2016. március 30., szerda

Maggie Stiefvater: The Raven Boys – Hollófiúk

március 30, 2016 0 Comments
Oldalszám: 416
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: The Raven Boys
Fordító: Molnár Edit
Blue Sargent minden évben ott áll látó anyja mellett, amikor a halálra várók elsétálnak előttük. Blue sosem látja őket: ebben az évben viszont egy fiú válik ki a sötétből, és megszólítja őt.
Őszintén szólva nehéz megfogalmazni az érzéseimet így rögtön azután, hogy elolvastam a könyv utolsó oldalait… Szinte megterhelő, de próbálkozom. Talán kezdeném azzal, hogy efféle irománnyal még sosem találkoztam. Komolyan. Oké, ezt már sokszor eljátszottam, de most teljesen más szempontból értem. Az egész történet számomra olyan volt, mint egy meglepi csomag. Nem tagadom, azért vettem meg a könyvet, mert egy pörgős, romantikus sztorira számítottam (és mert gyönyörű a borítója, de áááááh, nem, ez mellékes…), és mit kapok? Hát pont nem azt, nyilván. (Elnézést a fülszöveg írójától, de most tényleg, komolyan, mi az, hogy Blue megmagyarázhatatlan vonzalmat érez Gansey iránt? Ugyanis én ezt a vonzalmat sem romantikus, sem semmilyen értelemben nem éreztem. Erről ennyit.)
A szereplők. Haladjunk szép sorjában. Blue Sargent. Eleinte bírtam. Sőt, igazából majdnem végig! (Csoda!) De mikor a tyúkot játszotta, naa, nekem ott már magas volt a dolog. Bevallom, néha nem tudom teljesen életszerűen elképzelni egyes szereplők beszédstílusát, de nem hiszem, hogy egy olyan kérdéstől, mint pl. Te is jössz?, be kéne rágni. Oké, Gansey gazdag. Oké, Gansey vitorláscipőben jár. Oké, Gansey fennhordja az orrát. És? Az az igazán idegesítő, hogy a csajszit ezek a dolgok a könyv egésze alatt befolyásolták, így Gansey szinte minden mondatába beleképzelt valami lealacsonyítót őrá nézve. Én értem. Tényleg. Azt viszont, nem, kedves Maggie Stiefvater, hogy miért nem bírt hozzászokni hetek után se. Mert én elhiszem, hogy lekezelően beszélt olykor-olykor. De nem mindig, könyörgöm! És egyébként is, Gansey ilyen. PONT. Maga Blue amúgy rendben van, bár nincs benne semmi különleges azon kívül, hogy felerősíti az energiákat… de még ez se. Azonban mindet megbocsátható, mivel a könyv E/3. személyben íródott. Persze ez számos szempontból szükséges (assssssszta, micsoda alliteráció!) volt.
A Holló FiúkIII. Richard Dick Campbell Gansey. Fogalmam sincs, hogy kell kiejteni a nevét, nem is kerestem rá, mert nekem tökéletesen megfelelt az általam használt „Genszi”. (A toldalékolások alapján viszont nem így kell kiejteni, gondolom.) Na, mivel tudtam, hogy ő a másik főfőszereplő, igyekeztem kedvelni. És nem tudom, hogy miért, talán pont ezért, de sokáig nagyon nem szimpatizáltam vele. Az izgága, bogaras, megszállott, álarcot viselő, önzőnek tűnő, de valójában törődő szépfiú jelleme annyira távol áll azoktól a főhősőktől, akikkel eddig más könyvekben találkoztam, hogy nem tudtam feldolgozni, megemészteni őt, ami talán kissé furcsán hangozhat. Végül mégis szörnyen megszerettem, mert a személyisége úgy, ahogy van, gyönyörű. Valamiért nem jut eszembe más jelző rá. 
Ronan Lynch. Sokáig ő volt a kedvencem, iszonyat aranyos a maga módján. Agresszív természete, különös, rejtélyes aurája teszi őt elragadóvá. Viszont a második helyre csúszott, mert Gansey jobban a szívembe fúrta magát. Ez van. 
Adam Parrish. SPOILER A szereplő, akit nem akartam, nem is tudtam, és nem is akarok kedvelni soha. Főleg amiatt, ahogy Gansey iránt érzett. Olyan, mint Blue – talán ezért jöttek ki olyan jóóól, ehh… A családi körülményeket, az anyagiakat és a személyiségét nézve még meg is értem, hogy nem fogadta el Gansey támogatását, de isteneeem, ember, attól még a magad ura vagy, hogy elfogadsz egy-két nagylelkű szívességet a pénzben dúskáló haverodtól! De neeem, hadd verjen szét a fater, hadd szenvedjél, hadd éhezzél, pont megéri, tényleg… Amit ez a srác az egész könyv alatt művelt, amit tett a végén, felfoghatatlan, és felháborít. Mikor az utolsó fejezet környékén azt hittem, meghalt, először igencsak elszomorodtam (MIÉRT?? én sem tudom), aztán húzogattam a számat, hogy öcsém, nyiffantál volna ki…! 
