A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kedvenceim. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kedvenceim. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. január 23., szerda

Elle Kennedy: The Mistake — A baklövés

január 23, 2019 0 Comments


Oldalszám: 352
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: The Mistake
Fordító: Barthó Eszter

Az egyetemista John Logan bármelyik lányt megkaphatja. A hokicsapat sztárjaként az élete csupa buli és csajozás, ám lefegyverző mosolya és laza stílusa valójában csak álca, amivel a diploma után rá váró évek miatti keserűségét leplezi. Szexi kalandja az elsőéves Grace Iversszel egy időre feledteti vele a gondokat, de egy meggondolatlan lépés miatt elveszíti a lányt, és utána kemény erőfeszítéseket kell tennie, hogy bebizonyítsa, megérdemel egy második esélyt.

Cselekményleírást tartalmazó szöveg!
    Mm, hát ez is elképesztően jóra sikeredett véleményem szerint. Talán néhol lapos volt, néhol kicsit sok, de nekem nagyon tetszett minden hibája ellenére.
    Nem voltam elragadtatva az alaphelyzettől. Sajnos úgy kezdtem neki az olvasásnak, hogy alapból negatívan álltam a főszereplőhöz, mivel, hát, Logan „szerelmes” a legjobb haverja barátnőjébe, Hannah-ba. Szóval szántam a szerencsétlent, és bár az első részben attól féltem, hogy nyíltan fog közeledni a lány felé, a második részben meglepetésemre épp ellenkezőleg cselekedett, jófiú módjára, és inkább megubózott. Nem a legmegfelelőbb kezelési módszer, de én kedveltem érte. És elkezdődött a szimpátiám kivirágzása felé, ami alatt a kedvenc szereplőmmé nőtte ki magát a sorozatban (pedig azt hittem, Garrettet már senki sem fogja felülmúlni, egyemmeg). Szóval tetszett az alaphelyzet. Grace-től teljesen le voltam döbbenve, hogy mennyire rokonszenves, érdekes, vicces karakter (mondjuk később voltak ingadozások nála, amikor kevésbé kedveltem, de hát mindenhol vannak mélypontok…). Odáig voltam az első találkozásukkor, baromi cuki és vicces volt. Viszont egyszerűen nem tudom elhinni, hogy a srácok ennyire kanosak legyenek. 
    Amikor Hannah szembesítette Logant a saját vágyaival, hatalmas kő esett le a szívemről. Úgy éreztem, végre nem kell szánnom a srácot, és elkezdődhet a könyv.
    Logan apja alkoholista. Ezen meglepődtem, de attól függetlenül, hogy ez egyébként egy szörnyű (és igen gyakori) függőség, tetszett. Adott egy komolyabb élt a könyvnek, de szerencsére nem tette totál depissé (ahogy Garrettnél sem, pedig ott a családon belüli erőszak szerintem elég kemény téma volt). Aztán jött egy kis szokásos kavar, természetesen Logan elcseszett mindent, Ramona pedig ribanckodásával végre megmutatta valódi, romlott énjét. Furcsa módon őt bár utáltam, de át tudtam érezni, mi kavarog a lelkében. Ez viszont akkor sem mentség arra, hogy tulajdonképpen hátba támadta a legjobb barátnőjét. Jött a nyár. Féltem, hogy Grace-ben a gyűlölet olyan fokokra hág majd ez alatt az idő alatt, hogy teljesen megváltozik (ahogy a fülszöveg is utalt erre), plusz elfelejti Logant, és hogy ezáltal elhal a szimpátiám iránta. De hála Istennek, csak szőke lett, és csupán egy gyenge falat sikerült maga köré emelnie, amit Logan később sikeresen áttört (természetesen). Halálra nevettem magam és olvadoztam a visszahódításos jeleneteknél, azt azonban le kell szögeznem, hogy az a rádiós vallomás elég nyálas volt, még nekem is. 😆
    Nagyon féltem, hogy Logan jövője reménytelen lesz, így nagyon örültem, hogy valóra vált az álma, és hogy Garretthez hasonlóan ő is a hokinál kötött ki. Elle Kennedy nagyon ért hozzá, hogy szerettesse meg velem a srácait. Előre félek, mi lesz Deannel! 💗
Continue reading...
# kedvenceim # Könyvértékelések
�s Nincsenek megjegyzések: quickedit
Marcadores: , , ,

