Voreena

2015. március 30., hétfő

James Dashner: Tűzpróba

Voreena március 30, 2015 0 Comments

Nananana… Ez mi a frász?! Már az elején beindul a történet, minden a feje tetejére áll – már nem mintha bánnám –, de ami sok, az sok. Sajnos elkövettem azt a hibát, mint sokan; túl sokat vártam ettől a folytatástól. Az útvesztő vége azt sugallta, csak most kezdődik a káosz, a kalandok pedig egyre gyarapodnak, és most az olvasók megtudják, mi is az igazi vérengzés és a szívfájdalom. Félig ez igaz is, hisz' nem mondhatjuk, hogy nem voltak kalandok, és olyan megrendítő dolgok, melyektől elállt a lélegzetünk. Velem megesett – elég sokszor –, de nem erre számítottam. Abban reménykedtem, hogy még több izgalom jön, megannyi lenyűgöző lénnyel a nyomában, hogy a könyv eleget tegyen a veszedelmekre kiéhezett olvasóknak és fantasy mivoltának – hisz' fantasy, nem? :)

Valahogy nem stimmelt az egész… A sorok rossz előjelként üzenték, hogy ne számítsak arra, ezt ugyanolyan élmény lesz olvasni, mint Az útvesztőt. Ez eleinte lelombozott kissé, de megkíséreltem tartani az optimista hozzáállásomat, még ha éreztem is, hogy megkörnyékez az elbizonytalanodás köde. Uralkodni tudtam fölötte, hiszen egyre csak jöttek az érdekesebbnél érdekesebb dolgok, új szereplők, látomások, álmok és a valóságnak hitt valóságtalanság. Furcsán hangzik, ez igaz, de ez nem spoiler; mindenki hihet, amit akar. Addig úgysem tud meg semmit konkrétan, amíg el nem olvassa a könyvet. (Tőlem legalábbis nem.) :)

Ami a szereplőket illeti… MI VAN??! Kezdjük a mi drága Thomasunkkal. Egyemmeg. :3 Őt komolyan mondom, az elejétől a végéig imádtam, és ritka elenyésző nálam az ilyen karakter. Sokszor nem értettem vele egyet, mikor az érzelmeiről beszélt, vagy éppen gondolkodott róluk, ám végül mindig be kellett látnom, helyes döntést hozott… A helyében bizonyára mind hasonlóan elmélkedtünk és cselekedtünk volna. Viszont sokszor fájtak egyes elhatározásai. Mert most képzeljünk el egy szereplőt (TERESA), aki végre valahára sikerült megkedvelnünk, aztán bummm… Tönkre kell vágni mindent, mert így a helyes. Ahaa, és ebben az a legrosszabb, hogy míg te már azon vagy, hogy megbocsáss neki, Tommyka más véleményen van, és szétbomlasztja azt az elképzelésedet, hogy most minden happy end lesz végre. Micsoda tévhit volt ez részemről… És Brenda. Naneee, most komolyan? Igen, ez volt a reakció, de erről inkább nem nyilatkozok. Csak remélni tudom, hogy a film megkedvelteti velem, mert ha nem… csúnya vége lesz.

Aris, Jorge, Minho, Newt… A kergék. Istenem, mennyit sírtam én Minho miatt! Szívem csücske, úgy imádom, és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Pont ezért rettegtem annyira, hogy meghal, de persze nem kell őt félteni. De akkor is!!! :( Na mindegy. Newtban és Jorge-ban kellemeset csalódtam, na de Aris! Hát, nem volt szimpatikus egy pillanatig se, de amit tett, az egyszerűen undorító. Aztán a kis „szörnyellával” mintha mi sem történt volna… Persze, mert ez ilyen egyszerű. -.-' Én bizony ezt soha a kibökött életbe nem fogom megbocsájtani nekik, még akkor se, ha ez kissé igazságtalan… De nem érdekel, rohadjanak meg! Ami pedig a Kergéket illeti: FÚJ! Róluk ennyi. A „küldetésben” pedig nagyot csalódtam, ahogy a végében is. Nagyobb csattanóra és drámaibb befejezésre számítottam, de mint sokszor megesik, nem mindig kapjuk meg az élettől, amire vágyunk. :)

