What?! Na most őszintén nem tudom, tetszett-e ez a könyv, vagy sem. Volt benne valami megragadó. Magával ragadó. És a Prológus is képes volt olyannyira megfogni, hogy megkockáztattam azt feltételezni, hogy a sztori végig tartani fogja ezt a szinten. Ch… Neeem, miért is lett volna így?! Már, megtanulhattam volna, hogy minél jobban kezdődik egy történet, annál nagyobbat koppanhatunk a végén. Én pedig hatalmasat koppantam. Pozitívum, hogy viszonylag kevés csalódást okozott végül, de akkor sem tudom megbocsájtani ezt az undorítóan kiábrándító happy endet. Seriously?! Bárki, aki olvasás előtt elolvassa ennek a könyvnek a fülszövegét, drámára számít, igaz? Pokolra. Félelemre. Kínokra. Halálra. Bátorságra. Szeretetre. És mit kapunk? Ömlengést, idegösszeomlást és töööménytelen önfeláldozást. De annyit, hogy szinte már üvöltöttem, hogy könyörgöm, tudom, hogy szereted, de ennyire mártír már te sem lehetsz!! Pont.
A történetről/cselekményről. Még sosem vettem kézbe ehhez fogható könyvet. Nem azért, mert olyan jó, félreértés ne essék, hanem azért, mert különleges – legalábbis én még nem olvastam olyan könyvet, amiben a főhős a barátnőjéért a pokolba is képes elmenni. Szóval ezt mindenképp különlegesnek találom, és a helyek/elnevezések/lények is mind-mind igazán érdekessé teszik ezt az egész irományt. Már csak az a kérdés, hogy akkor mi nem stimmel a dologgal? Mert tény és való, hogy csinos kis alapjai vannak a történetnek, mégsem passzol valami – legalábbis számomra, természetesen. Hát, elmondom én szívesen, mi itt a bökkenő: a szereplők, mint mindig. Kezd már kicsit elegem lenni abból, mikor az írók megpróbálnak alkotni egy erős, ám lelkileg megroncsolt – de akkor is erős (!!!) – egyéniséget, és az valahogy sosem jön össze. Érdekesss… És Lela is ahhoz képest, hogy eleinte milyen rosszul viselt bizonyos dolgokat, később szinte már túlzásnak éreztem a hozzájuk kötődő ragaszkodását. Persze mindent megmagyaráz Malachi, nemde?!
A szereplők. Még azt mondom, hogy Lela egészen kellemes benyomást keltett… eleinte. Ám ezt csodálatosan sikerült elcsesznie (elnézést a kifejezésért) azzal, hogy belesétált egy tipikus csapdába. Megváltozott. Csak természetesen abba az irányba, amit én csupán rózsaszín lejtőnek neveznék. Igen, ő szép lassan lecsúszott rajta. Lelkileg erősebb, de érzelmileg nekem túlságosan erőltetett lett. A Nadiával kapcsolatos barátságukban pedig hatalmasat csalódtam. Az egész történet maga Nadia miatt indult be, mégis gyakran éreztem, hogy Lela mintha elfeledkezett volna erről. Malachi. KUNCOG. KUNCOG. KUNCOG. Seriously?! Esetleg vigyorgott, nem? Vagyis szerintem legalább egyszer helyettesíthette volna a szót drága írónőnk, hogy vigyorgott. Ennyit senki sem kuncog! Raphael. Ó, az én szemem fénye! Olyan rideg, de mégis olyan édes! Negatív szereplők. Ana. Sajnos tökéletesen biztos voltam benne, hogy hátba fogja támadni Lelát. De nem, kiderült, hogy a megfelelő oldalon áll (hál' istennek, végre valami, amire nem számítottam), ám én mégsem kedveltem. Viszont mikor (SPOILER!!!) meghalt, nem tudtam megállni a sírást. Rick. Dö-gölj-meg. Juri. Dup-lán-dö-gölj-meg. Mazikinek. Ha még egyszer meghallom, hogy te lány, én pofán vágom magam…
A befejezés. Ó, igen! Én annyira biztos voltam benne, hogy végre kapok egy kis drámát, de tényleg. Az, hogy mindössze csak kétszer sírtam el magam a sztori során, mélyen érint. Többet vártam. Olyan sokat ki lehetett volna hozni ebből… Például egy vérpezsdítő függővéggel, egy drasztikus halállal, vagy bármivel, ami mély nyomot hagy benned, és fenntartja az érdeklődésed a folytatás iránt. Esküszöm, (SPOILER!!!) mikor Lela megint Nadia fejében volt, azt hittem, a végéig ott is marad. Azt hittem, kiderül, hogy aki fogja a kezét, az Malachi, és aki a végén megcsókolja, az is Malachi. Utóbbi stimmel is, csakhogy én úgy gondoltam, hogy Nadia lesz ott, merthogy az milyen lenne már…! Óriási durranás, düh és csalódás érzései keveredtek volna bennünk főképp Malachi iránt. De neeem, ezt tönkre kellett vágni a világ legklisésebb förtelmével. Reménykedtem, hogy (SPOILER!!!) Malachi tényleg elfelejtette Lelát, de persze ez is csak egy elcseszett (sorry még egyszer) vicc. Hát kösz! És mondok valamit: egyedül Mocskos Farmernek örültem. Ez azt hiszem, minden csalódásomat tükrözi.
És még hogy magával ragad?! Na ne szívass! Igen, végül is, magával ragadja a szívem, hogy megtöltse rózsaszín cukormázzal és annyi logikátlan katyvasszal, ami még a pokolban is ritka számba menő lenne.
[…] megparancsolom, hogy csókolj meg újra!
[…] Igenis, hölgyem.
Jaj, olyan szép ez a pléd… nincs szívem lehányni.
Értékelés: 10/8 (Mert azért nem volt olyan szörnyű, csak szeretem lehúzni a könyveket. :D)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kéretik a blogon feltüntetett szövegeket máshova nem feltölteni! Köszönöm! :)