Voreena

A főszereplő, Kinch Na Shannack egészen páratlan karakter, a humora mindent vitt, és érdekes személyiségével azonnal a kedvenc szereplőmmé vált. Szinte minden oldalon elejtett egy-egy megjegyzést, amin nevethettem, de ezen kívül okos, figyelmes, valamint jószívű (bár kicsit szemtelen) fiúként ismertem meg. Imádtam, ahogy a kalandjai során így vagy úgy, de mindig kibújt a slamasztikából; túlélt. Útitársai, a vak cica, Galva, valamint a többiek mind a szívemhez nőttek, és számos meglepetést okoztak.

Tetszett, hogy minden fejezet egy újabb kalandot ígért, és hogy állandóan izgultam, hogy vajon hogy ér véget, és milyen lénnyel szemben győznek vagy veszítenek a szereplők. Krakenek, varázslók, boszorkányok, goblinok, óriások… Nehéz lenne unni egy könyvet, ha ennyi ellenséggel kell megküzdeni, és én bizony egy percig nem unatkoztam.

Volt egy jelenet, kifejezetten egy, ami újra és újra lejátszódik a fejemben; a fejezetnek, amiben szerepelt, az a címe, hogy “A húzás”. Na az hátborzongató volt, és azóta imádkozom. egy szereplő épségéért. Valahogy az egész könyv annyira magával ragadó volt, hogy így hónapokkal azután is, hogy olvastam, emlékszem apró részletekre, és higgyétek el, ez nálam nagy szó! Igaz, néha elvesztem a helységek, a királyságok és az uralkodók neveiben, de többnyire világos volt előttem az egész történet, emiatt tudnám felidézni a könyvet az elejétől a végéig.

Tervezgetem az újraolvasást is, mert ez tipikusan a hidegebb, csípősebb időjáráshoz illik, mint amilyen az ősz, és vágyom elmerülni a sötétebb hangulatú fantasykben. Nem tudom, hogy fogom kibírni a következő rész megjelenését, hiszen elég durva függővége lett, ráadásul még meg sincs írva! Hajjajj, muszáj erősnek lennem. Mindenesetre ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik természetesen szeretik a dark fantasy műfaját, a vicces férfi főhősőket/antihősöket, a kalandokat, egy kis vért és mindemellett egy csipetnyi romantikától sem ódzkodnak.

A Csendes-óceán partján fekvő városkában kétszáz évvel ezelőtt három nővért halálra ítéltek boszorkányságért. Köveket kötöttek a bokájukra, és a kikötő mély vizébe lökték őket. Azóta minden nyáron visszatérnek egy kis időre, hogy három bájos lány testébe költözve bosszút álljanak – fiúkat csaljanak a kikötőbe, és vízbe fojtsák őket.

Vegyes érzésekkel csuktam be a könyvet az utolsó fejezet után, kellett is egy nap, hogy átgondoljam, hogyan fogom értékelni. Mivel a fülszöveget nem olvastam el, csupán a borítóra alapoztam, hogy boszorkányokkal kapcsolatos olvasmány lesz, ám végül teljesen mást kaptam, mint amire számítottam. ⁣⁣

A Fekete Tőr Testvériség szövevényes cselekménye után üdítő volt kicsit lelassítani, és talán ennek köszönhető, hogy olyan gördülékenyen ment az olvasás; két nap alatt végeztem vele, de akár egy is elég lett volna, hiszen rövid fejezetei és a könnyed írói stílus egyszerűen viszi magával az olvasót, még akkor is, amikor alig történik valami. ⁣⁣

Hát igen, és itt jön a képbe a problémám. Hiába próbáltam elvonatkoztatni eddigi fantasy olvasmányaimtól, képtelen voltam nem arra gondolni, hogy “Mikor történik végre valami? Mikor jön a csattanó?”. Arra ugyanis hamar rájöttem, hogy a Gonosz mélység amolyan rendhagyó fantasy a társai mellett. És ezzel nincs is semmi baj! ⁣⁣

Én inkább azt érzem, hogy az írónő nem használta ki a lehetőségeit, és sokszor nem arra koncentrált, amire kellett volna. Például amikor több fejezet csupán annyiból állt, hogy Penny elhajózott Sparrowba, lefojtatott egy szinte felesleges és céltalan beszélgetést, majd visszahajózott a szigetre. Ehelyett Ernshaw kicsit jobban kibontakoztathatta volna Bo személyiségét és Penny érzéseit, mert így kettőjük kapcsolata egyáltalán nem jött át, és ez megnehezítette, hogy beleéljem magam a könyvbe, főleg a végébe…⁣⁣

A cselekmény és a “fordulat”, úgy gondolom, szándékosan ennyire kitalálható. Sok értékelést olvastam, és a legtöbből az jött le, hogy már a könyv fele előtt mindenki rájött a fordulatra, és a vége is sejthető ezáltal. Velem sem volt másképp, pedig én aztán nagyon nehezen jövök rá az ilyenekre, ezért is gondolom, hogy az írónő direkt írta így, és bár sokakat ez nem zavart, én egy kicsit csalódott voltam, hogy nem kaptam egy-két kiszámíthatatlan csavart. ⁣⁣

Így végül ennek okán, és amiért a szereplők kissé kidolgozatlanok maradtak, 4 ⭐️-ra értékeltem a könyvet, viszont abszolút nem bántam meg, hogy elolvastam, csodásan van megírva és felépítve, valamint remek a története.

IDE KATTINTVA TUDJÁTOK MEGRENDELNI A KIADÓTÓL!