2015. március 29., vasárnap

James Dashner: Az útvesztő

Voreena március 29, 2015 2 Comments

Már a fülszöveg alapján megállapítható volt, hogy van fantázia a könyvben – és természetesen az íróban is. Viszont sajnos nem az ragadott meg, hanem a film, amit bevallom, a könyv olvasása előtt már megnéztem. Épp ezért bujkált bennem a félelem, hogy mi van, ha így tropára ment a meglepetés ereje, a dráma és az ezekkel járó megannyi izgalom?! Hm, valójában nem is tévedtem sokat; a film egészen könyvhű maradt, megtartotta a lényegesebb mozzanatokat, tényeket. Ám ebből mindenki rögtön következtethet arra, hogy ily módon én már mindent tudtam a könyvről, mielőtt kinyitottam volna – képletesen értve, mivel PDF formátumban olvastam. Aki viszont ekképp vélekedett, az velem együtt kicsit melléfogott.

Ez az iromány feltárta előttem fiúk/férfiak gondolkodását olyan lehetetlen helyzetekben, amiket elképzelni is megrendítő, nemhogy megelevenedni látni a mozivásznon. Letaglózó. Még sosem olvastam ehhez fogható fantasy történetet, bár azt sem mondhatnám, hogy már annyi fantasy könyvet tartottam a kezemben, hogy ezt ki merjem jelenteni. Ugyanakkor kétség sem férhet hozzá, csodálatos alkotás, melynek negatív és pozitív sajátosságai az egyensúly és a tökéletesség között vándorolnak. Sajnálatos módon ennek ellenére nem hozta azt a szintet, amit elvártam tőle.

Az alapsztoriról: ötletes, de korántsem kidolgozott. Az az igazság, hogy tényleg – komolyan – tökéletes könyv lenne Az útvesztő, csakhogy az író elvétett egy hibát; rossz írásmódot használt. Esküszöm, néhol már kezdtem úgy érezni, ÉN jobban írtam volna meg az adott helyzetet – és a velejáró alapvető érzéseket –, mint maga a szerző. És voltak pillanatok, mikor meg úgy éreztem, az író folyamatosan ismétel, mivel hát valljuk be, kicsit szűk látókörű volt szókincset illetően. Nekem legalábbis ez az álláspontom. De ettől eltekintve elégedett voltam az írással.

A szereplőkről: bár életszerűen reagált legtöbbjük a bonyodalmakra, olykor-olykor kicsit már idegesített a rettegés és a főszereplő iránt érzett ellenszenv, amely körülölelte őket, és ha épp ezek nem voltak ott, akkor is érezhető volt, hogy csupán megbújtak a feledés árnyékában, hogy mikor majd kedvük tartja, előugorhassanak. Maga a főszereplő, azaz Thomas, kifejezetten szimpatikus volt, az elejétől a végéig. Benne a kíváncsiság és a bátorság különleges egyvelege valami ritkaságot idézett elő számomra. Kedveltem. Aztán ott van Newt, Minho, Alby, Chuck, Gally és Teresa, az egyedüli nőnemű egyén. (Thomason kívül ők voltak még a lényegesebb karakterek.) Gally kivételével mindannyian elérték azt a szinten, ami nálam már a szimpatikus kategória. Legeslegkedvencem közülük Newt és Minho. Imádnivalóak. Alby a végére elérte, hogy sírjak miatta, ahogyan Chuck is. Azokat a tragikus pillanatokat egyetlen film sem tudná felülmúlni. Habár ezeket a NAGY pillanatokat sem tudtam teljes mértékben átérezni a szerző hibájából – ugyanis nem adott bele elegendő lelket. Ez igencsak elszomorított. Teresa a határvonalon táncolt, valójában sosem kedveltem, csak a finálé felé fordult a kocka kicsit.

