Voreena

2015. április 27., hétfő

Laurie Halse Anderson: Hadd mondjam el…

Voreena április 27, 2015 0 Comments

Rövid kitérő a vörös pöttyösök elől...

Rég volt már, hogy olvastam olyan könyvet, amit érdemes is kézbe venni, sokat csalódtam, ez pedig a könyvekhez való hozzáállásomon is sokat rontott. Aztán kedves kis barátosném kíséretében elmentem a könyvtárba. A Hadd mondjam el… volt az első, amelyet kiemeltem a tömegből, ám erre különösebb okom nem volt. Talán csupán a törzsén is feltüntetett cím és a borító ragadta meg a figyelmem, nem tudom, de természetesen a fülszöveget is elolvastam, ami, őszintén szólva, nem volt túlontúl meggyőző, bár maga az, hogy a főszereplő egy velem egykorú lány, elég volt ahhoz, hogy komolyabban is érdekeljen az iromány.

Aztán visszatettem a polcra. Még mindig nem voltam meggyőzve.

Viszont mielőtt kivettük volna azt az egynéhány vörös pöttyös könyvet meg egyebet, kedves barátosném megtalálta az Árnyalatnyi reményt az egyik polcon, amiből sajnos csak idézeteket olvastam eddig, de azok már bőven elégnek bizonyultak, hogy elnyerjék a tetszésem. Na, annak a hátoldalán megpillantottam Anderson nevét. Rögtön visszasiettem ehhez a könyvhöz.

Végre meg voltam győzve.

Hogy csalódtam-e? Ritka az efféle könyv, ami csöpög az iróniától, mentes a túlzott érzelmektől, tragikus, nyomott hangulatú, mégis minden oldalon találsz valamit, amin csak nevetni tudsz. Így írnám le ezt a csodálatos könyvet, amiből sokat tanultam az elmúlt napokban. Melinda nem lett a szívem csücske, ennek ellenére a tiszteleten kívül nem jut más szó az eszembe, ami jobban kifejezné az iránta érzett érzéseim. Az, amit tettek vele, kiszámítható volt, mégis, amikor kimondta… leírhatatlan. Csak sírni tudtam. Egy tizennégy éves lány nem érdemel ilyen életet. Senki sem érdemel ilyen életet. Legszívesebben a tulajdon két kezemmel fojtottam volna meg Andyt. Legszívesebben felnégyeltem volna Melinda szüleit. Legszívesebben összehoztam volna Melindát Daviddel.

Ez az egész egy szívszorító dráma. Meghatott.

Méltónak éreztem Mr. Freemant ahhoz, hogy vele és Melindával záruljon végül a könyv. Így volt a legjobb. Így a legjobb. És így lesz a legjobb majd az utóutókornak is. Mindenkinek olvasnia kellene, hogy lássa, mikor Melinda kimondja:

„Hadd mondjam el…”

Értékelés: 10/10*

2015. április 19., vasárnap

Sarah Dessen: Figyelj rám!

Voreena április 19, 2015 0 Comments

Jelenleg nagyon hanyagnak érzem magam, hiszen van már egy hete, hogy kiolvastam ezt a szerencsétlen könyvet – ami egyébként egyáltalán nem szerencsétlen. (Mármint a könyv. Okéé, ha-ha, tudom, most nagyon vicces voltam…) Valójában több szempontból is ledöbbentett ez az írás. Egy; a tartalma… mélyenszántóbb, mint gondoltam. Tehát nyilván én úgy indultam neki ennek az irománynak is, mint a többinek; a tipikus, klisés, banális satöbbi satöbbi könyvnek, amelyek mindig ugyanarról szólnak, és csupán közlésmódban és izgalomszinten különböznek. Tudom, most sem mondtam újat, ám szükségesnek találom, hogy ezt közöljem, mivel ez, a Figyelj rám! (eredeti címén: Just Listen – nem értem, miért nem lehetett simán Csak hallgasdra fordítani, tényleg nem értem) valahogy teljesen más. Megvannak benne a sablonsztoris jellemzők, de ezeknek a tálalása olyannyira „elferdül” a – hát, legyünk őszinték – vörös pöttyös könyvekhez képest, hogy képtelen lennék velük egy kategóriába sorolni. Talán még sértés is lenne rá nézve. (És most bocsánatot kérek a vörös pöttyös könyvektől, de ki kell, hogy mondjam: megértem, hogy Sarah Dessen könyveiből eddig miért csak az Altatódalt bélyegezték meg ezzel a bizonyos címmel. (Oké, még az Álom két kerékent is, de azt még nem olvastam. :() Én ugyan nem tudom, mi alapján sorolják be a könyveket a „vöröshadseregbe”, de annyi szent, hogy valami közös bennük: a kuszaság egy csipetnyi szenvedéllyel, a furcsa vonzás, egy csattanó befejezés és egyeseknél egy csipetnyi csöpögő csap – a Figyelj rám! olvasók utóbbit érteni fogják. :))

