Kiera Cass: A Párválasztó trilógia

A Párválasztó:

Le. Vagyok. Döbbenve. Nem erre számítottam, és komolyan elképedtem rajta, mennyire tetszett ez a könyv. Éreztem benne az egyediséget, szinte átéltem az eseményeket. Az írónő remekül építette fel a könyvet, ez is igazán megfogott, bár igaz, jobbra számítottam. Viszont mikor decemberben elkezdtem olvasni a művet, emlékszem, annyira utáltam az első fejezet után, hogy ajjaj. Nem a kasztrendszerrel volt problémám, az kifejezetten tetszett – sőt! –, de mikor kiderült, hogy Americának pasija van, én úgy kiikszeltem az oldalt (ahol PDF-ben olvastam), hogy ihaj. Nem szeretem az ilyeneket, Aspen ráadásul pont az a típusú srác, aki szimplán csak irritál. De eleve úgy kezdtem neki a könyvnek, hogy „ú, de jó, egy cuki csaj szerelmes lesz a hercegbe, és boldogan élnek, míg meg nem halnak, blablabla…” És erre az fogad, hogy bumm, cs*szd meg, a csaj két éve szeret egy pasit, aki NEM a herceg. 

Ennél a pontnál: WTF-rohadjon-meg-a-világ-nincs-igazság-a-Földön. Hát, ja.

Ám miután végre beindult a cselekmény, a szemem csüngött minden soron, és nem bírtam többé kiikszelni az oldalt. Így az alvás és energia rovására bár, de sikerült két nap alatt kivégeznem ezt az édes kis könyvecskét. És tényleg; kivételesen nem élcelődök, a könyv halál komolyan az édes kategóriába sorolandó. Nem is tudom felfogni, hogy adhattak molyon ennek fél meg egy csillagot, mikor többet érdemelne… Viszont, ha a szereplőket helyezzük előtérbe, én sem tudnék három csillagnál többet adni szerencsétlennek. Valójában nem is azzal volt kifogásolnivalóim, hogy Maxon úgy beszélt eleinte, mint egy hetvenéves, vagy azzal, hogy Aspen kissé nyálgép volt, nem, leginkább azzal kapcsolatban, hogy a történet mellékszereplőinek konkrétan nem jutott egyéniség. Az oké, hogy Celeste meg Merlee olyan, amilyen, de a többiek? A szolgák, Kriss, Mini és a hozzájuk hasonló lányok mind-mind mintha Merlee más-más (na, emberek, életem leghosszabb alliterációja :3) kiadásai lennének, míg ööö… a-nem-tudom-hogy-hívják-negatív-szereplők Celeste klóncsoportját népesítenék. Na mindegy, megesik az ilyen, ám egy idő után igencsak feltűnővé vált számomra.

A főszereplők, akik számomra America, Maxon és Aspen, kivételesen szimpatikussá váltak a szívemben a mű végére. America alapból remek női alany, Maxon bár irritálóan formális, borzasztóan aranyos, az első csókjeleneténél Americával el is bőgtem magam valamiért, de fogalmam sincs, miért. Még meghatónak sem mondanám, viszont akkor is valami elragadót találtam a körülményekben, és egyszerűen csak sírni kezdtem. Szóval bizony benne van a Top 5 legjobb csókjelenetei között, egyem meg. :3 Aspen pedig… Hát egyszer imádtam, másszor meg utáltam, de épp ezért jó karakter.

Az Elit: kikölcsönözve. Voreena izgatott. :D

Értékelés: 10/8


Az Elit:

Borító: 5* (Valamiért megbabonáz. A Párválasztó egyike azon sorozatoknak, amiket főképp a borítójuk miatt vennék meg, mert azért valljuk be... van bennük valami fenséges.) 

Tartalom: 2 (Az isten szerelmére; nem történet benne SEMMI!) 

Szereplők: 1* (Ez az egy pont is Maxon érdeme, egyem meg a drágát.)

Ritka nálam az efféle szűkszavúság, de ekkorát én még egy sorozat folytatásában nem csalódtam. Hatalmasat zuhant a rajongásom a történet és annak hamis varázsa iránt. Leírhatatlan kiábrándulási folyamaton mentem keresztül a könyv olvasása közben. Fejtsem tovább a dolgot? Adios.

Értékelés: 10/6

Az Igazi:

Jajhogyénszegénymennyitszenvedtem...!! Az :D összvéleményem mégis szimplán annyi, hogy aranyos. Jó, oké, voltak szörnyen irritáló jelenetek, és amit a szereplők produkáltak olykor… Isten bocsássa meg tetteiket! De amit inkább kifejtenék, az America drága, Mr. Nyálgép Maxon és Mitugrálsz Aspen lehetetlen kapcsolata. Mert könyörgöm, hogy működik America szíve, hogy az egyik oldalon Aspenért áhítozik, a másikon meg Maxon miatt féltékenykedik?! Óóó, de ez még semmi, és mondanék is több példát, de Kriss az idegesítő versengésével sikeresen legyilkolászta az összes ép agysejtemet. Hát nem tündéri ez a Krissike? Az utolsó oldalakat viszont meglepő módon végigizgultam, pedig tudtam, mire számítsak (barátnőm ugyanis mindig kedveskedik egy-két piti spoilerrel, mint például: ez meg az meg fog halni… de ááá, nem, egyáltalán nem nagy dolog, hiszen csak meghal valaki, nem? grrr). Lényeg a lényeg, hogy a vége elég pofásra sikeredett, bár az írónő előszeretettel spórolt a drámával, ami sokszor jól jött, sokszor viszont csalódást okozott.

Viszont az utolsó sorok…

Ez nem a „boldogan éltek, míg…" 

Ez annál sokkal, de sokkal több.

Pont olyan sejtelmes befejezés, ahogy szeretem.

Értékelés: 10/8,5