Voreena

2018. december 21., péntek

Colleen Hoover és Tarryn Fisher: Soha, de soha 1.

Voreena december 21, 2018 0 Comments

Oldalszám: 176

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.

Eredeti cím: Never Never

Fordító: Kamper Gergely

Soha ne hagyd abba! Soha ne felejts! Jó barátok voltak, amióta csak megtanultak járni. Ma délelőtt óta vadidegenek. A fiú bármit megtesz, hogy emlékezzen. A lány bármit megtesz, hogy felejtsen.

Na erre mondják azt, hogy letehetetlen! Uramatyám, nem is tudom, mikor olvastam ilyen jót… Azt hiszem, sokkban vagyok. Az írónők közül Hoover volt számomra ismert, olvastam a slames könyvét, de apám, össze sem lehet hasonlítani a kettőt. Nem tudom, hogy ez Tarryn érdeme-e, mindenesetre, csak hogy ne mondjak semmi újat, hahaha, imádtam! Fantasztikus, sőt, zseniális! És aki ismer, tudja, hogy nem osztom egykönnyen a dicséreteket, szóval na.

Nem hiszem, hogy hosszas jellemábrázolást kellene írnom szereplőinkről. Ebben a könnyed, 170 oldalas irományban nem is igazán tudtam teljesen megismerni őket, és gyanítom, ez volt a cél. Fokozzuk a feszültséget, mi? Hát feszkó az volt dögivel! Eleinte, elismerem, nem győzött meg a mű, de aztán, ahogy fogytak az oldalak, ó igen, meg lettem győzve. Silas abszolút kedvenccé vált, és meglepetésemre Charlie-t is nagyon hamar megkedveltem. Viszont ő szörnyű lehetett! Ez a megcsalás meg bunkó viselkedés, mint később kiderült… Na de miért? Miért és ki által felejtettek el mindent? Mit tud a Rák? Már a legelejétől sejtettem, hogy vissza fogunk erre a gyanús nőszemélyre térni, de mégis várat magára a következő részig. Hjaj!

Bonyolult és sok az egész. Első elméletem szerint minden forrása az apák bajos ügye, ami Charlie apját börtönbe juttatta. De mégis, akkor ez hogy kötődne a Rákhoz? Miért törlődik a memória 48 óra múlva? Annyi kérdés! És az utolsó oldalak, te jó ég! Kirázott a hideg… Sőt, még mindig érzem azt a borzongást, mintha átment volna az egész egy thrillerbe. „Charlie és Silas! Ha nem tudjátok, miért olvassátok ezt a levelet, akkor mindent elfelejtettetek.”

Brr. Erre nincsenek szavak. Megnevettetett, ledöbbentett, majd földbe döngölt. „Soha ne hagyd abba! Soha ne felets!”

Annyira jó, hogy már el is kezdtem a második részt, és bátran ajánlom mindenkinek. 😉

2018. május 14., hétfő

Simone Elkeles: Tönkretett vakáció

Voreena május 14, 2018 0 Comments

Hát ez… nagy csalódás volt. Azért az embernek magasra teszi a mércét a Tökéletes kémia, így többet vártam kicsit. Még akkor is, ha ez korábbi alkotás... Érdekes volt a téma, hogy a félvér csaj felfedezi Izraelt, a hírhedt háborús övezetet, és megismeri apja felőli családját. Vicces volt, elszórakoztatott, de egyszerűen nem tudtam komolyan venni a regényt. Mármint egy humoros könyvet nyilván nem is szokás komolyan venni, de én könyvként nem tudtam felnézni rá…

Nagyjából egyidős vagyok Amyvel, de egyáltalán nem tudtam vele azonosulni. Továbbá akkor kezdett hiteltelenné válni az olvasmány, amikor mindenki olyan jól beszélt angolul. Bele lehet magyarázni, hogy pl. jó az idegennyelvű oktatás, vagy sok amerikai műsort néznek (ez utóbbi meg is jelent a szövegben), de nekem ne próbálja beadni Elkeles, hogy a jó öreg nagyi ilyen szinten vágja a témát! Na mindegy, ez még úgy mellékes.