A könyvben szereplő idegen szavak és lények nagyon megkapóak, szerintem. Azokon, hogy „plotty” és „bökött” meg kiváltképp nagyot nevettem. Érdekesek. A Siratók pedig egyszerűen lenyűgöző teremtmények. Vagy inkább undorítóak? Mindkettő. És őket hihetetlenül fantasztikusan írta meg Dashner, le a kalappal előtte. Elérte, hogy soha ne akarjak egy ilyen lénnyel se randevúzni.

A könyv végéről pedig annyit: a filmnek egy-két részletről eltekintve nagyobb volt a fantáziája. De most halál komolyan. (SPOILER!!!) Mi az már, hogy a könyvben az Alkotókkal úgymond „személyesen” is találkoznak, míg a filmben csupán egy felvételen látják őket (valójában csak egy nőt)?! És ebben az a poén, hogy a film ebből a szempontból kézrázást érdemel, ugyanis sokkal inkább képes volt megragadni azt a hangulatot, amit elvártam. És talán még a vége is. Azon meg röhögnöm kellett egy sort, hogy míg a könyvben BUSSZAL viszik el a fiúkat a borzalmak tetthelyéről, addig a filmben HELIKOPTERREL. Szerintem nem kell mondanom, mennyivel jobban hangzik a helikopter. Ám a Kitörés meggyőzött róla, hogy el kell olvasnom a folytatást is.

# disztopikus # fantasy

2015. március 28., szombat

Delphine de Vigan: No és Én

Voreena március 28, 2015 0 Comments

Vannak könyvek, amiket utálunk. Vannak könyvek, amiket szeretünk. Vannak könyvek, amik semmilyen érzelmet nem váltanak ki belőlünk. És vannak könyvek, melyeknél a kis elejtett szavacskák, amelyek véleményként szolgálnak, egyszerűen nem állják meg a helyüket.

A No és Én valahogy ennek a négy halmaznak a metszete:

Utáljuk, mert annyira fájdalmas.

Szeretjük, mert annyira gyönyörű.

Nem vált ki semmit belőlünk, mert már felemésztette az érzéseinket.

És nem merjük véleményezni, mert nincsenek rá megfelelő szavak.

A szerző Lou nézőpontjából olyan dolgokra hívja fel az olvasók figyelmét, amiket sokan elnyomnak magukban. De Lou elméje annyira szabad, képtelenség nem felfigyelni rá, nem odafigyelni rá. Az „intellektuálisan koraérett” kifejezés pedig túlságosan bebörtönző, szűk látókörű… nem igaz Lou-ra. Lou nem intellektuálisan koraérett, hanem egy csodálatos kislány, akinek túlságosan hamar kellett szembesülnie a világ terheivel. Ám ő pont ezért olyan csodálatos. A benne felgyülemlett érzéseket gondolatokba kivetítve közvetíti az olvasóknak, de nem is ez benne a csodálatos. Hanem az, ahogyan ezt teszi. Addig gondolkodik, amíg mi is csak és csak és csak arra tudunk gondolni, amire ő, és ő egyre mélyebbre fúrja magát bennünk, és aztán egyenesen a szívünkhöz beszél, mi pedig nem túrjuk ki onnan, nem ellenkezünk, csak hagyjuk, hogy kicsit szorongassa a lelkünket, míg az el nem fogadja, hogy ez van, nincs mit tenni, ez van, mi pedig nem teszünk semmit.