Noah Czerny. Már az elején nem stimmelt vele valami, de ráhagytam, mondván, biztos azért nem szerepel szinte semmit a sztoriban, mert jelentéktelen. Itt annyi a bökkenő, hogy egy tapasztalt író nem hozna létre csak úgy egy szereplőt, hogy legyen. Ennek semmi értelme. HÁT IGEN. !!!SPOILER!!! Bakker, mikor mondta Gansey, hogy Czerny a vezetékneve, néztem egyet, hogy hoppáka, ez ismerős nekem! Izgatottan visszalapoztam, és úristen, jól gondoltam! Mikor Blue és Gansey megtalálták a csontvázát, azt hittem, a jövőben fog meghalni, utána rájöttem, hogy ez hülyeség. NOAH EGY SZELLEM, WÁÁ! Kábé így jött le nálam a dolog. !!!SPOILER VÉGE!!!
Whelk. Neked, pajti, azt üzenném, hogy szép életet a Pokolban! Adam helyében lepuffantottam volna. Maura, Neeve, Orla, Calla, Persephone. Kicsit sok a különleges név… Mindegy. Szóval ők a mi drága jósnőink. Nem mondom, hogy rossz karakterek, Callát és Persephone-t különösen kedveltem, de mikor ők beszéltek, minden olyan zavaros volt, hogy a végére már azt sem tudtam, ki beszél, és mi történik. Megérzéseim szerint az írónő ilyesféle hatást próbált elérni, viszont nekem ez sok(k) volt, bár nem feltétlenül rossz értelemben.
Ááh, és végre túl vagyok az említésre méltó szereplőkön, hallelujah!
A szöveg. Ezt a könyvet – nem titok – nyár óta, ismétlem, nyár óta olvasom. Ez annyit tesz, hogy kéthavonta kézbe vettem, olvastam 10-20 oldalt, majd visszatettem a polcra. Már az első oldal óta tudtam, éreztem, hogy ez valami rendkívüli iromány, mégis ezt tettem. Miért? Na ez itt a lényeg, a lényeg, amiért ez a könyv a többi Vörös pöttyös felett áll, föléjük magasodik, mint egy felhőkarcoló az ezernyi csilli-villi ablakával és csúcstechnológiájú bigyuszaival. A megfogalmazás, a szövegszerkezet, a szókincs… A szókincs, emberek! Hát, nem spórolt vele a szerző, az biztos. És azok a bonyolult mondatok, a hosszú, fenséges leírások… Nem túlzok, mikor azt mondom, egy oldalt vagy bekezdést majdnem tízszer újraolvastam, mert konkrétan nem értettem, nem tudtam értelmezni a leírtakat. Igen, volt olyan, hogy fáradt voltam, és olyan is, hogy nem figyeltem, de mikor teljes éberséggel és koncentrációval vetettem magam az oldalakra, és még úgy sem sikerült elsőre… Na, azon a ponton elgondolkodtam, hogy velem van-e a baj. (Nyilván velem, hisz a könyv nem tehet arról, hogy ennyire választékosan és tömören van megfogalmazva.) Persze később rájöttem, hogy csupán megszokás kérdése az egész, mert a végén már sokkal simábban ment a dolog.
A történet. Az a durva, hogy a fent leírt pozitívumok mellett még a sztorija is baromi ütős a könyvnek, noha elég sok kérdést felvetett, amiket közben el-elfelejtettem, így még több kérdőjel keletkezett a buksimban. Ez az én hibám, igen. Ezért döntöttem úgy a napokban, hogy kiolvasom. Ma körülbelül 200 oldalt olvastam, ami nálam elég nagy teljesítmény, ha azt nézzük, hogy hónapok óta nem olvastam ennyit egyhuzamban. És nem bántam meg, sőt, nem is fárasztott le. A Hollófiúkat jobb így olvasni, hisz kisebb az esélye annak, hogy elfelejtesz valami fontosat. A rejtélyek, a jóslás, a szellemek, a Ley-vonalak, Glendower, a történelem… Ezek mind-mind nagyon hitelesek voltak, mégis sötétté és elborulttá tették a könyvet. Ez a sötétség az én agyamat is behálózta, és igen rémisztő képzeleteket hozott létre bennem. Volt egy pont, amikor be kellett csuknom a könyvet – éjjel –, hogy a takaró alá bújjak, ugyanis azt éreztem, hogy szellemek figyelnek a szobám sarkaiból. Bizony… Elhittem. Bizsergett a tarkóm, és minden túl csendes volt.
Nevettem, sírtam, rettegtem… Hatalmas érzelmi benyomást keltett bennem a Hollófiúk, és ilyen mélyen még egyetlen könyv sem szólt hozzám. Sosem fogom elfelejteni. Kedvenc.
Remélem, a folytatás is hasonlóan túlvilági lesz. Számomra. :3