Delphine de Vigan: No és Én

Vannak könyvek, amiket utálunk. Vannak könyvek, amiket szeretünk. Vannak könyvek, amik semmilyen érzelmet nem váltanak ki belőlünk. És vannak könyvek, melyeknél a kis elejtett szavacskák, amelyek véleményként szolgálnak, egyszerűen nem állják meg a helyüket.

A No és Én valahogy ennek a négy halmaznak a metszete:

Utáljuk, mert annyira fájdalmas.

Szeretjük, mert annyira gyönyörű.

Nem vált ki semmit belőlünk, mert már felemésztette az érzéseinket.

És nem merjük véleményezni, mert nincsenek rá megfelelő szavak.

A szerző Lou nézőpontjából olyan dolgokra hívja fel az olvasók figyelmét, amiket sokan elnyomnak magukban. De Lou elméje annyira szabad, képtelenség nem felfigyelni rá, nem odafigyelni rá. Az „intellektuálisan koraérett” kifejezés pedig túlságosan bebörtönző, szűk látókörű… nem igaz Lou-ra. Lou nem intellektuálisan koraérett, hanem egy csodálatos kislány, akinek túlságosan hamar kellett szembesülnie a világ terheivel. Ám ő pont ezért olyan csodálatos. A benne felgyülemlett érzéseket gondolatokba kivetítve közvetíti az olvasóknak, de nem is ez benne a csodálatos. Hanem az, ahogyan ezt teszi. Addig gondolkodik, amíg mi is csak és csak és csak arra tudunk gondolni, amire ő, és ő egyre mélyebbre fúrja magát bennünk, és aztán egyenesen a szívünkhöz beszél, mi pedig nem túrjuk ki onnan, nem ellenkezünk, csak hagyjuk, hogy kicsit szorongassa a lelkünket, míg az el nem fogadja, hogy ez van, nincs mit tenni, ez van, mi pedig nem teszünk semmit.

Egyszerűen csak olvasunk tovább, bűntudattal telve, Lou-val a szívünkben, Lucas-val a fülünkben, Nóval a szemünkben. Mert ők egyet alkotnak, segítik egymást, ott vannak egymásnak, de ha egyikük elvész, semmi sem a régi. A gyógyulás pedig egy furcsa, hosszú folyamat, beletörődni talán meg már automatikusan megy. No, a sokatlátó, úgy érzem, cserbenhagyta Lou-t. Nem tudom, miért, tényleg nem tudom, bizonyára csak a legjobbat akarta Lou-nak, talán jól is tette, nem tudom. Mégis, az a legrosszabb, hogy No elment egy szürke folttal megbélyegezve a helyét Csipet Lou szívében egy szebb jövőt ígérve, amiben ő már nincs, és nem is lesz, de az a folt kitörölhetetlen, beárnyékol egy ártatlan lelket. Tizenhárom évesen felnőni? Lou megtette, ezt pedig Nónak köszönheti. Hogy ezért hálás-e, vagy sem, sosem fogjuk megtudni, én legalábbis sosem, és nem is akarom, mert akkor elveszne minden, elveszne a könyv, elveszne az értelme. Mert ez a könyv azért van, hogy kérdéseket nyisson meg, és választ sose adjon rájuk, mert azokat nekünk kell megválaszolnunk, hogy megértsük az üzenetet és Csipet Lou elméjét.

Mert meg kell értenünk ezeket a dolgokat.

Lucas-ért…

Nóért…

Lou-ért.

A válaszokért.