Egyszerűen csak olvasunk tovább, bűntudattal telve, Lou-val a szívünkben, Lucas-val a fülünkben, Nóval a szemünkben. Mert ők egyet alkotnak, segítik egymást, ott vannak egymásnak, de ha egyikük elvész, semmi sem a régi. A gyógyulás pedig egy furcsa, hosszú folyamat, beletörődni talán meg már automatikusan megy. No, a sokatlátó, úgy érzem, cserbenhagyta Lou-t. Nem tudom, miért, tényleg nem tudom, bizonyára csak a legjobbat akarta Lou-nak, talán jól is tette, nem tudom. Mégis, az a legrosszabb, hogy No elment egy szürke folttal megbélyegezve a helyét Csipet Lou szívében egy szebb jövőt ígérve, amiben ő már nincs, és nem is lesz, de az a folt kitörölhetetlen, beárnyékol egy ártatlan lelket. Tizenhárom évesen felnőni? Lou megtette, ezt pedig Nónak köszönheti. Hogy ezért hálás-e, vagy sem, sosem fogjuk megtudni, én legalábbis sosem, és nem is akarom, mert akkor elveszne minden, elveszne a könyv, elveszne az értelme. Mert ez a könyv azért van, hogy kérdéseket nyisson meg, és választ sose adjon rájuk, mert azokat nekünk kell megválaszolnunk, hogy megértsük az üzenetet és Csipet Lou elméjét.

Mert meg kell értenünk ezeket a dolgokat.

Lucas-ért…

Nóért…

Lou-ért.

A válaszokért.

# kedvencem # könyvértékelés

2015. március 17., kedd

Nicole Williams: Crash — Zuhanás

Voreena március 17, 2015 0 Comments

Oldalszám: 328
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Crash
Fordító: Sándor Alexandra Valéria

Lucy nem éppen arról álmodott, hogy új iskolában kezdje az utolsó évet. Arról pedig pláne nem, hogy a gimi rosszfiúja, Jude Ryder miatt a Southpointe’s gimi minden diákja ribancnak tartsa már az első napon. De csak a céljára összpontosít. Balerina szeretne lenni, s nem hagyja, hogy bármi az útjába álljon. Egészen addig, amíg újra Jude-ba nem botlik.

Ssszzz… Ez éget. De nem rossz értelemben, ugyanis kellemeset csalódtam. Ám mint minden könyvnek, ennek is vannak hibái. Számos hibái. Mégpedig nem más, mint a cselekmény hiánya és maga Lucy Larson. És a legszomorúbb dolog egy irományban, ha a főszereplőt nem kedvelik az olvasók. Mivel hát valljuk be, a drága drága Luce el-lett-csessszve. Elnézést a megfogalmazásért, de szebb kifejezést arra, amit az írónő művelt szerencsétlen Lucyvel (vagy Lucyval, nem t'om), egyszerűen képtelen vagyok kiötölni. Az meg, hogy konkrétan az egész történet egyetlen egy évet foglal magába, és mégis mindössze NYAMVADT 316 OLDAL, totálisan felháborító! Már elnézést, de inkább olvasok egy 600 oldalon át nyöszörgő esztendőről, mint egy ilyen semmi 300 oldalt végigszáguldó… semmiről. Mert ez egy NAGY. BÜDÖS. SEMMI. Mégis tetszett. Ez van.

A cselekmény. Mint azt említettem, szörnyen tragikus módon az író nem ismeri a cselekmény fogalmát. Legalábbis a főcselekményét biztosan nem. Persze, fel voltam én készülve mindenféle botrányos vétekre az értékelések alapján, olvastam is, hogy mások szerint sincs benne semmi töltelék. (Oké, ez nem teljesen igaz, mert vannak azért aprócska mellékszálacskák, de könyörgöööm! Mi a jó isten volt a könyv lényege?) Szóval… Ja. Az viszont nagyon-nagyon fájt, hogy (SPOILER!!!) már a kezdetek kezdetén, mikor még a történet konkrétan el sem kezdődött, és a főszereplők is csupán pár órája ismerték egymást, el-csat-tant-az-el-ső-CSÓK! OMG. Ennél a pontnál hanyatt vágódtam. Még életemben nem olvastam olyan könyvet, amiben a szerző nem tartotta, fogadta meg azt a kedves kis szabályt, miszerint az olvasók idegeit feszítve HÚZNI KELL A CSÓKOT. Kell, ember, vágod? Na most ezmiez? De még ha a fiú kezdeményezett volna, Istenem, a FIÚ. Lucytől nem ezt vártam. A történet eleje előtt viszont le a kalappal. Le. Voltam. Taglózva. Mert ilyen megkapó első két-három fejezetet a Csitt, csitt óta nemigen olvastam. Az a csók viszont betette a kiskaput. Tényleg elcseszte Williams. Ami a többit illeti… Vegyük például a táncot. Erről csak pozitív véleményt olvastam eddig, ám őszintén szólva… engem nem nyűgözött le. Azt vártam, hogy leírja, mennyire felszabadul, miközben perdül-fordul-ugrik, meg mit tudom én, szaltózik(?), és nem azt, hogy hatórányi (WHAT?!) táncikálás után két liter víz mekkora áldás… A történet ezen szálán orbitálisat csalódtam. A további szálakat a szereplőknél pedig bőven lesz alkalmam boncolgatni.