Őszintén szólva döcögősen indultam neki az első fejezeteknek – és itt megjegyezném, hogy egy fejezet SZÖRNYEN hosszú. Olykor-olykor már kínzóan, ám egy idő után már kevésnek tűnt. Nehezen szoktam meg az igencsak gyakori visszaemlékezéseket, amelyek néha elhitették velem, hogy a jelenben járok, aztán hoppácska-valami-nem-stimmel gondolattal zökkentem vissza – körülbelül. Az sem volt túlzottan kedvemre való, hogy nemhogy gyakoriak, de SZÖRNYEN hosszúak is! Alapjába véve nekem semmi bajom az efféle múltbéli etyepetyékkel, ám a határt valahol meg kell húzni, ezek pedig, sajnos, erősen súrolták a felsőbb réteget. Ez elfogult kijelentésnek tűnhet, de valójában csak egy szimpla vélemény egy könyvmoly lánytól. Ennyi. Amit még ennél a pontnál megemlítenék, az a modellkedés, mivel ez volt az egyik főbb téma, amire felkaptam a fejem. Csalódásomra ez a dolog javarészt háttérszerepet kapott, ami azért szomorú, mert nagyon érdekelt volna, Sarah Dessen vajon hogyan képzeli el egy fiatalon befutó modell életét. Hát, ezt már lehúzhatom a vécén, azt hiszem… A másik főbb téma pedig természetesen az anorexiás testvér és a vele járó problémák.

Tehát Whitney. Nos, neki nem nagyon sikerült belopnia magát a szívembe. Hiába aggódtam érte, idegeskedtem miatta, szerettem néha, mindig valahogy a fal túloldalán volt, amely mintha elzárta volna őt ettől az egész mindenségtől. Negatív viselkedése számos alkalommal megfertőzött, épp ezért, mikor boldogabb pillanataiban olvashattam róla, legelőször az anorexia, majd a sötét hangulata jutott eszembe. Ő így írta be magát az én emlékezetembe. Kirsten. Végig az egyik kedvenc szereplőm maradt. Ugyebár abból fakadóan, hogy ő a középső nővér totális ellentéte, a megtestesült optimizmus, sokkal pozitívabb élményt hagyott bennem. Annabel és Owen. Istenem, ők olyan szép pár! Esküszöm, Sarah Dessen olyan férfikaraktereket alkot, hogy el kell tőlük ájulni, annyira sugárzik belőlük a különlegesség. Viszont Annabelnek és Owennek – az írónő többi könyvének szereplőihez viszonyítva – különösen szép közös pillanataik vannak. A zenétől, amely összeköti őket, olyan helyzetekben találják magukat, ami engem lenyűgözött. (Kedvenc jelenet: az első igazi csók az autómosóban. Nincs rá megfelelőbb szó: gyönyörű volt.) Ha külön vesszük a két karaktert, az első jelző, ami mindkettőjüknél eszembe jutott, az, hogy furcsa. Aranyosak, de műveltek dolgokat, amiktől simán csak furcsák… és bizonyos értelemben elbűvölőek is. (De Owent akkor is csak imádni lehet! :3) Annabel családja egyébként gyakran irritált, míg Owenét cukinak találtam (Mallory). Ami Sophie-t illeti: teljesen félreismertem. És annyira utálom!

De hogy mi a legjobb? Ez a könyv tanulságos volt számomra.

És ahogy Owen is mondaná: „Életem története”.