2016. június 4., szombat

Sarah Dessen: Álom két keréken

június 04, 2016 0 Comments

Nem tudom elégszer hangoztatni, mennyire imádom Sarah Dessen könyveit. Épphogy befejeztem az Álom két keréken-t, máris egy újabb írást szeretnék olvasni az írónőtől. Hogy ezzel mégis mi a probléma? Ez az UTOLSÓ könyve, amit kiadtak magyarul, és amit még nem olvastam tőle – vagyis most már de –, és ahogy ez lassan tudatosul bennem, érzem, picit összetörik valami a szívemben. Ez pedig ráébreszt arra, hogy végre, végre megtaláltam az én nagybetűs Írónőmet. Az Írónőt, aki mindig úgy ír, olyan témában, olyan karakterekkel, hogy egyszerűen nem bírom letenni a könyveit, mivel a világok, amelyeket teremt, beszippantanak, és odaláncolnak a szereplők mellé. Általában nem szoktam ennyire „tipikus kritikaírós”-an fogalmazni (ez most picit nárcisztikus kijelentés lett, mi? :'D), de a jelenlegi állapotomban csak ennyire futja. Ugyanis – mint mindig, amikor Sarah Dessentől olvasok – kicsit most le vagyok törve. Bár szerintem ezt épp eléggé érzékeltettem az első sorokban leírtakkal.
A szokásos kis bevezető után rátérnék a könyvre, csakhogy a megszokottól eltérően most egy leheletnyit mesélősre veszem a figurát.
Szóval. Végre kézbe veszed a megrendelt könyveidet. Nehéz eldöntened, hogy melyiket kezd el, hisz a négy közül kettőt tartasz a kezedben, amelyek két csodálatos írónő tollából származnak; egy Maggie Stiefvateréből és egy másik Sarah Dessenéből. Csupán az egyiket olvashatod el, mivel nagy okosan azt mondtad a szüleidnek: „Úúúh, most akció van a Könyvmolyképzőnél, megrendelhetem ezt a négy könyvet, amikből egyet most, a többit később, szülinapkor és karácsonykor kapom meg? Ötven százalékos kedvezmény is van, ÖTVEN! Jó, jó, nem az Álom két keréken-re, arra nincs valami sok… De akkor iiiiis!!” Nehéz a döntés, de számodra mégis szinte magától értetődő a válasz: Sarah Dessen, keblemre!
Így kezdődött. Nem semmi sztori, mi? Ja, tudom, tudom, hogy mindenki végigolvasta, mert aaannyira nagyon érdekes. :D Lassan el kéne kezdenem a könyvről is beszélni…
SPOILER RIADÓ!
Szóval – csapó kettő. Bírom, hogy mindenkinek ilyen totál különleges neve van, kezdve az Audennel és az Eli-jal, nem is beszélve a Heidiről és a Wallace-ról. Az „Óden” még oké. A „Hédi” és a „Hájdi” között már vacilláltam picit, de mondván, hogy a második kiejtés már németes, plusz hülyén hangzik, letettem róla. Na de a Wallace az most „Valasz”, „Velesz”, „Velész”, vagy mi a jóanyámúristenje, mert én mindig máshogy hívtam. És akkor itt van No.1: Eli. Ennek a névnek a létezéséről nem is tudtam. Vagyis hallani lehet hogy hallottam, de leírva… Először „Eli” volt. Valamiért egyértelműnek vettem, hogy így kell kiejteni, kicsit sem merült fel nálam a gyanú, ami később, a toldalékolásoknál a szemem előtt lóbálva a kezét a pofámba üvöltötte, hogy: „Csajszikám, há' észnél vagy? Mióta ejtjük ugyanúgy az angolt és a magyart?” Így lett „Eli”-ből „Iláj”, ami nemcsak jobban hangzott, de még a toldalékolási formáknak is eleget tett.