A szereplők. A főszereplőről nagyjából már kinyilvánítottam a véleményem. Persze voltak pillanatai, amiért tapsot érdemelt volna, de… de az a bizalomhiány, emberek… Fájdalom. Ám ennél is nagyobb fájdalom, hogy tök logikusan gondolkodik, ésszerű következtetéseket von le (öhm… általában), de véletlenül se azt mondaná, amit gondol. Mert könnyebb hiszékeny kis k*rvának látszani, mint értelmes, kötelességtudó lánynak. Hatalmas, de HATALMAS pozitívuma viszont a jótékonysági tevékenységei. Tiszteletreméltó, amiket tett a világ megváltásáért (bármennyire is túlzás ilyet mondani). Például a kutyákkal… a… mindennel. Engem ez szörnyen meghatott. Jude. Jude Ryder Jamieson. Szürke sapiii. Ő egy hatalmas <3. Annyira imádtam! Ritka sajnos az efféle rossz-perverz-mocskos rosszfiú, szóval… ahw. De miért éreztem magam a Gyönyörű sorscsapásban? Mert Jude Travis férfiasabb alteregója. Biza'. Azt hiszem, ezzel mindent el is mondtam róla. (Viszont nyolcmilliomodszor jobb, mint Travis Maddox!) Lucy szülei. Te. Jó. Ég. Végre! Végre van egy könyv, amiben a szülőktől nem kapok idegbajt, sőt! Sawyer Diamond. Hozzád intézem szavaim: Remélem fájt, mikor megszabadították a kezed a férfiasságodtól. Ó, és még egy dolog: rohadj meg, please. Taylor. Nagyon bírtam, és sajnálom, hogy csupán a mellékszereplők csoportját gazdagítja. Holly. Fogalmam sincs, hogy róla miért alkotott mindenki pozitív véleményt, mert nekem nem volt szimpatikus, és nem is értem, mit lehet benne szeretni. Csakhogy mivel igencsak sok érdekes dolog függ össze vele, ő egy viszonylag fontos szereplő. Elég sokat koppantam miatta, és jó pár OMG-t is megeresztettem. Damon. Úúúúú…! ^.^ EZ A NÉV! Damon Salvatore, alias Ian Somerhalder. Többet róla nem nyilatkozok. Cuki volt.

Na, ha valakit/valakiket kihagytam, az bizonyára azért van, mert az illető(k) nem említésre méltó(ak).

A vége. Szerintem errefelé én már belehaltam a folyamatosan rámtörő OMG-rohamokba, szóval nem mondok semmit. (Nem akarok spoilerezni, na.) Csak gratulálni tudok Nicole Williamsnek, mert sikerült elérnie, hogy sírjak (jó pár alkalommal), és hogy az utolsó oldalakig kételkedjek a sztori happy endjében. Ezért tényleg tapsot érdemel. Csatt, csatt. De komolyan lehetett volna hosszabb. És ez a borító…! Az okádnivaló rá a szebb kifejezés. Az eredeti fényévekkel csodásabb.

