James Dashner: Az útvesztő

Már a fülszöveg alapján megállapítható volt, hogy van fantázia a könyvben – és természetesen az íróban is. Viszont sajnos nem az ragadott meg, hanem a film, amit bevallom, a könyv olvasása előtt már megnéztem. Épp ezért bujkált bennem a félelem, hogy mi van, ha így tropára ment a meglepetés ereje, a dráma és az ezekkel járó megannyi izgalom?! Hm, valójában nem is tévedtem sokat; a film egészen könyvhű maradt, megtartotta a lényegesebb mozzanatokat, tényeket. Ám ebből mindenki rögtön következtethet arra, hogy ily módon én már mindent tudtam a könyvről, mielőtt kinyitottam volna – képletesen értve, mivel PDF formátumban olvastam. Aki viszont ekképp vélekedett, az velem együtt kicsit melléfogott.

Ez az iromány feltárta előttem fiúk/férfiak gondolkodását olyan lehetetlen helyzetekben, amiket elképzelni is megrendítő, nemhogy megelevenedni látni a mozivásznon. Letaglózó. Még sosem olvastam ehhez fogható fantasy történetet, bár azt sem mondhatnám, hogy már annyi fantasy könyvet tartottam a kezemben, hogy ezt ki merjem jelenteni. Ugyanakkor kétség sem férhet hozzá, csodálatos alkotás, melynek negatív és pozitív sajátosságai az egyensúly és a tökéletesség között vándorolnak. Sajnálatos módon ennek ellenére nem hozta azt a szintet, amit elvártam tőle.

Az alapsztoriról: ötletes, de korántsem kidolgozott. Az az igazság, hogy tényleg – komolyan – tökéletes könyv lenne Az útvesztő, csakhogy az író elvétett egy hibát; rossz írásmódot használt. Esküszöm, néhol már kezdtem úgy érezni, ÉN jobban írtam volna meg az adott helyzetet – és a velejáró alapvető érzéseket –, mint maga a szerző. És voltak pillanatok, mikor meg úgy éreztem, az író folyamatosan ismétel, mivel hát valljuk be, kicsit szűk látókörű volt szókincset illetően. Nekem legalábbis ez az álláspontom. De ettől eltekintve elégedett voltam az írással.

A szereplőkről: bár életszerűen reagált legtöbbjük a bonyodalmakra, olykor-olykor kicsit már idegesített a rettegés és a főszereplő iránt érzett ellenszenv, amely körülölelte őket, és ha épp ezek nem voltak ott, akkor is érezhető volt, hogy csupán megbújtak a feledés árnyékában, hogy mikor majd kedvük tartja, előugorhassanak. Maga a főszereplő, azaz Thomas, kifejezetten szimpatikus volt, az elejétől a végéig. Benne a kíváncsiság és a bátorság különleges egyvelege valami ritkaságot idézett elő számomra. Kedveltem. Aztán ott van Newt, Minho, Alby, Chuck, Gally és Teresa, az egyedüli nőnemű egyén. (Thomason kívül ők voltak még a lényegesebb karakterek.) Gally kivételével mindannyian elérték azt a szinten, ami nálam már a szimpatikus kategória. Legeslegkedvencem közülük Newt és Minho. Imádnivalóak. Alby a végére elérte, hogy sírjak miatta, ahogyan Chuck is. Azokat a tragikus pillanatokat egyetlen film sem tudná felülmúlni. Habár ezeket a NAGY pillanatokat sem tudtam teljes mértékben átérezni a szerző hibájából – ugyanis nem adott bele elegendő lelket. Ez igencsak elszomorított. Teresa a határvonalon táncolt, valójában sosem kedveltem, csak a finálé felé fordult a kocka kicsit.

A könyvben szereplő idegen szavak és lények nagyon megkapóak, szerintem. Azokon, hogy „plotty” és „bökött” meg kiváltképp nagyot nevettem. Érdekesek. A Siratók pedig egyszerűen lenyűgöző teremtmények. Vagy inkább undorítóak? Mindkettő. És őket hihetetlenül fantasztikusan írta meg Dashner, le a kalappal előtte. Elérte, hogy soha ne akarjak egy ilyen lénnyel se randevúzni.

A könyv végéről pedig annyit: a filmnek egy-két részletről eltekintve nagyobb volt a fantáziája. De most halál komolyan. (SPOILER!!!) Mi az már, hogy a könyvben az Alkotókkal úgymond „személyesen” is találkoznak, míg a filmben csupán egy felvételen látják őket (valójában csak egy nőt)?! És ebben az a poén, hogy a film ebből a szempontból kézrázást érdemel, ugyanis sokkal inkább képes volt megragadni azt a hangulatot, amit elvártam. És talán még a vége is. Azon meg röhögnöm kellett egy sort, hogy míg a könyvben BUSSZAL viszik el a fiúkat a borzalmak tetthelyéről, addig a filmben HELIKOPTERREL. Szerintem nem kell mondanom, mennyivel jobban hangzik a helikopter. Ám a Kitörés meggyőzött róla, hogy el kell olvasnom a folytatást is.