J. K. Rowling: Harry Potter és a Titkok Kamrája
Voreena
október 31, 2015
0 Comments
Jaj, nagyon nem szeretek ennyire utólag írni értékelést – ugyanis ezt már vagy egy hete kiolvastam –, mert szörnyen feledékeny vagyok. Komolyan. Hirtelen azt sem tudom, mi történt ebben a kötetben, ki mit csinált, mi tetszett és mi nem. Bár most jut eszembe, hogy a filmből táplálkozva azért már egyszerűbb lenne a dolgom, így akkor nem is húznám tovább a szót.
A szereplők. Az első kötet értékelésében már nagyrészt kifejtettem a véleményem a fontosabb egyénekről, szóval nem tervezem túl hosszúra ezt a bekezdést. Most főképp a mi három jómadarunkra fordítanám a figyelmet inkább, meg a hozzájuk kötődő dolgokra és miegymásra. Harry Potter. Hát igen, még mindig nem nyűgözött le szerencsétlen. Miért van az, hogy akitől a legtöbbet várnék, az nyújtja a legkevesebbet? Felfoghatatlan. Ez a mű arra kényszerít jelen pillanatban, hogy elnyomjam a bennem tomboló indulatokat, hisz szeretem a sorozatot, de fel tud húzni olykor. Persze szerintem egy kritikusnak nem szabadna leragadnia egy bizonyos oldalon, egyetlen műfajnál csupán azért, mert pont ő a könyv célközönsége, de valljuk be őszintén, ez nehéz.
Vegyünk például engem. Leraknak elém két könyvet: az egyik egy természetfeletti, a másik a normál világban játszódik. Aki jól ismer, sejtheti, melyik tetszene jobban. Csakhogy az sem mindegy ám, hogyan írják meg ezeket. Nekem a fantasy jobban fekszik, így az egyik legfontosabb elvárásom az efféle könyvek terén, hogy hanyagoljuk a cukormázat és a romantikázást (persze jöhet, csak pici adagokban, ha lehet), kérem szépen az izgalmat és a többi velejárót – a szóban forgó világ kielemzését, különleges erőket, na meg azért egy apokalipszis feeling sem árt, ha van, viszont az plusz meló, mert nem kevés tudás és kutatómunka szükséges ahhoz, hogy kitaláld, mikre van szükséged az életbenmaradáshoz. Erről ennyit. Természetesen számos olyan fantasy műfajba besorolt könyvet olvastam már, amik nem nyerték el a tetszésemet, és erre tökéletes példa az Obszidián sorozat. „Mivaan??” „Ezen most röhögnöm kellett volna?” „Te most szívatsz, hogy lehetsz ennyire szerencsétlen?” „Jézus, miezanyáladzás, mindjárt okádok, messze van a budi?” No, ezekből a reakciókból valószínűleg sokan kikövetkeztethették, hogy eme szörnyen felkapott Vörös pöttyös sorozatnak nagyon nem én vagyok a célközönsége. Nagyon nem.
De térjünk át a másik könyvre, amit én azt hiszem, az „általános” jelzővel illetnék. Szóval egy általános könyv szerintem kicsit öhhm, hát, hogy is fogalmazzak, „szabadabb”, tehát nagyobb teret kap, mint egy fantasy könyv. Ugyanis lassan kifogyunk a különleges lényekből és erőkből; az angyalok szép lassan lejárt listára kerülnek, szörnyből sok és sokféle van, de hát a szörny az szörny, szóval uncsi (hacsak nem írják le naaagyon jól őket), zombis könyvet nem nagyon találok, de azért mégis más nézni a The Walking Deadet és olvasni egy zombis könyvet, úgyhogy erről ennyit. Mi is van még? Szupererők? Bérgyilkosok, akik tudnak valami természetfelettit vagy természetfeletti világban élnek? Varázslók, boszik? Sárkányok? Istenek? Jól van, rendben, nem kevés, de mind be tudnánk skatulyázni egy-egy könyvet az adott helyekre, nem? Egy általános könyv lehet nyomozós (oké, bevallom, ez picit több mint általános), filozofikus, romantikus, drámai vagy simán csak vicces és BLABLABLA. Manapság népszerűek a családi drámák kibontakozását taglaló, avagy az iskolákban kibontakozó szerelmekről szóló történetek. Komolyan, nagyon gyakoriak – én már csak tudom.
Ettől függetlenül mindkét könyvtípusban van még fantázia, és mi, olvasók napról napra vadászgatjuk a jobbnál jobb vagy rosszabbnál rosszabb – kinek mi – könyveket, és ez így is lesz még sokáig. De vajon eljön-e valaha az a nap, mikor egy olyan iromány lát napvilágot, amely kliséktől mentes, nincs benne koppintás, egyedi viccei vannak, egyedi világot mutat be egyedi szereplőkkel? Alighanem soha, de én reménykedem. :)
ÉLES KANYAR HARRY POTTERHEZ! Ez történik akkor, amikor elkezdek elmélkedni; születik 400 szó, aminek köze nincs Harry Potterhez, pláne a Titkok Kamrájához. :D
Semmi. Ezt érzem, mikor Harry, Ron és Hermione nevét hallom vagy látom együtt. Nem érzem azt, hogy ők elválaszthatatlanul jó barátok, nem érzem, hogy szeretik egymást… Nuku érzelem. Remélem, a későbbiekben ez változni fog. Harry Dumbledore-ral való kapcsolata pedig számomra érthetetlen. Lehet, hogy csak én látom így, vagy elfelejtkeztem egy-két kulcsfontosságú jelenetről, de miért van az, hogy mikor csak említésre kerül ez az aranyos kis őszhajú bácsika, Harryn eluralkodik egyfajta „wooow”-érzés? Sőt, még akkor is ezt érzem, mikor Rowling nem ír ilyeneket. Mármint oké, én is tisztelem a csávót meg minden, de nem kell mindjárt elalélni tőle, emberek! Persze nem is igazán ezzel van problémám, hanem a „miért?”-tel. Na mindegy, fáradt vagyok hozzá, hogy ezt is kifejtsem.
A cselekmény. Hát, szomorú vagyok. Nem hittem volna, hogy lesz az életemben olyan könyv, aminek a filmadaptációja jobban fog tetszeni, mint maga a KÖNYV. Sőt, el sem akarom hinni, de hát ha így van? Most komolyan, őszintén kérdezem mindenkitől: melyiknél jöttek át jobban az érzelmek? A szeretet, az izgalom? (Jó, nyilván más nézni, mint olvasni, de az elvárásom hatalmas volt, hisz mégiscsak a Harry Potteről beszélünk…) A filmben a kedvenc jelenetem mindig az volt, mikor Harry legyőzi a baziliszkuszt; érdekes, izgalmas, nem kétperces harc volt, mint a könyvben. És mit vártam a legjobban? EZT a jelenetet. És mit kapok? NUKU drámai hatás, NUKU izgalom, Harry JÖTT, Harry LEGYŐZTE, Harry ELMENT. ENNYI!
Valamiért mégis tetszett ez a rész is. :)
Értékelés: 10/9