Viszont: Clash, gyere a mamihoz…

# Könyvértékelések # romantikus

2015. március 15., vasárnap

Molly McAdams: Taking Chances – Kétesélyes szerelem

Voreena március 15, 2015 2 Comments

Oldalszám: 520
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Taking Chances
Fordító: Varga Tibor

A tizennyolc éves Harper egész életét tengerészgyalogos apja szigorú felügyelete alatt töltötte, most azonban elérkezett az idő, amikor végre a saját életét élheti, és olyan tapasztalatokra tehet szert, amelyekről korábban csak az apja egységében szolgáló újoncoktól hallott. Harper hatalmas reményekkel kezdi meg első évét a San Diego-i Állami Egyetemen.

Uramatyám, ilyet én még nem olvastam. Szörnyű. Azt hiszem, nem túlzás azt mondanom, hogy életem legrosszabb olvasmánya volt, épp ezért – és most nagyon csúnyát mondok – nem. Olvastam. Végig. Egy az, hogy többet vártam – na jó, valójában egy cseppet sem számítottam többre, sőt, a borító és a fülszöveg kivételesen tökéletesen tükrözi a könyv tartalmát (ami egyenlő az összes létező elcsépelt ostobasággal egy rakáson). És ezt a lehető legrosszabb értelemben tessék venni. Ráadásul annyi az ellentmondás, annyi a képtelenség és annyi a fölösleges összefüggés benne, hogy az már szinte fizikai fájdalmat okozott. Komolyan.

Ó, és, emberek, egy TIZENNYOLC éves lányról beszélünk. Tizennyolc. Én tizennégy éves vagyok (2014-ben 😂), de esküszöm, a könyv olvasása közben megvolt az az enyhe érzésem, hogy ha én most ebben a történetben volnék, vajon túlzás lenne-e azt mondani, hogy köbö a huszonnyolcat verdesném. Szerintem nem. Na de hogy mi a legjobb? Még sosem olvastam szerelmi háromszöges sztorit (mondjuk erre inkább a szerelmi négyszög kifejezést használnám…), és talán ezek után soha nem is fogok. Biztosan vannak jó szerelmi öö… sokszöges történetek, és én pont kiszúrtam a kukába valót (ehh…), de tényleg… komolyan, ezek után nem biztos, hogy szeretnék újra átélni ilyen mértékű mentális roncsolást.

A szereplők. Drága főhősnőnk személyében üdvözölhetjük Harpert. A falra másztam tőle – a szó szoros értelmében. Első ellentmondás: party ezerrel. Ez. Mi. A. Frászkarika? Harper nem az a csajos, bulizós csaj, de persze, menjünk, bulizzunk, mert ez kell, csak ez kell, és amúgy is már annyi tapasztalata, bátorsága és ESZE van, hogy elég egy cuki kérdés és a bólintás szinte reflexszerű. Aztán a smink, a „ribirucikák” – ugyebár… Harper sosem sminkelte magát, nem öltözködött kirívóan. De ááá, nem, elég egy Bree nevezetű leányka, és máris a ló túloldalán találja magát. Bravó. (És még hogy nem befolyásolható!? Hahh… Még magát sem ismeri. Meg értem én, hogy lázad, de ez… Jézus. Szerintem elmentek neki otthonról. Jó messzire, sajna.) Viszont ha Harpert egyetlen szóval kéne jellemeznem: szánalmas.

Chase. Szervusz, kezet is rázhatsz Travis Maddioxszal, gratulálok! Viccet félretéve: Travisszel ellentétben Chase-t halálosan imádtam, de nem tetszett, hogy szinte első látásra „beleszeretett” Harperbe. (Pfuj, utálom ezt a nevet.) És mi ez az állandó ölelgetés, fülbe suttogás meg tapizás a pasiknál? Beszarás. Hehe, na de most jön a jó rész, ami ERŐSEN SPOILERES!!! Ne olvasd tovább, ha el akarod olvasni a könyvet, mert ezek után egymilliárdszor újragondolod a döntésed.

