Voreena

Sok-sok évig halogattam ennek a nagy klasszikusnak az olvasását, és milyen jól tettem! Most érzem igazán, hogy meg tudom érteni, mit rejtenek a sorok valójában, milyen üzenetet hordoznak magukban, mit akarnak átadni a jövő nemzedékének.

Milyen szép szavak, igaz? Persze azért nem volt ilyen idilli számomra az egész könyv; az eleje kifejezetten kínlódós volt, túl hosszúnak éreztem a leírásokat, volt, hogy nem is értettem, miről van szó, pedig cseppet sem volt bonyolult a fogalmazása, egyszerűen csak nem fogott meg. Na nem mintha ez meglepetésként ért volna, a klasszikusoknál szerintem ez elég megszokott. Kell egy kis idő, míg beléjük rázódik az ember. És amikor ez megtörténik… Az első 50 oldal után már vitt magával a történet, élveztem a gyerekekről, Scoutról és Jemről, valamint apjukról, Atticusról olvasni, még ha olykor az agyamra is ment Scout, amikor hagyta, hogy mások csúf szavai az apja ellen erőszakra sarkallják; tudtam, hogy még kicsi lány, csupán hatéves, nem róhatom föl neki a viselkedését, hiszen csak az apját szeretné védeni, aki meg történetesen egy feketét véd.

Ami lényegében az egész regény csúcspontja. Tulajdonképpen a lassú kezdet, a szomszédban élő kísérteties „Boo” Radleyről szóló pletykák, Scout első (eleinte gyötrelmes) éve az iskolában, valamint Jem büntetése, hogy Mrs. Dubose-nak kell felolvasnia, mind-mind Thomas Robinson, a színes bőrű férfi tárgyalásának kínzóan hosszú, de kellőképp izgalmas felvezetője volt.

Hihetetlenül lebilincselő jelenetek elevenedtek meg előttem, szinte hallottam, ahogy Atticus a tanúhoz szól, s furfangos cselekkel próbál számára előnyös válaszokat kicsalogatni belőle, s mindezt Scout szemszögéből, aki okos lány lévén szinte teljesen érti, miről van szó; ekkorra már megszerettem őt, hiszen idővel, látva bátyja, Jem komolyodását és hallgatva Atticus tanításait, végre ő is kezdte megérteni az világ igazságtalanságait, helytelen értékrendjét, és rájött, hogy nem mindig a tömeg szava a mérvadó.

Voltak itt meghökkenések, nevetések, rosszallások a részemről, bizonyos jeleneteknél meg szinte sokkot kaptam, olyannyira ledöbbentem; szóval igen színes érzelmi skálát vonultattam fel a Ne bántsátok a feketerigót! olvasása alatt. A történet vége felé már tényleg nem tudtam letenni a könyvet, tudnom kellett, hogy végződik, s bár úgy éreztem, túl hamar, túl hirtelen ért véget, mégis teljesnek és tökéletesnek gondolom, s magasan ez az egyik legjobb klasszikus, amit valaha olvastam.

Úgy érzem, sokat tanultam, és legfőbb tanítóm a kedvenc szereplőm, Atticus volt. Ilyen becsületes, ilyen tiszta szívű, ilyen példamutató apára vágyik minden gyermek; mégis milyen furcsa, hogy Jem és Scout sokáig nem látták meg benne ezeket az erényeket, apjukként szerették csupán, aki már „túl öreg”, elmarad a többi vagány apukától. De milyen szép, hogy a történet során egyre inkább felfigyeltek dolgokra, s ezáltal Atticust is tisztábban látták. Fiatalon megtanulták, hogy bizony az élet sokszor igazságtalan, ártatlanok fizetnek mások bűneiért, mindezt azért, mert bőrszínük miatt születésüktől fogva megbélyegzik őket hamis jelzőkkel.

Viszont még szomorúbb, hogy mennyi hosszú évtizede fennáll ez a probléma, és még mindig nem szűnt meg a rasszizmus, és soha nem is fog. Sajnos én még személyesen is tapasztaltam ezt kisebb koromban, mivel apukám ázsiai, így „félvér” vagyok. Mennyit bántottak, mennyiszer dobáltak meg kegyetlen szavakkal! És ami a legrosszabb, azt sem tudták, miért… Szörnyű, hogy már ennyire beleivódott az akkori (de hátha most már másképp van) fiatal generációba, hogy már kicsi gyerekek is kiközösítik azokat, akik picivel is másabbak bőrszínükben, mint ők. Pedig ez már a 21. század…

Éppen ezért úgy gondolom, hogy időtálló és aktuális ez a regény, és legszívesebben minden egyes olvasni tudó kezébe belenyomnám Harper Lee méltán dicsőített klasszikusát, bár főképp 16 év felettieknek ajánlanám a téma komolysága, visszafogott brutalitása miatt. Ez nem egy happy end sztori, nem fogsz kapni kielégítő lezárást. Tudod, mit fogsz érezni a könyv után? Keserűséget, mardosó kétségbeesést, hogy nem lehetsz ott Robinson mellett, amikor a sorsáért küzd, hogy nem lehetsz ott Jem mellett, akinek tízévesen szembesülnie kellett az emberi kegyetlenséggel.

De ott lehetsz Scout szemében, aki első kézből élte át mindezt; fogd hát meg a kezét, és higgy neki, amikor azt mondja, „vétek lenne kihagynod a történetünket”.