Kanyarodjunk vissza! Tehát adott egy tanulásmániás, tapasztalatlan kamaszlány; Auden és egy tapasztalt, „lesz, ami lesz”-stílusú érett fiú, Eli. Mindkettejük életében történtek tragikus dolgok, így az alvást már csak hírből ismerik. Tökéletes páros. És ez annyira jellemző Dessenre! A női főszereplői mind vagy túlságosan zárkózott – ez a gyakoribb –, vagy szimplán mindenhez érdektelenül áll hozzá. Míg a férfi – főszereplőknek nem tudom, mennyire mondhatóak, mert mindig olyan keveset szerepelnek – karakterek mindig olyan mások. Mármint különlegesek. Nagyon ritka, hogy a két szereplő az első találkozásnál egyáltalán tesz a másikra valamilyen benyomást, konkrétan semmi kémia nincs köztük, de mégis. Ez nálam amolyan WTF-hatást eredményez, de imádom. :3 Egyedül az zavar mindig, hogy, mint említettem, nagyon keveset szerepelnek a férfi főszereplők. Nem várom el – Dessentől meg pláne –, hogy a pasi állandóan a csaj sarkában loholjon, de jó lenne többször olvasni róla, nem csak ötven oldalanként egyszer.
Ami most kikívánkozik belőlem, az az, hogy elmondjam, mely szereplőket utáltam, míg meg nem változtak. Robert és Victoria West. HOGY LEHETNEK ILYEN BAROMI ÖNZŐEK?! Még ha azt is mondják, szeretik a családjukat, kábé lesz*rják, mi van velük.
Robert… KI A LÓSZ*RT ÉRDEKEL, HÁNY ÓRÁT KELL ALUDNOD? Mit neked az a nyavalyás kilenc óra, ember?! Mindenkinek annyit kéne aludnia, hahó! Igen, képzeld, a feleségednek is, szóval mi lenne, ha az életben egyszer feltápászkodnál a s*ggedről, kilépnél az ajtón, és a kezedbe vennéd a gyereked, nem csak akkor, amikor épp jó kedved van? Szerinted Heidi mennyit alszik? Harmadannyit se, mint te, édesem, és szerintem még sokat is mondtam. Azt mondod, mindennél fontosabbak a gyerekeid, mi? És mégis mit csinálsz egész álló nap? Könyvet írsz és menekülsz, bakker! GRATULÁLOK.
Szerencse, hogy Auden nem vak. Egyedül azért voltam képes elviselni Robertet, mert a csajszi szereti, én meg a csajszit szeretem. :)
Victoria… NŐJ MÁR FEL! Mennyi is vagy, negyven? Érett nő, a francokat! Aki ennyi idősen még mindig azon röhög, hogy mások mit rontottak el az életükben, még egy ötéves szintjén sem állnak.
Hál' isten, ő is megváltozott. Ezért megbocsátok Sarah Dessennek. :)
Még pár szó a főszereplőről, és befejezem.
Auden jellemfejlődése lenyűgöző volt! Olvasni, ahogy egy ember gondolkodásmódja megváltozik, ahogy az elméje új elveket fogad be, igazán megható tud lenni. Auden megszámlálhatatlan sokszor leesett már a bicikliről. Ha most olyan lenne, mint régen, otthagyta volna a bringát a könyv végén, ott, a földön, hogy rátapadjon a por, és jelentéktelenné váljon. De megváltozott. Felszállt a biciklire. És többet nem is szállt le róla.
Kedvenc idézetem:
‒ Minden sérülés számít ‒ ismételte Adam megint. ‒ De a lényeg, hogy nem az határoz meg, hányszor esel le, hanem hogy hányszor szállsz vissza a biciklire.
Adam a könyv aranyköpője. :3
Hiába áradoznék a könyvről, hiába írnám le, mi történt benne, és mit éreztem akkor, amikor olvastam a fejezeteket… Így nem az igazi. Ez a könyv pont olyan tökéletes, mint Dessen Tökéletes című könyve. (Hahahaha, tudom, ontom a poént.) De komolyan. Imádtam. :)
Continue reading...
# kedvenceim # Könyvértékelések
�s Nincsenek megjegyzések: quickedit
Marcadores: , , , ,

