Wooow… Rég olvastam Leiner Laura-könyvet. De jó érzés volt. Hiányzott ez a poén poén hátán benyomás. :) A könyvtárban gyakran szemezgettem az Akkor szakítsunk-kal, aztán mindig eszembe jutott, hány százalékos a molyon, hisz – egyértelműen, pff – csekkoltam már párszor. Valljuk be, a 77% tényleg nem valami fényes eredmény. Szóval végül sosem vettem ki, mondván, „Áá, biztos nem fog tetszeni!”. Aha. Hát, azt hiszem, ideje, hogy elhúzzam a szemem előtt a sötétítőt, hogy még véletlenül SE lássam, hány százalékos egy-egy könyv a molyon, mert rohadtul befolyásolnak, és így egy rohadt szám miatt ítélek el irományokat.
Most, hogy hónapok után először könyvtárban jártam, merész voltam, és kivettem ezt a könyvet. Megláttam, leemeltem a polcról, és ki tudja már, hanyadjára, elolvastam a fülszöveget. Szakítás, szilveszter, blablabla. Leültem egy székre, és ott helyben nekikezdtem egy újabb Leiner Laura-könyvnek.
Még a 10. oldalnál sem jártam, de rázott a röhögés. Ekkor már tudtam, hogy kedvenc lesz, mert imádok nevetni, és imádom azokat a dolgokat, amik képesek megnevettetni. Ezért szeretem Leiner Laurát és az ő humorát. Könnyed, irreális, sok benne a túlzás és a hülyeség sem ismer határokat.
Sokaknak az volt a legfőbb baja a könyvvel, hogy egyáltalán nem reális, fárasztó és miegyéb. Nekem az a véleményem, hogy Leiner Laura igenis reális, csupán szeret csillámot szórni a lovakra. Magyarán: teljesen hétköznapi dolgokat úgy fogalmaz meg, hogy az vagy oltári nagy baromságnak tűnik, vagy egyszerűen csak nem tudjuk elképzelni őket a valóságban. De hát könyörgöm, Leiner Lauráról beszélünk… Ilyen az ő stílusa. Már rég a süllyesztőben lenne, ha csak és kizárólag olyan dolgokat írna, amik tényleg megtörténhetnek a valóságban.
Azt hiszem, ideje beszélnem magáról a könyvről.
A téma eleinte nem igazán fogott meg. Mármint a szilveszter része, a szakítás már jobban érdekelt. És a szereplők. Nyilván. A főszereplő, Lia, nekem szimpi volt, egészen a végsőkig. Ő egy önző, egocentrikus, hülye fruska, aki azt hiszi, királylánynak született; csettint, és várja, hogy ugorjanak neki. Pff, alap. De én bírtam a csajt, mert ezeket a tulajdonságokat sosem rosszként teintettem. Persze volt, mikor csak fogtam a fejem, hogy Jézusooom!, de általában szimplán kiröhögtem, mondván, Ez kész! :'D. (Kicsit hasonlít a legjobb barátnőmre, talán ezért is volt nagyon szimpatikus a viselkedése. ^^) A könyv végén – a visszaemlékezésnél – volt egy mélypont, mert, bár értettem az érzéseit, nagyon idegesített az önzősége. Az már túlment a legfelső határon is. Szerencséje, hogy sokat változott, ahogy azt ő maga is észrevette. Az ő jellemfejlődése tetszett leginkább.
Aztán Szilkó. Istenem, ez az ember sírba vitt, IMÁDOM! <3 Örülök, hogy ő Lia bátyja, nagyon aranyos köztük a testvéri viszony. És Szilkó beszólásai… Te jó ég, volt, hogy az ágyon olvastam, és úgy röhögtem rajta, hogy le kellett térdelnem a földre, azt mondogatva: „Nee, kérlek, ne, ez fáááj!” :D Osztogatta a tipikus ironikus, cinikus, gúnyos, bunkó vicceit, amiktől a könyv szereplői idegbajt kaptak, csak én szakadtam sírva, mint valami buggyant. Ő egyszerre önző és önzetlen. És nagyon tetszett, hogy egy megcsalt papucsból érett férfivá cseperedett előttem.
Már most hiányzik, ő lett a kedvenc szereplőm a könyvben! :'c
Na, haladjunk. Norbi. Nem nagyon tudok róla mit mondani, csak azt, hogy tökéletesen passzol Kornéliához. Teljesen illik rájuk az a mágneses hasonlat, amit a végén olvashattunk. Azt bírtam a legjobban, hogy mikor épp végre békét kötöttek, az egyikük benyögött valamit végszónak, amitől rögtön kiakadt a másik, tehát minden kezdődött elölről. Engem mondjuk nem zavart, ezeket a vitákat is jórészt végigröhögtem. Viszont az a mindent eldöntő békülés nagyon tetszett, aranyos volt.
Kábé amúgy húsz oldalanként felkiáltottam, hogy De ééédes! <3 vagy Norbi, vagy Szilkó miatt. Hahuhiihihi… :3
Csabi és Eszter. BAHHH! Valahogy már az elejétől fogva nem voltak nekem szimpik ezek ketten. Csabi még hagyján, de Eszter… Fujjj. Nem vagyok hajlandó „Eszti”-ként hívni őt, mert szerintem hánynék. Egyáltalán nem úgy reagált Lia szakítására, ahogy egy legjobb barátnőtől elvárandó. Ahogy Lia is mondta, állandóan csak a tökéletes kapcsolatát fényezte Norbiék előtt. (SPOILER!!!) MEKKORA EGY R***NC!! Hülye tyúk! Megcsalta a barátját, és még képes fényezni is magát! Hol van benne gerinc? Lepasszolhatta egy k-nak, mert még talán benne is több tartás van, mint ebben a kis fruskában. És az egész kötetben mást sem csinált, csak nyavalygott, mert valaki – Szilkó – volt oly kedves, és vállalta a sofőr szerepét. Neeem, nem kell megköszönni… Mer luxus. Csabinak örültem, hogy a végén oda ment tanulni, ahová a Liáék. :) (SPOILER VÉGE!!!)
Amiért levontam azt a fél csillagot a molyon: Ákos (bár eleinte vicces volt az alacsony IQ-jával, meg a „Mizu, Lia?” benyögéseivel, a végére igencsak meguntam, főleg, amiért ennyire szerencsétlen… de azért szeretjük c:), Eszter (mert bár szükséges volt a könyvben, hogy Lia ráébredjen a saját hibáira, akkor is elviselhetetlenül idegesített), Miklós (néha tőle is felment az agyvizem, de azért rajta legalább sokszor röhögtem :D viszont akkor is nagyon fárasztó a gyerek… Lia meg igen naiv, ha azt hiszi, bárki lehet Channing Tatum)
Leiner Laura, köszönöm, hogy olvashattam ezt a könyvet! Minden oldalát imádtam valamiért, és ez ráébresztett, hogy odavagyok az írásaidért! ^^
Meg akarom venniiii...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kéretik a blogon feltüntetett szövegeket máshova nem feltölteni! Köszönöm! :)