(SPOILER NYITÁS.) Én úgy bőgtem… Chase… Mi-a-franc? A szereplő, az egyetlen szereplő, akiért érdemes lett volna végigolvasnom ezt a… fost – már bocsánat –, az ő volt. Volt. Igen, mert a drágalátos írónőnek feltétlenül ki kellett nyírnia – hogy rohadjon meg. :’( És mi a legszomorúbb ebben? Az, hogy ezt véletlenül olvastam el egy kritikában. Nagyon fájt, és nem tudtam megállni a sírást. Itt hagytam abba. A könyv felénél, egy kritika miatt félbehagytam a Kétesélyes szerelmet. Annyi lelki erőm maradt még, hogy megkeressem, hogy halt meg, de csak utalásokat találtam, és megint kiborultam. (SPOILER VÉGE.)

Azt hittem, ki tudom ismerni a könyveket. Azt hittem, ebben is kiderül majd, hogy a nyálas-képű- hozzanak-felmosót-rókáznom-kell Brandon valójában egy kis gennyláda, és Chase majd jön, és mindent helyretesz, de… azt hiszem, életemben először egy könyv nem úgy végződött, ahogy azt vártam. Vagy ahogyan annak végződnie kellett volna.

Ha bármikor is eszembe jutna folytatni a könyvet, emlékeztetem magam arra, milyen volt százszor belevernem a fejem egy fiktív, kemény és végtelenül kopár falba.

Vigyázat, a kommentek spoilert tartalmaznak!

# könyvértékelés # romantikus

2015. március 11., szerda

Becca Fitzpatrick: Hush hush — Csitt, csitt

Voreena március 11, 2015 2 Comments

Oldalszám: 360
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Hush Hush
Fordító: Farkas Orsolya

A romantika nem szerepelt Nora Grey tervei között. Az iskolában egy sráchoz sem vonzódott különösebben, akármennyire is próbálta erőltetni legjobb barátnője, Vee. Aztán feltűnt Folt. Simulékony mosolyával és tekintetével, amivel mintha a lány veséjébe látna, Folt legjobb belátása ellenére is vonzza Norát.

Hm… Így, másodjára is olvasva a könyvet, kicsit átértékeltem az iránta érzett rajongásomat. Elsőre lenyűgözött, most inkább elgondolkodtatott. Ám annak ellenére, hogy így felfigyeltem a könyv hiányosságaira, képtelen lennék nem öt csillagra értékelni. Ez a történet magával ragadó, ahogy az meg van írva, és még mindig az első helyen szerepel azon a bizonyos dobogón, amit magamnak állítottam fel. Aranyérmes, esküszöm. Nem szokványos. És ez az, ami igazán számít. A többi elem, attól függetlenül, hogy létfontosságú, csupán másodlagos szerepet kap.

A történet. Emberek, bukottak, Nephilimek. Halandók és halhatatlanok. Érzők és nem érzők. Valójában ez az, amiből az író nagyot, drámait alkothatott volna. Igen, oda vagyok a drámákért, a drámát nem lehet megunni, a drámát szeretni kell, a dráma maga a kihagyhatatlan lélek. Én így gondolom. Az, hogy (SPOILER!!!) Folt nem érez, nem képes észlelni a fizikai tapintást és egyéb nélkülözhetetlen dolgot, nagyon (ismétlem: nagyon!) nagy szerepet kellett volna kapnia. Drámát. Ám ez elmaradt. Az írónő viszont megúszta, ugyanis a következő részekben ez már egy feszegetett tény – hál' istennek! De akkor is felfoghatatlan, hogy Nora ebbe nem gondolt bele mélyebben. Később igen, javult a felfogása, és talán úgy ahogy – valahogy – sikerült elfogadható viselkedést tanúsítania, azonban csak félig. Ezzel nem voltam megelégedve.