2016. április 29., péntek

Maggie Stiefvater: The Dream Thieves – Álomrablók

április 29, 2016 0 Comments
Oldalszám: 488
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Raven Cycle Book 2: The Dream Thieves
Fordító: Molnár Edit
Most, hogy Cabeswater körül életre keltek a Ley-vonalak, Ronan, Gansey, Blue és Adam élete gyökeres fordulatot vesz. Ronan, például, egyre mélyebbre merül az álmaiban, és az álmok is egyre erőszakosabban tolakodnak be az ébrenlét óráiba. Mindeközben néhány velejéig gonosz ember ugyanazt a mozaikdarabkát keresi, amit Gansey is...
Álomrablók. Hát, igen… Nagy elvárásaim voltak a folytatást illetően, de féltem, hogy csalódni fogok. Igaz, már szinte hozzászoktam, hogy az írók nagy része – akik többrészes könyveket írnak – nem képes tartani, jobb esetben felülmúlni ugyanazt a szintet, amelyet az első kötetben az olvasók elé vetett. De most a Hollófiúk folytatásáról van szó, amely számomra felső kategóriás, sőt, szinte már tökéletes könyvnek minősül. Jól döntöttem, mikor megrendeltem a sorozat eddig kijött három részét – ami, megjegyzem, bátor cselekedet volt tőlem. (Igazából volt kuponom, és muszáj volt választanom valamit, végül pedig ezekre a gyöngyszemekre esett a választásom).
A szereplők. Nyilván nem fogom újfent kielemezni az összes jómadarat – maximum, akit érdemesnek találok rá –, csak az új szereplőket. Joseph Kavinsky. Durva, zabolázatlan, hangos. Nagyjából ezek voltak nála az első reakcióim. Ja, és nem volt szimpi. Illetve állj, helyesbítek: elhitettem magammal, hogy nem kedvelem, mivel Gansey-ék sem kedvelték. Ez van, ha az ember odavan egy szereplőért… Akit ő nem kedvel, annak a neve nálad is automatikusan repül a Death Note-ba. (Animések értékelik a poént? XD) Ám ahogy haladt a sztori és fogytak az oldalak (490, uhh… de kivételesen örültem a könyv vastagságának :3), rá kellett jönnöm, hogy Kavinsky pajti nem is olyan rossz csávó. A Ronannal való kapcsolata hol megnevettetett, hol megindított, de volt olyan is, hogy feldühített. Baromira. És megijesztett. Baromira. Hisz Kavinsky drága előszeretettel keverte bajba a mi kis álmodónkat. SPOILER!!! Komolyan mondom, mikor összetörte Töfit (Gansey kocsija), azt hittem szívbajt kapok, és legszívesebben felakasztottam volna Kavinskyt. De aztán a könyv végén… Hát, igencsak sokként ért, hogy meghalt. Totálisan lesújtott. Pityeregtem is picit. Viszont tudatában vagyok annak, hogy meg kellett halnia szegénykémnek. Egyetlen dolog idegesít nagyon, amit soha a drágalátos életben sem fogok megtudni: a nemi beállítottsága. SPOILER VÉGE!!! Mr. Grey. Szürke ruha, szürke cuccok… Szürke. Igazán leleményes álnév. :') Nem voltam elájulva tőle. Azon meg egyenesen hánynom kellett, mikor Maurával enyelgett. Eeeh, nem jönnek be nekem ezek az anyuci x új pasi párosítások, mert ezek a nők mindig azt az érzetet keltik bennem, mintha az előző szerelmüket hátrahagyták volna – ami tudom, hogy nem igaz. De akkor is!
És ezzel ki is merült az új szereplők-listám. (Hála a jó égnek…) Viszont meg kell mondjam, egyszerűen ooolvadoztam a Blue-Gansey-jeleneteknél. :3 Tökéletes páros. Igaz, hogy konkrétan egyetlen romantikus megnyilvánulásuk volt összesen a másik felé, de pont ezért szeretem én ezt a sorozatot. Azt hinné az ember, hogy egy Vörös pöttyös könyvben ha két főszereplő egy fiú és egy lány, az iromány elsősorban romantikus. Hát, én pontosan ebben a tudatban vágtam neki a sorozatnak, bár reménykedtem, hogy végre egy nyálmentes alkotáshoz van szerencsém. Ezekben a kötetekben nemhogy nyál nincs, egy bókot sem találni benne. Ha belegondolunk, szerintem ez elég vicces. :D
Na, visszatérve: egy természetfölötti, jóslásos, erős történelmi szállal rendelkező, romantikaMENTES, intelligens, fantáziadús, jól szervezett, szépen fogalmazott és szembetűnően sok, de kellemes ismétlést tartalmazó könyvről van most szó, amely minden elvárásomat felülmúlta. Sok szempont van, amelyek alapján nehéz lenne eldöntenem, a Hollófiúk vagy az Álomrablók tetszett-e jobban, de ha választanom kéne, mindenképp a második kötet mellett döntenék. Bár tartalmilag mindkettő eseménydús, az Álomrablókban úgy érzem, végre mozogtunk is valahová, talán a cél felé, amelyért Gansey is oly régóta vágyakozik és küzd szüntelenül.
Reményeim szerint a Blue Lily, Lily Blue (Kék Liliom – 3. kötet) még több izgalmat hoz, és olyannyira el fogja nyerni a tetszésem, hogy az elváráslécemet valahol az exoszféra környékén kell majd keresni. ^.^