Bryce Quinlan nappal kemény munkával, éjszakánként pedig bulizással töltött élete egészen addig tökéletes volt, amíg egy démon meg nem gyilkolta a legjobb barátait, magára hagyva őt a veszteségével és a fájdalmával. A tettes rács mögött ül ugyan, a gyilkosságok mégis folytatódnak, és Bryce hirtelen egy nyomozás kellős közepén találja magát. Bármire kész, hogy megbosszulja a barátai halálát.

A második rész megjelenése adta meg a végső löketet, hogy végre elolvassam ezt az agyonhype-olt SJM-könyvet, és azt kell mondjam, nem bánom, hogy kicsit vártam vele. Ugyanis ha korábban olvasom, szinte biztos vagyok benne, hogy kevésbé szerettem volna. 🙈 Nehéz volt elvárás és előítélet nélkül nekivágni a Crescent Citynek, mégiscsak Sarah J. Maas írta, valamint próbáltam elvonatkoztatni attól, mennyien vallják ezt a kedvencüknek az írónő tollából, mert ez túlságosan magasra tette volna a mércét, és ezt a kimenetelt szerettem volna nagy ívben elkerülni. 

Már annak is örülhetek, hogy egyetlen spoilerrel sem találkoztam azon kívül, hogy a szereplők hogy néznek ki. 😆 Még a műfajban sem voltam biztos egészen addig, amíg el nem kezdtem olvasni, viszont azt kell mondjam, SJM szerintem remekül megállta a helyét az urban fantasy, valamint a disztópia műfajában. Én sokakkal ellentétben egyáltalán nem éreztem soknak a világfelépítést, szinte meg sem éreztem, és az első 100-200 oldal hihetetlen gyorsan elrepült, hiszen annyi minden történt! 🤯Ezután jött inkább a társadalmi-politikai viszonyok felvázolása, ami már jobban érezhető volt, viszont számomra ez sem volt “tömény”, inkább kellemes eloszlásúnak éreztem. Kicsit reménykedem, hogy SJM majd ír egy olyan könyvet, amiben még ennél is nagyobb szerepet kapnak a disztópikus, posztapokaliptikus elemek, mert szerintem az nagyon vagány lenne, és ezek alapján meg is van az írónő fejében mindaz, ami egy sötétebb, nyomasztóbb ívű könyvhöz dukálna. 🙈

A szereplőkre térve: sajnos itt már nem jelenthetném ki tiszta szívvel, hogy elvárások nélkül álltam hozzá Hunthoz vagy Ruhnhoz (de főleg Hunthoz), és attól félek, némileg ez az oka annak, hogy egyikőjük sem került hozzám közel. 🥺 Hiába a 900 oldal, nekem ez nem volt elég ahhoz, a szívembe fogadjam Huntot, hiányoztak belőle a mélyebb érzések. Viszont úgy voltam vele, hogy a későbbi részekben minden bizonnyal jobban meg fogom ismerni, és talán annyira megszeretem, mint Chaolt vagy Doriant, esetleg Tamlint. Ruhnra ugyanez vonatkozik, azzal a kivétellel, hogy benne pozitívan csalódtam, és remélem, több szerepet kap a kövi részekben. 🙈Bryce már egy különleges eset. Féltem, hogy hasonlítani fog Aelinhez vagy Feyre-hoz (személyiségben), mert az kicsit elszomorított volna. Nem azért, mert nem szeretem őket, egyszerűen csak vágytam egy újabb egyéniségre… És Maas ezúttal sem okozott csalódást. 😌 Bryce-t határozottan NEM kedveltem az első 300 oldalban, de fokozatosan megismertem, felfedte előttem valódi arcát. Tetszett a gondolkodása, egészen más volt, mint Aelin mesterkéltsége vagy Feyre józansága. Önzetlen, bátor, mégis tele van félelemmel és szeretettel, amit annyira őrzött magában, hogy a végén már csak nehezen adott belőle. Nagyon átéreztem a vívódásait, miután megértettem a miértjüket. Iszonyúan büszke voltam rá, és arra is, hogy nem hagyta cserben Huntot, amikor Hunt “megérdemelte” volna. 

A cselekménnyel már nem vagyon annyira elégedett. Egyrészt azért, mert ahogy sokan is rámutattak értékeléseikben, Bryce és Hunt sok felesleges kört futott a nyomozás során, néha pedig azt éreztem, mintha dèja vu-m lenne, és ugyanazt olvasnám, ami egy idő után fárasztó és frusztráló volt. Nagyon jól meglettünk volna ezek nélkül, mert ezek az üresjáratok még csak semmi nagy pluszt sem adtak a sztorihoz. De persze amikor meg történt valami, annak mindig akkor kellett, mikor B és H “összejöttek” volna… 🙄 Na mindegy. Lényeg, hogy lehetett volna rövidebb, pláne hogy a tettes (szerintem) elég nyilvánvaló volt. 

A veszteségeket nagyon fájlaltam, egyik halálra sem számítottam, és még durvább volt, hogy olyan gyorsan történtek, gyászolni se jutott időm. 😢 De a végén kitört belőlem az összes elfojtott könny Bryce nagy jeleneténél, szerintem az egész nagyon megható és epic volt. Teljesen másra számítottam a könyvtől, és annak ellenére, hogy magamat is meglepve egy csomó dologra idő előtt rájöttem, így is okozott meglepetéseket, és nagyon élveztem minden sorát, még azokat is, ahol nem történt semmi. Ajánlom ezt a könyvet az SJM-rajongóknak, az urban fantasy, disztópia, paranormális romantikus műfajok kedvelőinek és mindenkinek, aki szereti ezeket a műfajokat krimivel keveredni látni. 🤭 Nekem nagyon bejött, bár egy kis 🌶-t hiányoltam belőle, de elvileg ez pótolva van a második részben. 😂🙈 Lényeg a lényeg, alig várom, hogy a következő részt is olvassam!