaim, hiszen a sorozatban Joseph Morgan hatalmas alakítást nyújtott a szerepében, imádtam! (Mondjuk erre azért nagyban rásegített a… khm, külső megjelenése és a hangja. :3) Damonben sem kellett csalódnom, és azt hiszem, a következőkben is ő lesz a favorit, mert ő az egyetlen karakter, akiből egyrészt, sokat lehet kihozni, másrészt meg egy jól megírt szereplő, gratula érte. Ami Caroline-t illeti… hát, ő okés. Ennyi. Ja, és Tyler, persze, ki ne hagyjam! Hát, ő szimplán szánalmas. Remélem, hamar meghal. :')

A cselekményről szólva… Nem különösebben ragadott meg, de azt sem mondhatom, hogy nem tetszett. Persze megint Elena körül forgott a világ, de akkor sem az ő szemszögét és gondolatait kellett elviselnem – ez, gondolom, a következő részekben sajnos nem így lesz… (Brühü, hülye lelkek, minek kellett feléleszteni??) Egyébként Smith a sötét hangulat megteremtéséhez még mindig remekül ért, engem legalábbis nagyon megfog egy-egy ilyen jelenet.

Következő rész ( azaz a 480 oldalnyi szenvedés) kikölcsönözve.

# Könyvértékelések # Lisa Jane Smith

2015. augusztus 4., kedd

Marie Lu: Legenda

Voreena augusztus 04, 2015 0 Comments

„A pillanatnak élsz, és meghalhatsz egy szempillantás alatt, ezért aztán épp elég, ha egyszerre csak egy nappal törődsz. – Kifelé bámul a vasúti kocsi nyitott ajtaján, ahol sötét vízfüggöny takarja a világot. – Próbálsz a fényben járni.” Igen, végre. Végre egy vörös pöttyös könyv, amit igazán érdemes volt elolvasnom. Háború, fertőzés, félelem, gyötrelem, család… és szeretet. Az igazsággal és hazugsággal való küzdelem az egész történetet beárnyékolja, ahogy Day és June útja találkozik. Megismerhetünk két távoli világot, egy pusztulót és egy feltörekvőt, ám a látszat néha csal. A nyomornegyedben élők százszor többet érnek a Köztársaság katonáinál, akik szemrebbenés nélkül húzzák meg a ravaszt. Akik szemrebbenés nélkül ostorozzák az ártatlanokat. Akik szemrebbenés nélkül, szadista élvezettel, vagy pusztán parancsból öldösnek.

A szereplők. Hihetetlen, de az írónőnek sikerült átvágnia. Azt hittem, minden szereplőnek képes vagyok a veséjéig látni, megismerni valódi énjét, mielőtt az a történtekre is kivetülne. Persze megint csak tévedtem. Aztán átkoztam magam, hogy elhittem Thomas jóhiszeműségét. Még kedveltem is! Szörnyű. Metias. Nyugodjék békében. Bárcsak tovább élt volna… Bárcsak. June. Nem mondom, hogy nem ment olykor az idegeimre, de ettől függetlenül ő az egyik legjobban megírt női karakter, akivel eddig valaha találkoztam. Lenyűgöző a gondolkodása, az agykapacitása. Le se tagadhatná, hogy maximális pontot ért el a Próbán. És tizenöt éves… Tizenöt. Ez sokak számára picit beteheti a kiskaput – pláne, hogy még Day is csak annyi! –, de szerintem nem tette kevésbé hitelessé a könyvet. Hisz' miért ne lehetnének ilyen okosak? Ilyen érettek? Ilyen sokatlátóak, tapasztaltak? Miért ne? Egy ilyen világban bármi lehetséges, csak a fantáziánkra kell hagyatkoznunk, és hirtelen a Legenda is kutyafüllé válik hozzá képest. Day. Egy ideig kételkedtem benne, hogy férfi-e egyáltalán, vagy csupán egy hímjelzéssel felfestett robot, de hál' Istennek kiderült, micsoda férfi… pardon, fiú is ő valójában. Csodálatos karakter egy bárányarcú fiúba bújtatva. Imádtam. Ollie. Ha kiderül, hogy megölték, szétszaggatom a könyvet! Tess. Ööö… Hirtelen zavarban vagyok az emléktől, hogy anno azt feltételeztem, le fogja koppintani June kezéről Dayt. Az… – így a végére érve – nem kicsit lett volna furcsa. És bár eleinte idegesített, és fölöslegesnek tartottam, hamar sikerült megkedvelnem. Kaede. Belevaló csaj, meg kell hagyni. Egyszer kedveltem, egyszer meg utáltam, végül simán csak megbarátkoztam vele. És végezetül: John. Ilyen testvér kellene mindenkinek, ugyanis személyében végre értelmet nyert a testvéri szeretet.