A cselekményekről. Most azon elmélkedem, mi volt a fő szála a könyvnek? Merthogy történtek dolgok, de mindegyik megkaphatná a központi szerepet – legalábbis szerintem. (SPOILER!!!) Folt. Micsoda Folt/Mi köze van Norának Folthoz/Mit akar tőle Folt? Ez egy kupac. Avagy: Ki a símaszkos/Miért verte meg Vee-t a símaszkos/Miért követi/Miért leselkedik utána? És végül: Elliot és Jules. Hm. Észlelhető – még annak is, aki nem olvasta –, hogy a három kupac közül leginkább a símaszkos-téma emelkedik ki. Vagy mégsem? Kinek mi, de véleményem szerint az hívja magára a legtöbb figyelmet. Normál esetben. De mi van, ha minket jobban érdekel Folt? Így vagyok ezzel én is. Folt sodorta Nora életébe a katyvaszt. Na de ebben a limlomban hogyan találod meg, amit keresel? És igen, valami kirívót keresel… De hát itt minden csillog! Akkor mégis hogy? Agyalj, és ne ródd meg rögtön szegény írónőt. Nem az ő hibája, ha nem találod a kincset.

A szereplők. Nos, kezdjük az igazán tragikusakkal, élükön Vee Sky. Uramisten, milyen legjobb barát az ilyen?! Egy az, hogy úgy beszél, mint a kuplerájok stand-up-osa, de az, hogy ilyen énközpontú liba, az már egészen más tészta. A beszólásain még – talán – röhögtem is, de hogy valamiért mindig ő a lényeg, a sztár, a csillag, mely felragyog az égen, az már sok volt. Nem értem, Nora hogy nézhette el neki a naivitását, ami miatt nemhogy csak ő, de mindketten életveszélybe kerültek. És a későbbiekben csak nagyobb csalódás volt nekem. Az epilógus viszont tapsot érdemel. Megmentette Vee-t a viszkető tenyeremtől.

A rendőrök. Ilyen idegesítő rendőrök remélem, nem léteznek. Látom én, hogy valójában minden logikus, helyén van az eszük és megfelelően szólalnak fel a látogatások során, de argh… mindegy. Aztán ott van Nora anyja. Elég, ha azt mondom, irritáló? Szerintem tökéletesebb jelző nincs is rá. Hm. Igen, valójában ők a könyv negatív karakterei. És persze Elliot és Jules. Jaj, nem hiszem el, hogy majdnem kimaradtak! Hát ők a poénpáros, emberek. Ellenben ők pozitívan negatív szereplők. Az ilyenekre is szükség van olykor.

Nora és Folt. Nora szimpatikusabb bármely női főszereplőnél, akit eddig olvastam. Hűbéreskütis tennék rá. És annyi szent, hogy Katnél (Obszidián), Galambnál (Gyönyörű sorscsapás – azért ez cuki becenév), vagy esetleg Emmánál (Elakadó lélegzet) százszor jobb alakítást nyújtott a műben. És persze sorolhatnám tovább az alá szoruló, egyre szánalmasabb női főszereplőket, a lista hosszú. Ám most megmenti a helyzetet Folt. Folt Cipriano. Egy: a név nem negatívum, és nem ér lepontozni, mert az ok, amiért ez a neve, teljesen indokolt. Most ezen miért kell fennakadni? Nekem tetszik. Kettő: Foltnál nincs jobb férfikarakter a könyvek birodalmában, pont. Khm… Bevonnám a körbe Rixont, a második szerelmemet. Róla nem spoilerkedem, csak annyit jegyeznék meg: későbbi tettei ellenére egyszerűen imádtam. Végig. Komolyan. Pont.

Szóval összességében: remek mű. Szeretem. Az írásmód megkapó, a mondatok összeszedettek, rendezettek, érzékiek. Van lelkük. (Taps.) A cselekmény érdekes, figyelemfelkeltő, vadító és élvezhető. A szereplők elfogadhatóak, illenek a sztoriba. A történet… Szép. És csak egyre szebb lesz. És nem lehet ennél kifejezőbbet mondani.

Magával ragad.