Értékelés: 10/8,5

# Könyvértékelések # romantikus

2015. április 9., csütörtök

Jus Accardo: Érintés

Voreena április 09, 2015 0 Comments

Őszintén szólva, nem nagyon tudom, mit mondhatnék erről a könyvről. Furcsa volt, érdekes, olykor kiszámítható, szokatlan – tehát ebből a szempontból jó –, mégis amolyan tömegkönyvstílusú. Viszont iszonyatosan humoros. Bár lehetséges, hogy én pont azoknál a jeleneteknél röhögtem könnyezve, mikor talán… meg kellett volna hatódnom? :') Vegyük példának a nagybetűs Első Csókot. Fogalmam sincs, ki hogy van vele, de én a jelenet olvasása közben nem bírtam megállni nevetés nélkül. Szerintem életemben először fordult velem elő, hogy két főszereplő Első Csókját nem a meghatódottság örömében, hanem a röhögőgörcs mámorában élveztem ki. Mondjuk, nekem már szimplán a találkozásuk is kész komédia volt. Röhej. Kale-t ráadásul teljesen félreismertem, aztán a végén, mikor saját szemszöge volt, kiderült, hogy mégse. Ez van, megesik az ilyen.

A szereplők. Nos, Deznee egy kivételesen jó női főszereplő számos szempontból is. Először is: merész. Ki nem állhatom a beszari alakokat, noha én sem vagyok Zeusz, vagy ki a szösz – nekem mindegy. Viszont volt egy pont, ahol megszakadt a felé irányuló szimpatizálásom, bár azt hiszem, már meg sem lepődöm; minden könyvnél ez volt, kivéve talán a Csitt, csittnél, mert Nora – noha érdekes dolgokat művelt –, nem igazán tudott csalódást okozni, mivel kiismertette magát velem (értsd: előre számítottam a viselkedésére, így konkrétan nem tudott csalódást okozni). De Dez!? Ő is olyan epekedő nyálgéppé változott, mint például a Tíz apró lélegzetben Kacey. Ez a másik legfőbb tulajdonsága egy karakternek, amit ki. Nem. Állhatok. Viszont természetesen számos jó tulajdonságai is akadnak Deznek – szerencsére. Például tetszett, ahogy bizonyos helyzetekre reagál, ahogy kezeli őket, a gondolkodásmódja. Ellenben vele, Kale-ben nem látok fantáziát. Aranyos, ez oké. Édes, ez is oké. Cuki, ez is oké. Hogy mi ezzel a probléma? Az, hogy csupán szinonimákat halmoztam, mivel nem tudok róla mást mondani. Jellemtelennek és kiforratlannak érzem, olyan semmilyennek. Deznee apja olykor szörnyen felidegelt, de nem tartom rossz szereplőnek, kifejezetten kedveltem. A legnagyobb kedvenceim pedig egyértelműen Alex és Brandt lett, mert mindketten annyira… ahw. Szimplán csak imádtam minden megszólalásukat és mindenüket. A többi karakterről nem nyilatkozok. :)

A cselekmény. Érdekes, pörgős az alapja a könyvnek, ami azért jó, mert nem hagyja unatkozni az olvasókat. És ha már maga az alap ilyen, akkor milyen a töltelékkel együttesen? Remek, azt kell mondjam, remek. Az akciódús jeleneteket kedveltem a legjobban, a drámákat, a rejtélyeket. Igazán nagy örömet okoztak ez utóbbiak, mivel rég olvastam hasonlóan jó felépítésű és tartalmú könyvet. (Talán a Legenda volt a legutóbbi ilyen, és azt már azért viszonylag rég olvastam.) Ami még megfogott, az a történet végkimenetelének a kiszámíthatatlansága, ugyanis sosem tudhattam biztosra, hogy most vajon így vagy úgy fejeződik be az adott fejezet, kijutnak-e innen, onnan, meghalnak-e vagy sem. Jó, persze, nyilván voltak előrelátható szálak, ám azok amolyan mellékes szerepet töltöttek be. Ezzel is bizonyítható tehát a könyv kivételes felépítése.

Egyszóval: tetszett. A folytatáshoz viszont nemigen hozta meg a kedvem.

Értékelés: 10/8

# fantasy # Könyvértékelések

2015. április 5., vasárnap

Kiera Cass: A Párválasztó trilógia

Voreena április 05, 2015 0 Comments

A Párválasztó:

Le. Vagyok. Döbbenve. Nem erre számítottam, és komolyan elképedtem rajta, mennyire tetszett ez a könyv. Éreztem benne az egyediséget, szinte átéltem az eseményeket. Az írónő remekül építette fel a könyvet, ez is igazán megfogott, bár igaz, jobbra számítottam. Viszont mikor decemberben elkezdtem olvasni a művet, emlékszem, annyira utáltam az első fejezet után, hogy ajjaj. Nem a kasztrendszerrel volt problémám, az kifejezetten tetszett – sőt! –, de mikor kiderült, hogy Americának pasija van, én úgy kiikszeltem az oldalt (ahol PDF-ben olvastam), hogy ihaj. Nem szeretem az ilyeneket, Aspen ráadásul pont az a típusú srác, aki szimplán csak irritál. De eleve úgy kezdtem neki a könyvnek, hogy „ú, de jó, egy cuki csaj szerelmes lesz a hercegbe, és boldogan élnek, míg meg nem halnak, blablabla…” És erre az fogad, hogy bumm, cs*szd meg, a csaj két éve szeret egy pasit, aki NEM a herceg.