*Kiegészítés: 

 1.) Adamtől még mindig felforr az agyvizem. Azzal a sráccal nagyon nem vagyok kibékülve. Ez gonosz lesz, de mindig örömmel töltött el, ha szenvedett valamiért. :')

 2.)  Gansey+drótkeretes szemüveg=Voreena a haláláig alél *o*

 3.) SPOILER!!! Majdnem hanyatt vágódtam, mikor Noah és Blue csókolóztak... De imádtam! Szinte sikítoztam izgalmamban, és Noah is olyan cukorbogyó volt! :3

4.) SPOILER!!! Úristen, ezt a könyvet este olvasni felér egy horrorral. :o Olvas az ember, semmi nagy dolog nem történik, Ronan elvan, erre: takk, takk, takk, takk... Na hagyj má', Stiefvater, a fenébe, ez nagyon para! o.O De azért tovább olvasol, hogy csakazééssse tudjá aludni...

5.) Jaj, és utólag, hogy emlékeztettek, rájöttem, Kavinsky minden bizonnyal biszex. Erre tippeltem volna legelőször is, de... Valamiért nem találtam biztosnak a dolgot. Valójában tényleg nem is biztos, nincsenek konkrét bizonyítékok. Szóval ez egy büdös nagy kérdőjel, emberek. Biza'.
Continue reading...
# fantasy # kedvenceim
�s Nincsenek megjegyzések: quickedit
Marcadores: , , , , ,

