Marie Lu: Legenda

„A pillanatnak élsz, és meghalhatsz egy szempillantás alatt, ezért aztán épp elég, ha egyszerre csak egy nappal törődsz. – Kifelé bámul a vasúti kocsi nyitott ajtaján, ahol sötét vízfüggöny takarja a világot. – Próbálsz a fényben járni.” Igen, végre. Végre egy vörös pöttyös könyv, amit igazán érdemes volt elolvasnom. Háború, fertőzés, félelem, gyötrelem, család… és szeretet. Az igazsággal és hazugsággal való küzdelem az egész történetet beárnyékolja, ahogy Day és June útja találkozik. Megismerhetünk két távoli világot, egy pusztulót és egy feltörekvőt, ám a látszat néha csal. A nyomornegyedben élők százszor többet érnek a Köztársaság katonáinál, akik szemrebbenés nélkül húzzák meg a ravaszt. Akik szemrebbenés nélkül ostorozzák az ártatlanokat. Akik szemrebbenés nélkül, szadista élvezettel, vagy pusztán parancsból öldösnek.

A szereplők. Hihetetlen, de az írónőnek sikerült átvágnia. Azt hittem, minden szereplőnek képes vagyok a veséjéig látni, megismerni valódi énjét, mielőtt az a történtekre is kivetülne. Persze megint csak tévedtem. Aztán átkoztam magam, hogy elhittem Thomas jóhiszeműségét. Még kedveltem is! Szörnyű. Metias. Nyugodjék békében. Bárcsak tovább élt volna… Bárcsak. June. Nem mondom, hogy nem ment olykor az idegeimre, de ettől függetlenül ő az egyik legjobban megírt női karakter, akivel eddig valaha találkoztam. Lenyűgöző a gondolkodása, az agykapacitása. Le se tagadhatná, hogy maximális pontot ért el a Próbán. És tizenöt éves… Tizenöt. Ez sokak számára picit beteheti a kiskaput – pláne, hogy még Day is csak annyi! –, de szerintem nem tette kevésbé hitelessé a könyvet. Hisz' miért ne lehetnének ilyen okosak? Ilyen érettek? Ilyen sokatlátóak, tapasztaltak? Miért ne? Egy ilyen világban bármi lehetséges, csak a fantáziánkra kell hagyatkoznunk, és hirtelen a Legenda is kutyafüllé válik hozzá képest. Day. Egy ideig kételkedtem benne, hogy férfi-e egyáltalán, vagy csupán egy hímjelzéssel felfestett robot, de hál' Istennek kiderült, micsoda férfi… pardon, fiú is ő valójában. Csodálatos karakter egy bárányarcú fiúba bújtatva. Imádtam. Ollie. Ha kiderül, hogy megölték, szétszaggatom a könyvet! Tess. Ööö… Hirtelen zavarban vagyok az emléktől, hogy anno azt feltételeztem, le fogja koppintani June kezéről Dayt. Az… – így a végére érve – nem kicsit lett volna furcsa. És bár eleinte idegesített, és fölöslegesnek tartottam, hamar sikerült megkedvelnem. Kaede. Belevaló csaj, meg kell hagyni. Egyszer kedveltem, egyszer meg utáltam, végül simán csak megbarátkoztam vele. És végezetül: John. Ilyen testvér kellene mindenkinek, ugyanis személyében végre értelmet nyert a testvéri szeretet.

Szép, kifejező írásmód, izgalmas, váltott szemszögű fejezetek, figyelemfelkeltő tartalom az első betűtől az utolsóig. Harcok, Patrióták, Köztársaság, ízig-vérig katonák, becsületesek és álszentek, gazdagok és szegények gyönyörűen átlátható társadalmi rétegbeli különbségekkel. És a szerelem, ami a legrosszabbkor jön, mégis mindent megváltoztat anélkül, hogy rózsaszín ködbe burkolózva elözönlené a sorokat. Mikor Day fájdalomban vergődött, vele vergődtem, mikor June küzdött, vele küzdöttem. Ha egy könyv el tudja érni ezt a hatást, nincs miről beszélni.