Ennél a pontnál: WTF-rohadjon-meg-a-világ-nincs-igazság-a-Földön. Hát, ja.

Ám miután végre beindult a cselekmény, a szemem csüngött minden soron, és nem bírtam többé kiikszelni az oldalt. Így az alvás és energia rovására bár, de sikerült két nap alatt kivégeznem ezt az édes kis könyvecskét. És tényleg; kivételesen nem élcelődök, a könyv halál komolyan az édes kategóriába sorolandó. Nem is tudom felfogni, hogy adhattak molyon ennek fél meg egy csillagot, mikor többet érdemelne… Viszont, ha a szereplőket helyezzük előtérbe, én sem tudnék három csillagnál többet adni szerencsétlennek. Valójában nem is azzal volt kifogásolnivalóim, hogy Maxon úgy beszélt eleinte, mint egy hetvenéves, vagy azzal, hogy Aspen kissé nyálgép volt, nem, leginkább azzal kapcsolatban, hogy a történet mellékszereplőinek konkrétan nem jutott egyéniség. Az oké, hogy Celeste meg Merlee olyan, amilyen, de a többiek? A szolgák, Kriss, Mini és a hozzájuk hasonló lányok mind-mind mintha Merlee más-más (na, emberek, életem leghosszabb alliterációja :3) kiadásai lennének, míg ööö… a-nem-tudom-hogy-hívják-negatív-szereplők Celeste klóncsoportját népesítenék. Na mindegy, megesik az ilyen, ám egy idő után igencsak feltűnővé vált számomra.

A főszereplők, akik számomra America, Maxon és Aspen, kivételesen szimpatikussá váltak a szívemben a mű végére. America alapból remek női alany, Maxon bár irritálóan formális, borzasztóan aranyos, az első csókjeleneténél Americával el is bőgtem magam valamiért, de fogalmam sincs, miért. Még meghatónak sem mondanám, viszont akkor is valami elragadót találtam a körülményekben, és egyszerűen csak sírni kezdtem. Szóval bizony benne van a Top 5 legjobb csókjelenetei között, egyem meg. :3 Aspen pedig… Hát egyszer imádtam, másszor meg utáltam, de épp ezért jó karakter.

Az Elit: kikölcsönözve. Voreena izgatott. :D

Értékelés: 10/8

Az Elit:

Borító: 5* (Valamiért megbabonáz. A Párválasztó egyike azon sorozatoknak, amiket főképp a borítójuk miatt vennék meg, mert azért valljuk be... van bennük valami fenséges.)

Tartalom: 2 (Az isten szerelmére; nem történet benne SEMMI!)

Szereplők: 1* (Ez az egy pont is Maxon érdeme, egyem meg a drágát.)

Ritka nálam az efféle szűkszavúság, de ekkorát én még egy sorozat folytatásában nem csalódtam. Hatalmasat zuhant a rajongásom a történet és annak hamis varázsa iránt. Leírhatatlan kiábrándulási folyamaton mentem keresztül a könyv olvasása közben. Fejtsem tovább a dolgot? Adios.

Értékelés: 10/6

Az Igazi:

Jajhogyénszegénymennyitszenvedtem...!! Az :D összvéleményem mégis szimplán annyi, hogy aranyos. Jó, oké, voltak szörnyen irritáló jelenetek, és amit a szereplők produkáltak olykor… Isten bocsássa meg tetteiket! De amit inkább kifejtenék, az America drága, Mr. Nyálgép Maxon és Mitugrálsz Aspen lehetetlen kapcsolata. Mert könyörgöm, hogy működik America szíve, hogy az egyik oldalon Aspenért áhítozik, a másikon meg Maxon miatt féltékenykedik?! Óóó, de ez még semmi, és mondanék is több példát, de Kriss az idegesítő versengésével sikeresen legyilkolászta az összes ép agysejtemet. Hát nem tündéri ez a Krissike? Az utolsó oldalakat viszont meglepő módon végigizgultam, pedig tudtam, mire számítsak (barátnőm ugyanis mindig kedveskedik egy-két piti spoilerrel, mint például: ez meg az meg fog halni… de ááá, nem, egyáltalán nem nagy dolog, hiszen csak meghal valaki, nem? grrr). Lényeg a lényeg, hogy a vége elég pofásra sikeredett, bár az írónő előszeretettel spórolt a drámával, ami sokszor jól jött, sokszor viszont csalódást okozott.