2015. október 31., szombat

J. K. Rowling: Harry Potter és a Titkok Kamrája

október 31, 2015 0 Comments
Jaj, nagyon nem szeretek ennyire utólag írni értékelést – ugyanis ezt már vagy egy hete kiolvastam –, mert szörnyen feledékeny vagyok. Komolyan. Hirtelen azt sem tudom, mi történt ebben a kötetben, ki mit csinált, mi tetszett és mi nem. Bár most jut eszembe, hogy a filmből táplálkozva azért már egyszerűbb lenne a dolgom, így akkor nem is húznám tovább a szót.
A szereplők. Az első kötet értékelésében már nagyrészt kifejtettem a véleményem a fontosabb egyénekről, szóval nem tervezem túl hosszúra ezt a bekezdést. Most főképp a mi három jómadarunkra fordítanám a figyelmet inkább, meg a hozzájuk kötődő dolgokra és miegymásra. Harry Potter. Hát igen, még mindig nem nyűgözött le szerencsétlen. Miért van az, hogy akitől a legtöbbet várnék, az nyújtja a legkevesebbet? Felfoghatatlan. Ez a mű arra kényszerít jelen pillanatban, hogy elnyomjam a bennem tomboló indulatokat, hisz szeretem a sorozatot, de fel tud húzni olykor. Persze szerintem egy kritikusnak nem szabadna leragadnia egy bizonyos oldalon, egyetlen műfajnál csupán azért, mert pont ő a könyv célközönsége, de valljuk be őszintén, ez nehéz.
Vegyünk például engem. Leraknak elém két könyvet: az egyik egy természetfeletti, a másik a normál világban játszódik. Aki jól ismer, sejtheti, melyik tetszene jobban. Csakhogy az sem mindegy ám, hogyan írják meg ezeket. Nekem a fantasy jobban fekszik, így az egyik legfontosabb elvárásom az efféle könyvek terén, hogy hanyagoljuk a cukormázat és a romantikázást (persze jöhet, csak pici adagokban, ha lehet), kérem szépen az izgalmat és a többi velejárót – a szóban forgó világ kielemzését, különleges erőket, na meg azért egy apokalipszis feeling sem árt, ha van, viszont az plusz meló, mert nem kevés tudás és kutatómunka szükséges ahhoz, hogy kitaláld, mikre van szükséged az életbenmaradáshoz. Erről ennyit. Természetesen számos olyan fantasy műfajba besorolt könyvet olvastam már, amik nem nyerték el a tetszésemet, és erre tökéletes példa az Obszidián sorozat. „Mivaan??” „Ezen most röhögnöm kellett volna?” „Te most szívatsz, hogy lehetsz ennyire szerencsétlen?” „Jézus, miezanyáladzás, mindjárt okádok, messze van a budi?” No, ezekből a reakciókból valószínűleg sokan kikövetkeztethették, hogy eme szörnyen felkapott Vörös pöttyös sorozatnak nagyon nem én vagyok a célközönsége. Nagyon nem.
De térjünk át a másik könyvre, amit én azt hiszem, az „általános” jelzővel illetnék. Szóval egy általános könyv szerintem kicsit öhhm, hát, hogy is fogalmazzak, „szabadabb”, tehát nagyobb teret kap, mint egy fantasy könyv. Ugyanis lassan kifogyunk a különleges lényekből és erőkből; az angyalok szép lassan lejárt listára kerülnek, szörnyből sok és sokféle van, de hát a szörny az szörny, szóval uncsi (hacsak nem írják le