Ami valójában megdöbbentett, az az, hogy Amy és Avi kapcsolata hirtelen 180°-os fordulatot vett. Semmi átmenetet nem érzékeltem! Félreértés ne essék, baromi cukik (bár kicsit túlfűtöttek számomra), meg minden, de valójában alig ismerték egymást… A nyár legnagyobb része azzal telt, hogy nem is beszéltek egymáshoz. Szóval nekem az egész olyan… semmilyen volt. Elkelesnek nagyszerű a humora és bomba érzéke van a romantikához, de ezt most sajnos nem sikerült kamatoztatnia. Épp ezért vagyok szörnyen kíváncsi, mi mindent tartogathat még a sorozat.

# könyvértékelés # realisztikus

2018. április 19., csütörtök

Jeff Kinney: Egy ropi naplója (könyvsorozat)

Voreena április 19, 2018 0 Comments

Úgy fél évvel ezelőtt kezdtem el olvasni a Ropikat, amolyan „ne maradjunk ki semmiből" hozzáállással, és igen lelkesen faltam a köteteket. Azonban ahogy haladtunk tovább az időben, egyre inkább úgy éreztem, kezd az egész ellaposodni. Nem voltak újdonságok; Greg Heffley semmit sem változott 12 rész alatt, maradt ugyan az az önző lustaság, aki volt, szerencsétlen Rowley barátjával együtt, aki mintha a végére eltünedezett volna. Csak a hülyeségek mentek állandóan. Hogy lehet ennyi butaságot elkövetni halomra? Bár ki tudja, lehet, több a valóságalapja, mint hinném...

Azt hiszem, nem állítottam hatalmas elvárásokat a sorozat elé, mégis csalódnom kellett. 12 rész. Annyira fölösleges volt idáig húzni! Egy idő után egyszerűen csak unalmas volt. Ugyanarra a szerkezetre épült az összes kötet: vagy a Heffley családdal történt valami hihetetlen szerencsétlenség, vagy szimplán Greggel, és a végére egy óriási sületlenség kerekedett ki az egészből. Vagyis inkább katasztrófa... És igen, nagyon vicces, Jeff Kinney remek humorérzékkel lett megáldva, de sajnos csak besokalltam picit az utolsó részre.

Ám nem szidhatom a sorozatot, hisz magam is számos olyan embert ismerek, aki gyerekkorában a Ropinak hála szerette meg az olvasást, és azt hiszem, ez egy olyan csodálatos dolog, hogy kijár érte a tisztelet.

# könyvértékelés # sorozat része

2018. március 3., szombat

James Dashner: Halálparancs

Voreena március 03, 2018 0 Comments

Ó te jó ég!!!

Előre jelzek: SPOILERRIADÓ!!

Szinte megbűvölten, ám egyben félve kezdtem neki ennek a könynvek. Gyakori, hogy az írók „kiégnek”, mire egy trilógiát megírnak – James Dashner viszont a kivételek csoportját erősíti. Immár 5 részes az Útvesztő-sorozat, és még mindig tud meglepetést okozni a csávó! Elképesztő. Éhező szemekkel faltam a sorokat, és i-m-á-d-t-a-m. Annyira átélhető volt, annyira letehetetlen, hogy még az iskolapad alatt is „igen, Mark, ezaz Mark, GYERÜNK MARK!!”. Ahh, egyszerűen ahww volt az egész, nem is tudok mit mondani; tudod, ilyen az, amikor valamire nagyon rá vagy kattanva. Annyit mondasz: „AHHWWW!!”, miközben a szemedben szívecskék jelennek meg, és áhítattal beszélsz róla mindenkinek, pedig magasról lepottyantják; ezzel álmodsz, ezzel ébredsz… Nemrég, este (az úton biciklizve… igen, egyedül, nem, nem veszélyes) konkrétan rettegtem, hogy vajon a jobb vagy a bal oldali bokorból fog rám ugrani egy buggyant, vagy esetleg az égből; mert ki tudja?! Páni félelmem csak nőttön nőtt, ahogy a néptelen utcák gyarapodtak előttem.