Viszont az utolsó sorok…

Ez nem a „boldogan éltek, míg…"

Ez annál sokkal, de sokkal több.

Pont olyan sejtelmes befejezés, ahogy szeretem.

Értékelés: 10/8,5

# disztópikus # könyvértékelés

2015. április 1., szerda

Matthew Quick: Bocsáss meg, Leonard Peacock!

Voreena április 01, 2015 0 Comments

Oldalszám: 272
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Forgive Me, Leonard Peacock
Fordító: Stern Gábor

Hogyan töltenéd a születésnapodat, ha tudnád, hogy az utolsó? A tizennyolc éves Leonard Peacock pontosan megtervezte az övét: búcsúzkodni fog. Nem az anyjától, aki másik városba költözött és magára hagyta minden problémájával. Nem is az egykori legjobb barátjától, aki elviselhetetlenül nagy fájdalmat okozott neki. Szeretne viszont elbúcsúzni attól a négy embertől, akik a legfontosabbak az életében: a Humphrey Bogart-filmekért rajongó szomszéd bácsitól, a tizenéves hegedűvirtuóztól, a lelkész lányától és kedvenc tanárától. Miközben az idő fogy és az igazság pillanata vészesen közelít, Leonard titkaira sorra fény derül.

Kis összefoglaló egy rejtett értékeléssel:

Lényeges dolgokat taglaló, erkölcsi határokat feszegető és mélyen negatív hangulatú mű ez, melynek főszereplője egy csodálatos elmével rendelkező, de rossz múltú ifjú, aki végre szeretne megszabadulni ettől az élettől, és érezni a semmit. Bevallom, nem igen hittem, hogy a borítóra írt állítás, miszerint ez korunk egyik legfontosabb könyve igaz, vagy legalábbis komolyan kellene vennem, ám meglepő, mennyire közel áll hozzá, hogy valóban egy fontos könyv legyen. Nagyon fontos. Hisz mi mindent is rejt? Borzalmas családi viszonyokat, kiskori bántalmazásokat, etnikai különbségekről és rasszizmusról szóló diskurzusokat, beteljesületlen álmokat, de mindezt Leonard Peacock szemszögéből, akit csak kevesen értenek meg, épp ezért taszítják ki sokan köreikből. Leonardtól félnek. Leonard furcsa és visszataszító – a maga módján mégis a legkülönlegesebb karakter a létező összes könyv szereplői közül, akikről valaha olvastam.

Rögtön átéreztem minden dühét és fájdalmát, elkeseredését és lelkesedését, amint belekezdtem az első sorokba. Szomorú, hogy pont egy ilyen elképesztő fiú válik kirekesztetté a társadalomban, mikor ő is megérdemli a boldogságot és a szeretetet – néha jobban is, mint egyesek. És ami igazán megrendítő volt az egész könyv során, az a négy levél a „jövőből”. Egyértelműen sugallják Leonard vágyait, a szeretet utáni sóvárgást, a boldogságot… Ám a múlt is kísérti a sorokat. Érezhető belőlük, hogy Leonard sosem lesz képes túljutni a történteken. Szép lassan kerül le a fátyol az őrzött titokról, ám Leonard a kitárulkozásban sem leli nyugtát. Rajta csak a jövő segíthet, de erősnek kell maradnia, ami igencsak nehéz neki ebben a megértés nélküli világban, a környezetében, amelyben él. A fejezetről fejezetre ismételt mantra, miszerint kinyírja Asher Bealt, aztán magával is végez, és az állandóan emlegetett P-38-as náci fegyvere lassú méreg Leonard számára. Teher. De mikor abbamarad ezeknek az ismétlése, mikor a P-38-as is a feledésbe merül, Leonard megpróbál a jövő felé vezető útra lépni. Talán egyszer sikerül is neki. Talán, ha Linda akkor és ott megsüti a palacsintákat, megtudtuk volna, hogy sikerül-e neki. Talán végül a levelek adtak útmutatást Leonard számára. Ám így a remény haloványan ragyog, a jövő pedig kilátástalan.