naaagyon jól őket), zombis könyvet nem nagyon találok, de azért mégis más nézni a The Walking Deadet és olvasni egy zombis könyvet, úgyhogy erről ennyit. Mi is van még? Szupererők? Bérgyilkosok, akik tudnak valami természetfelettit vagy természetfeletti világban élnek? Varázslók, boszik? Sárkányok? Istenek? Jól van, rendben, nem kevés, de mind be tudnánk skatulyázni egy-egy könyvet az adott helyekre, nem? Egy általános könyv lehet nyomozós (oké, bevallom, ez picit több mint általános), filozofikus, romantikus, drámai vagy simán csak vicces és BLABLABLA. Manapság népszerűek a családi drámák kibontakozását taglaló, avagy az iskolákban kibontakozó szerelmekről szóló történetek. Komolyan, nagyon gyakoriak – én már csak tudom.
Ettől függetlenül mindkét könyvtípusban van még fantázia, és mi, olvasók napról napra vadászgatjuk a jobbnál jobb vagy rosszabbnál rosszabb – kinek mi – könyveket, és ez így is lesz még sokáig. De vajon eljön-e valaha az a nap, mikor egy olyan iromány lát napvilágot, amely kliséktől mentes, nincs benne koppintás, egyedi viccei vannak, egyedi világot mutat be egyedi szereplőkkel? Alighanem soha, de én reménykedem. :)
ÉLES KANYAR HARRY POTTERHEZ! Ez történik akkor, amikor elkezdek elmélkedni; születik 400 szó, aminek köze nincs Harry Potterhez, pláne a Titkok Kamrájához. :D
Semmi. Ezt érzem, mikor Harry, Ron és Hermione nevét hallom vagy látom együtt. Nem érzem azt, hogy ők elválaszthatatlanul jó barátok, nem érzem, hogy szeretik egymást… Nuku érzelem. Remélem, a későbbiekben ez változni fog. Harry Dumbledore-ral való kapcsolata pedig számomra érthetetlen. Lehet, hogy csak én látom így, vagy elfelejtkeztem egy-két kulcsfontosságú jelenetről, de miért van az, hogy mikor csak említésre kerül ez az aranyos kis őszhajú bácsika, Harryn eluralkodik egyfajta „wooow”-érzés? Sőt, még akkor is ezt érzem, mikor Rowling nem ír ilyeneket. Mármint oké, én is tisztelem a csávót meg minden, de nem kell mindjárt elalélni tőle, emberek! Persze nem is igazán ezzel van problémám, hanem a „miért?”-tel. Na mindegy, fáradt vagyok hozzá, hogy ezt is kifejtsem.
A cselekmény. Hát, szomorú vagyok. Nem hittem volna, hogy lesz az életemben olyan könyv, aminek a filmadaptációja jobban fog tetszeni, mint maga a KÖNYV. Sőt, el sem akarom hinni, de hát ha így van? Most komolyan, őszintén kérdezem mindenkitől: melyiknél jöttek át jobban az érzelmek? A szeretet, az izgalom? (Jó, nyilván más nézni, mint olvasni, de az elvárásom hatalmas volt, hisz mégiscsak a Harry Potteről beszélünk…) A filmben a kedvenc jelenetem mindig az volt, mikor Harry legyőzi a baziliszkuszt; érdekes, izgalmas, nem kétperces harc volt, mint a könyvben. És mit vártam a legjobban? EZT a jelenetet. És mit kapok? NUKU drámai hatás, NUKU izgalom, Harry JÖTT, Harry LEGYŐZTE, Harry ELMENT. ENNYI!
Valamiért mégis tetszett ez a rész is. :)

