2016. július 22., péntek

Amie Kaufman és Meagan Spooner: Lehullott csillagok

Valójában nincs sok mondanivalóm erről a könyvről. Nagyon tetszett, de egyben nagyon nem. Nem fogok róla ódákat zengeni, és nem is fogom földbe tiporni. (Vagy mégis? :/) Ha Beth Revis Túl a végtelenen című könyvéhez kéne hasonlítanom – ami az első űr témájú könyvem volt –, azt kell mondjam, a These Broken Stars számos szempontból jobb volt, viszont nem izgalmasabb, ami azért elég fontos lett volna.
Mármint oké, lezuhant az Icarus… És?
Szerintem túl sokat vártam ettől, magas volt a mércém.
Hiányoltam a félelmet, a sötétséget, a kilátástalanságot… Persze tudták, hogy nem vár rájuk szép élet az elkövetkezendő hetekben egy elhagyatott bolygón, és a személyiségükből adódóan könnyebben kezelték a helyzetet, mint az átlag tenné, de túlságosan könnyen.
Ez nem egy fantasy sorozat, de könyörgöm, ha már egy ilyen mutáns vagy mittomén vadmacskát beleírtak a könyvbe, nem jöhetett volna valami izgalmasabb? Jaaaj, bocsánat, majdnem megfeledkeztem a suttogásokról, mert azok aztán fúúúúh, brutál ijesztőek, rögtön be is vizelek… Most komolyan.
Az egész könyv arról szólt, hogyan éli túl az ismeretlent két tini… Istenem, legalább lettek volna túlélők rajtuk kívül! Felőlem aztán 50 oldal után ki is nyiffanhatna, de így, hogy csak Tarver és Lilac voltak egymaguk, hát kicsit sem volt sablonos a dolog, áááh, neem.
Egy másik alapvető problémám: hogy a két főszereplő túlságosan normális. A körülményekhez képest. Nem tudtak hova fejlődni, így nem produkáltak jellemfejlődést. Hisz Tarver katona, nála érthető, miért kezelte jól a helyzetet, mit miért csinált, miért azt gondolt, amit. Mióta lezuhantak, és közelebb került Lilachez, csupán abban fejlődött, hogy ne ítélkezzen első látásra. Ennyi. És? Ezzel most mit kezdjek? Lilac meg egy mindentudó, aki jót akart Tarvernek azzal, hogy távol tartotta magát tőle. Naneeee!! Ez már lerágott csont.
Legalább az ő kapcsolatuk lett volna izgalmas! De neeem… Bár igaz, hogy a folyamat, ahogy összejöttek, reális és kidolgozott volt, viszont cseppet sem izgalmas. Átlagos. A körülményekhez képest. Ez nem az a történet, amiben a szexi dög meghódítja a csinos macát, de ennyi erővel akár lehetett volna az is, talán jobban élveztem volna.
Szócsatának nem lehet nevezni azt, amit ezek ketten leműveltek egymás között. Gyenge poénok és visszavágások sorozata. Ehh.
Így a negatívumok után talán illene lejegyeznem a könyv pozitív tulajdonságait, amik miatt négy csillagot kapott tőlem:
– jó történetvezetés, élvezetes leírások (hely, cselekmény stb.) 
– idegesítő szereplőktől mentes 
– megfelelően rejtélyes 
– jó, hogy a szerző(k?) elhúzta a csókot és egyebet 
– érdekes téma 
– hiteles 
– amikor megsérültek, végre izgulhattam értük :') 
– 482 oldalas, mégsem hónapok, hetek, csupán pár nap kellett, hogy kiolvassam, szóval csak nem lehet annyira rossz :D

A vége… MIAFRÁSZ?! Ennél még az is jobb lett volna, ha örökre azon a bolygón maradnak, házat építenek és gyereket szülnek. Ehelyett kábé ugyanúgy folytatták a régi életüket, mint azelőtt! Nemáár! Nekem ez így kissé lezáratlan… És hogy tud Lilac így élni? Mármint aki tudja, mi történt vele, az gondolom, érti. Hogy felejthette el ilyen könnyen, hogy ő már… Hát igen.
Azok az „interjú részletek” a fejezetek végén… WÁÁÁÁÁH, ANNYIRA IDEGESÍTETTEK! Nem tudom, ki volt a vallató, de rohadtul irritált, hogy mindig őrnagyozott. Amúgy az a gáz, hogy ezekből egyértelmű volt, hogy Tarvert és Lilacet egyszer megtalálják, magyarán lelőtték a poént az olvasóknak.
Pedig az ötlet tetszik. A kivitelezés… Hát, abban van némi kivetnivalóm.
Kezdem egyre inkább nem érteni a négy csillagot… Az értékelésem alapján a könyv kevesebbet érdemelne. Viszont az az igazság, hogy nem érdemel kevesebbet. Ez egy jó könyv; nagyon jó. Csak nem nekem.

Értékelés: 10/8

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kéretik a blogon feltüntetett szövegeket máshova nem feltölteni! Köszönöm! :)