Ne hagyd gyermekedet, hogy éjjel egyedül bringázzon; még a végén megbuggyan! Ha-ha…

A szereplők. „Mennyi új név, amit meg kell jegyezni, mennyi új stílus, amihez hozzá kell szokni!” Kb. így indultam neki, de el kell ismernem, kis felüdülés volt ez számomra. Mark. Milyen kis helyes, de annyira fiatal! Féltem, hogy főszereplőként mennyire fog hajazni Thomasra, azonban Dashner bácsi átment a vizsgán, és egészen egyedi karaktert hozott létre. Erős, van benne kurázsi, és ennek tetejébe: szerelmes. Hát nem imádnivaló? És annyira reális! Trina. Jajjaj, kapott egy kis darabot Teresából, mégpedig a kisugárzását. De ő hétköznapibb, épp ezért szimpatikussabb volt nála. Néha picit magamra ismertem benne… Alec. Huha. Ez a név. Csak nevetni tudok rajta, bár csupán részleteket olvastam a Halál ereklyéiből. Viccet félretéve nagyon rokonszenves alak, elfogadnám nagyapának. Deedee. Őszintén szólva, róla majd később. Bammm.

A cselekmény. Mókás bevezető, túlságosan jó hangulat; az olvasók rögtön meg is érzik, hogy bizony percek kérdése, és fordul a kocka. Bergek az égen, mily váratlan! Úgy érzem, a könyv fülszövegében több információt talál az olvasó, mint szeretne… Lapozzunk. Nagyon tetszett, hogy Alec és Mark tettre kész egyéniségek, és ezzel rögtön megragadták a figyelmemet, s szerencsére a kurázsi mellett egy kis józan paraszti ész is szorult beléjük, így sosem éreztem azt, hogy belassulna a sztori pl. a vírus kitörése kapcsán adódó értetlenség miatt; reálisan, értelmesen kezelték a helyzetet. Ahogy haladtam előre, a könyv úgy vált egyre durvábbá. Az a sok halál, a barátok elvesztése… Deedee. Gondolkodtam: ki ez a kislány? Miért ő, miért olyan fontos? Ki lehet? Hm, hány évvel ezelőtt is játszódik a mű; talán 13? Az Útvesztő szereplői… Teresa??? A sejtés megvolt, de meglepően későn világosodott meg előttem… Hiába, nem vagyok formában. Aztán ott vannak Mark álmai. Azért elég durva dolgokon mentek keresztül, nem? Ááh… brutális. -an jó, nekem, mert sosem unatkoztam!

Azonban volt, ami nem tetszett: rövid. Mármint, bakker, szinte alig történt úgy igazán valami érdemleges, mikor az a bizonyos 3 szereplő eltűnt… Persze előtte Mark összejött Trinával, ami aaah, csodás volt! Milyen kis aranyosak voltak!! Na. Szóval végre egy kis happiness, aztán bumm a levesbe. És utána már csak azt vettem észre, hogy állandóan lődöznek, és mindenki élete veszélyben forog, és valószínűleg mindenki elkapta a vírust, és aztán mindenki, és és és…!! „Hogy lesz ebből happy end, kérem szépen?”, mérgelődtem magamban. (Jaj, de szép alliteráció. xd) És a válasz egy beintés volt, mert SEHOGY. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy… hogy Mark… hogy Mark is. Noooo!! Trina rossz állapota pedig végképp lesokkolt. De az a befejezés, emberek! Én bőgtem. Hatalmas taps Dashnernek, igazi drámakirálynő. Így játszani az érzésekkel? Gonooosz… Akarom mondani: zseniális! Persze nem az epilógusra gondolok, bár az sem volt silány munka; Dashner lassan, de biztosan lerántotta a leplet.

Összegezve mindent, kellett még ez a plusz a sorozathoz. Annyira hiteles, annyira átélhető; gyönyörű munka, minden elismerésem érte. Remek film készülhetne ilyen csodás alapból.

# disztópikus # fantasy

2018. március 2., péntek

James Dashner: Halálkúra

Voreena március 02, 2018 0 Comments

Lassan felébredtem a téli álomból, és találkoztam régi jó barátommal, a Halálkúra című könyvvel, amelyet ismeretlen okokból kifolyólag több mint két éve kerülök. Aztán hirtelen kiderül, hogy 2018 januárjában filmként is megjelenik, és hopp, varázslatos úton ismét a kezemben találom a regényt. Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy akárcsak az első kötetnél, úgy ennél is ez a löket kellett, hogy befejezzem a trilógiát – amely sajnos valójában szerintem nem is trilógia, pedig milyen menőn hangzik már! Útvesztő-trilógia… Na nem mintha bánnám azt a plusz kettőt, csak legyen már kerek egész a sztori!