Szép, kifejező írásmód, izgalmas, váltott szemszögű fejezetek, figyelemfelkeltő tartalom az első betűtől az utolsóig. Harcok, Patrióták, Köztársaság, ízig-vérig katonák, becsületesek és álszentek, gazdagok és szegények gyönyörűen átlátható társadalmi rétegbeli különbségekkel. És a szerelem, ami a legrosszabbkor jön, mégis mindent megváltoztat anélkül, hogy rózsaszín ködbe burkolózva elözönlené a sorokat. Mikor Day fájdalomban vergődött, vele vergődtem, mikor June küzdött, vele küzdöttem. Ha egy könyv el tudja érni ezt a hatást, nincs miről beszélni.

# disztopikus # kedvenceim

2015. augusztus 2., vasárnap

Leiner Laura: Bábel

Voreena augusztus 02, 2015 0 Comments

„Hűűű…” Igen, ez volt az összhozzászólásom, miután az utolsó sorokat is kivégeztem. Rég volt már, hogy Leiner Laura könyveit olvastam, így elfeledkeztem róla, milyen megfogó a humora. És bár ijesztően hosszú volt a Bábel (uhh, 526 oldal, ha jól emlékszem), meglepően hamar kiolvastam. Ennek valószínűleg az az oka, hogy szinte nem is volt olyan oldala a kötetnek, amin ne tudtam volna nevetni, és mivel imádom, ha egy könyv szórakoztató, nyilván nem teszem le, amíg meg nem unom. Pff, egyértelmű! Naa, de térjünk rá a tartalomra/karakterekre.

A szereplők. Nos, először is, szerintem nem lehet nem észrevenni, hogy a szereplők többsége a Szent Johanna Gimi csodabogarainak az átalakított verziója. Zsófi kisugárzása megegyezik a Reniével, Napsinak ugyanúgy nincs ki a négy kereke, mint Virágnak, Boldi szakasztott olyan, mint a rockerek (hogy is hívják őket; Andris és…?), bár Zsolti érdekes szóhasználatából is örökölt, Kolosban megvan az a megszállottságféle, mint Dave-ben, Szasza meg szimplán azért olyan, mint Cortez, mert vele jön össze Zsófi. Így viszont Abdul és Hipó kimaradt, akiket nem tudtam egy SZJG-shez sem kapcsolni. Taps, taps… Ettől függetlenül mindegyikük megérdemel egy-két megjegyzést:

1. Zsófi: Renivel ellentétben benne alig találtam kifogásolható tulajdonságokat. Na nem azért, mert olyan tökéletes, korántsem, inkább csak azért, mert megláttam benne a nagybetűsKamaszt. Egy tizenhét éves csaj, aki sokat röhög, szórakozik, nem szűzies, nem is k-kategóriás, nem bombanő, de nem is csúnya, szeret bulizni, makacs, van benne önzés és önfeláldozás is egyben, ismeri a barátait és elfogadja őket, hazudik, gúnyolódik, kiakad, hisztizik és soookat beszél. A legtöbb kamasz bizony átmegy efféle dolgokon, ahogy Zsófi is, így a jelleme szinte száz százalékosan realisztikus – szerintem. Persze kicsit túlzok, hisz kötve hiszem, hogy létezik olyan egyén, mint ő – most komolyan, ennyi elszántságot nem kívánok senkinek, brutál a csaj –, mert amiket művelt itt… OMG.

2. Napsi (Napsugár): Micsoda név, teljesen illik rá! Egyébként véleményem szerint már maga az sokat elárul róla, hogy Virághoz hasonlítottam. Igaz, Napsit jóval több agysejttel áldotta meg Laura – ezer köszi érte –, hát de hogy ő is miket csinált…! (Például az olasz – na, azon kiégtem, komolyan.)

3. Szasza: Ha nem spoilereztek volna le, hogy vele jön majd össze Zsófi, nem hiszem, hogy kitaláltam volna – mármint, hogy ezek ketten így összemelegednek. Amúgy cuki párost alkotnak, meg ahogy elcsattant az első szerelmes csók, az se volt semmi. (Nem az esküvősre gondolok, bár azt a részt is egyszerűen imádtam!)

4. Kolos: I LOVE YOU! Esküszöm, mégha le is spoilereztek, azt gondoltam, Zsófival lesz köztük valami, erre neeeeem, álmodozz csak, Veronika! Pedig olyan jópofa alak, ráadásul az utolsó sorok is róla szóltak, egyemmeg. :3

5. Hipó: Szaszát simán lekörözve ő lett az egyik kedvencem! Talán még Kolossal is versenybe szállhatna a drága. :3

6. Abdul: Hááát… Semleges szereplő, egyszer bírtam, egyszer nem.

7. Boldi: Hogy téged mennyire utáltalak eleinte, pedig óriási egy figura vagy! :'D

8. Szekuritisek: Én már akkor a halálomon voltam, mikor vagy századjára dobták ki (vagy le) Zsófit egyes helyekről, de mikor a végén együtt pózoltak… a röhögés addigra már sírba vitt.

A többi szereplő nem izgat, a könyv tartalmáról többet nem vagyok hajlandó elárulni, továbbá így utószóként annyit mondanék:

Irány a könyvesbolt, mert ezt meg. Kell. Venni! :3