Értékelés: 10/9
Continue reading...
# fantasy # J. K. Rowling
�s Nincsenek megjegyzések: quickedit
Marcadores: , , , , ,

2015. szeptember 27., vasárnap

J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve

szeptember 27, 2015 0 Comments
A filmet már vagy hatszor láttam, a könyvet meg bezzeg még nem olvastam! Efféle gondolatokkal szemeztem a Harry Potter-könyvekkel a könyvtárban az elmúlt hetekben, és nemrég rászántam magam, hogy kivegyem, ugyanis konkrétan szégyelltem magam, hogy eddig eszembe sem jutott elolvasni. Mondjuk, mikor a filmet először megnéztem, annyi idős voltam, hogy nem is tudtam róla, hogy könyv alapján készült – de szerintem nem is érdekelt. Ám mivel a filmet egyszerűen imádtam – és imádom most is a többi részével együtt –, nagy (nagyon nagy) elvárásaim voltak az iromány kapcsán. Persze, pozitívan álltam hozzá, gondolván, ha ennyien szeretik, csak nem lehet rossz! És szerencsére igazam volt.
A szereplők. Sajnos összehasonlítási alapon értékelek egy csipetnyi elfogultsággal fűszerezve, amiről, őszintén szólva, nem tehetek. Ez a hátránya annak, ha a film előbb kerül a szemünk elé, mint a könyv. Szóval: Harry Potter. Hát, mit ne mondjak, nem lett a szívem csücske, sőt, szerintem az őt megtestesítő színész jobb alakítást nyújtott nála. Nem becsmérelni akarom szegény főszereplőt, csupán nem tudom, hogyan reagáljak a jellemére. Nekem eleinte egy megszeppent, gyámoltalan és picit esetlen gyermeknek tűnt, legalábbis annak tartottam. A könyv végére viszont – hát, csúnyán fogalmazva – mintha kinyílt volna a csipája, és ez ellenszenvet váltott ki belőlem, még ha próbáltam is kedvelni. Ron Weasley. A filmben is szerettem, a könyvben is… több megjegyzésem nincs hozzá. Hermione Granger. Hát azért elég jókat nevettem vele kapcsolatban, hisz a vásznon nem volt ilyen beszédes és okoskodó kisasszony. Ennyire legalábbis nem. De számomra pont ezért vált még szimpatikusabbá. Ami viszont zavart – nem is kicsit –, hogy ennek a három jó barátnak a kapcsolata nem is lett igazán kidolgozva. Jó, oké, Rowling leírta, hogyan és miért, nekem mégis úgy jött le a dolog, hogy hopp egy oldal, hopp egy oldal, hopp, és nahát, hoppá, legjobb barátok, érdekes… Eeh. Dursley-éket nem hinném, hogy érdemes szavakkal illetni. A Roxfort nebulóit és tanárait nagyon megkedveltem, a tanulók közül is legjobban aWeasley testvéreket és Lee Jordant, ugyanis hatalmasakat nevettem rajtuk. A tanárok közül természetesen Dumbledore és Piton professzor lopták be magukat leginkább a szívembe, meg talán McGalagony asszonyság. Hagrid is szimpi volt. Draco Malfoy. Jaj, ez a gyerek… fájdalom. De legalább azt kaptam tőle, amit vártam.
Nézzük csak, kiket hagytam ki… Mindegy, nem lényeges.
A cselekmény. Meglepődtem, ugyanis nem hittem, hogy ennyit fogok nevetni a könyvön. (Oké, az az „ennyit” nem jelent valami sokat, de na.) A kedvencem Lee Jordan közvetítése volt a kviddics meccsen:
- És a griffendéles Angelina Johnson azonnal megszerzi a kvaffot! Remek hajtó ez a lány, és mi tagadás, látványnak se utolsó…
Aztán:
- Nos, ez után az undorító, alattomos csalás után… 
- Jordan! – pirított rá McGalagony professzor. 

- Úgy értem, ez után a nyilvánvaló és visszataszító szabálytalanság után… 

- Jordan, nem szólok többször! 
- Jól van, rendben. Szóval Flint kis híján a mélybe taszította a Griffendél fogójátékosát, de hát előfordul az ilyesmi.

És végül:
A Nimbusz Kétezres cikcakkban repült, és időről időre hirtelen megugrott, életveszélyesen kibillentve Harryt az egyensúlyából. 
Közben Lee zavartalanul folytatta kommentárját. 

- A kvaff a Mardekárnál van – Flint suhan előre vele – kicselezi Spinnetet – elhalad Bell mellett – és bekap az arcába egy gurkót, remélem, eltört az orra – csak vicceltem, tanárnő. Gólhelyzetben a Mardekár – jaj, bent is van…

Szóval ezeken azért elég jókat röhögtem. Hogy viszont konkrétan a történésekre tereljem vissza a dolgokat, megjegyezném: nem tudtam meg sok újdonságot, hisz meglepő (számomra az volt), de a film szinte az egész könyvet feldolgozta úgy, ahogy van. Csak kevés helyen volt különbözőség meg olykor kimaradt egy-egy jelenet, de semmi különösebb, és azért ezt a teljesítményt nem valami könnyű elérni úgy, hogy az még jó is legyen.
Az elejétől a végéig tetszett, imádtam olvasni – pont úgy, ahogy nézni. Szóval amíg el nem megyek a könyvtárba, a sóvárgásom a következő rész után azt hiszem, enyhítem egy hetedszeri újranézéssel.
Varázs, varázs, ősi varázs 
Éget éjjel az izzó parázs 
Varázs, varázs, ősi varázs 
Éget, mint az izzó parázs 
Varázs, varázs, ősi varázs 
Éget, mint az izzó parázs 
Átkot, ártást kergess el!

Kár, hogy ez a dal nincs benne a könyvben… Vagy egy másik kötetben benne lesz? o.O Egyáltalán a film hányadik részében hangzik fel? :"D

Értékelés: 10/10
Continue reading...
# fantasy # J. K. Rowling
�s Nincsenek megjegyzések: quickedit
Marcadores: , , , , ,