(Egyébként ettől függetlenül trilógia, nem?)

Két nappal a mozi előtt leültem, hogy én ezt igenis ki fogom olvasni addig, erre persze realista énem megszólalt, hogy „Álmodozz csak!”, és valóban álom lett az elhatározásból. Védelmemre szóljon, a háromnegyedét sikerült kivégeznem, és azzal nyugtattam magam, hogy legalább a moziban nem fogok unatkozni. Na de a filmről majd később.

!!SPOILER!!

Kicsit nehezen indult be nekem a sztori, és tartottam attól, hogy nem lesz elég izgalmas számomra – pedig a befejező kötetnek igenis a legizgisebbnek kellene lennie; mégsem ezt sugallta a könyv (hozzátenném, elég sokáig). De aztán hozták a formájukat a srácok, pl. a VESZETT-től való szabadulás kis csavaros volt, és ki is derült néhány dolog… Brenda a VESZETT-tel. Nekem ez annyira abszurdum! Szinte nevetséges, mert egyáltalán nem illik oda. Majd Teresa hirtelen pálfordulása. Aztán Denver. Gally él?! Áhá, gyanús volt! Szóval voltak meglepik dögivel. Dashner fantasztikusan írja le a hátborzongató részeket, és teljesen átélhetően; mintha mindig ott loholtam volna Thomas nyomában. Azt hiszem a legnagyobb veszteség Newt volt. Szegényt nagyon szerettem. Úgy vélem, ő volt a szükséges áldozat. Minden könyvbe kell egy ilyen, hogy az írók fenntartsák az egyensúlyt, mert a való életben sem klappol minden, semmi sem tökéletes.

Jöjjön a film, ami lespoilerezte nekem Teresa halálát. Őszintén szólva, a film és a könyv vegyületéből zseniális mű születhetett volna. Például a Teresával történtek sokkal megfogóbbak voltak, jobban átjöttek az érzelmek. A könyvben meg… Hirtelen kiderül, hogy a csaj ismét velük van, felbukkan, Thomas meg így meg úgy van, etyepetyél Brendácskával… Én bírlak, de döntsd már el, mit akarsz! De azért tetszett, hogy mindkét változatban végül segítették egymást. Az már kevésbé, hogy így is, úgy is meghalt… Egyébként annyira összecsapottnak érzem a befejezést. Mint kiderült, a VESZETT terjesztette el a vírust, hogy csökkentse a világ népességének számát – a Halálparancsban ugyebár ez bővebben van kifejtve –, és erre az a megoldás, hogy elmenekültek valami Paradicsomba, ami egyébként hol is van? Véleményem szerint ez egyet jelent azzal, hogy az emberiség ki fog pusztulni, mert hiába az új generáció, hová mehetnének? Vagy egy másik univerzumba kerültek? Hogy ez mennyire elcseszett, már bocsánat! Megható sztori, bőgtem rajta meg minden; a könyv szinte a kezemhez ragadt, annyira lebilincselő volt… Aztán ahogy így utólag elgondolkodik rajta az ember: nem kellett volna máshogy végződnie?

Na de ki vagyok én, hogy ezt mondjam? Amatőr író. Így hát el tudom képzelni, hogy ha Dashner ilyen véget szánt szereplőinek, akkor ennek így kellett történnie. Alapvetően semmi kivetnivalóm nincs a könyvvel. Kicsit ugyan meglepett, hogy a Jobb Kar végül ellenséggé vált, Gally pedig „jó” lett, meg ugye még sorolhatnám, de egy csodálatos történet zárult le ezzel a kötettel. Én büszke lennék magamra, ha ilyet tudnék alkotni. Merem ajánlani minden sci-fi/fantasy kedvelő olvasónak, mert az Útvesztő-trilógia igenis megállja a helyét a legjobbak közt.

Értékelés: 10/10

# disztópikus # fantasy